Nemzeti Sport, 1990. december (1. évfolyam, 259-285. szám)

1990-12-30 / 285. szám

I. 215. ♦ 1990. december 30. Hol is van a Duna? Ha az ember futballisták között éli le élete meghatározó nagyságrendű részét, egy idő múltán kifejezetten immunis lesz az úgynevezett sztorikra, hiszen a futballöltöző jószerivel úgy dugig van tömve jópofa történetekkel, hogy van edző, aki gondolkozás nélkül gólra, bajnoki pontra cserélne ki velük néhányat... Akad azonban néhány, úgymond klasszikus sztori, amelyen nem fog az időnek az a bizonyos vasfoga, s a jó népmese módjára szájról szájra terjed. Évtizedeken át mesélik egymásnak a legkülönbözőbb generációk tagjai. Néha olyanok is, akik a történetben szereplőket soha életükben nem látták futballozni. Az egyik ilyen örökbecsű történet Tichy Lajos nevéhez fűződik, pontosabban az egykori kispesti csodacsatárnak a villavásárlását eleveníti fel. Lajos így szokta elmesélni : — Sok évvel ezelőtt történt, akkor amikor még volt annyi pénzem, hogy nyaraló vásárlására gondolhattam. Valaki ajánlott egy házat Leányfalun. Kimentem, gyorsan meg is találtam, nem volt nehéz, annál szebbet az angyalok sem építhettek. Képzelj el egy házat, amelynek az erkélye hatalmas kertre néz, a kert végén pedig, mint egy díszes sor minta ott folyik a Duna. Emlékszem, akkori játékostársam, Tussinger Anti jött velem a nagy vásárláshoz, szurkolni, segíteni, a lényeg, hogy amikor megálltunk az erkélyen, egyszerűen lenyűgözött bennünket a látvány, a varázslatos panorámába a szó szoros értelmében beleúszott egy hajó, mögötte éppen lebukóban a nap, s Anti azt mondta: „Te, Lajos, ha ezt festményen látjuk, nem vesszük meg, mert azt mondják róla a szomszédok, hogy . .. giccs!” De az igazi poén, nem ez ... A ház akkor egy aranyos, idős bácsié volt, aki látta ugyan rajtunk, hogy potenciális vevők vagyunk, de megpróbált még kedvet is csinálni az árujához. Azt mondta: — Nézze, Tichy úr, ne vacilláljon, vegye meg. Képzelje csak el... Ha az asszonyka mosni akar, csak lefut a kert végébe, mint Iluska a János vitézben, s már sikálhat is, hiszen itt a Duna. A gyerek, ha majd lesz, nem azokon a piszkos, ócska pesti strandokon fürdik, hanem csak itt a kert végében, hiszen itt a Duna... Magáról azt hallottam, hogy imád horgászni. Na, hát csak fogja a botokat, lesétál a partra, s már kapkodhatja is ki a nagy halakat, mert itt a Duna... Ekkor megállítottam az öreget, bár pontosan tudtam, hogy házat most már mindenképpen megveszem ... Mondtam neki: — öreg, ne vicceljen, mi van akkor, ha az Alpokban januárban elolvad a hó, elkezdődnek a nagy áradások, nekem meg az egész kertet, aztán a házat is elviszi a víz ... Rám néz az öreg, gondolkozik egy kicsit, aztán nagy boldogan mondja: — Ugyan, Tichy úr... Hol van innen a Duna?... L. T. K. A nagy dobású Machos Ferenc nagyon el volt keseredve. A Vasas otthon kikapott a Salgótarjántól. Feri barátomat alig tudtam megvigasztalni. Törtük a fejünket, mit lehetne tenni. Tatabányára készült a Vasas. Újabb zakó várt a csapatra. „Mi lenne, Ferikém, ha Vidátsot előre vinnéd a csatársorba? Csaba alkalmas arra, hogy bombameglepetést okozzon centerben is.” Machos egy napot gondolkodott, s aztán úgy vélte: az ötlet jó, megbeszéli Csabával. Mikulás előestéjén, 1971. december 5-én játszották a mécsesét. Vidáts valóban középcsatárt játszott. A drága emlékű Lakat Karcsi bácsi, akkor a Tatabánya edzője volt, először tréfának vélte az egészet. Ám Vidáts elöl maradt. Valósággal szétrombolta a kékek védelmét. A szünetben már 3-0 volt a Vasas javára. Púpos rúgta az elsőt, Vidáts a másodikat, Váradi Bélus a harmadikat. Szegény Laczkó Misi (nem az MLSZ jelenlegi elnöke) nem tudta megfogni Csabát. Szünet után Tóth Kálmán (a Honvéd mai gyúrója) szépített. Azóta is sokat gondolok erre a találkozóra. Jó tizenkilenc esztendő telt el, így elárulhatom a titkot. Sokat fordult a világ, ritkább a barátság edző és újságíró között. Alig vannak ma már meghitt találkozások, beszélgetések. És hol vannak az olyan futballisták, mint Vidáts, aki meccset tudott hozni — merőben más poszton. V. B. Madárijesztő sprint A mesélő Sípos János, volt válogatott kerékpáros, a Magyar Kerékpáros Szövetség szakfelügyelője . — Az 1976-os Békeversenyen történt. A Tatranská Lomnica— Krakkó közötti százötven kilométeres szakaszon már a lassú rajtkor zuhogott az eső, és kegyetlen hideg volt. Ráadásul ahogy egyre feljebb kapaszkodtunk a hegyekben, úgy váltotta fel hó az esőt. A rövid kerékpárosnadrágban, trikóban rettenetesen fáztunk. Alaposan szétszakadt a mezőny, sokan kiálltak. Köztük a Békeversenyben addig vezető szovjet fiú is. Úgy vacogtak a fogai, mint a kávédaráló. Az edzője beleöntött fél liter vodkát, s csak így sikerült rábírnia, hogy folytassa a versenyt. Az élen haladó olaszok ennél találékonyabbak voltak, igaz, a szerencse is rájuk mosolygott — egy madárijesztő formájában. Igen, az olaszok észrevették, hogy az út menti mező közepén egy madárijesztő árválkodik. Ez még nem hozta volna izgalomba őket, az viszont igen, hogy a madárijesztőn egy jó meleg kabát van. Mi értetlenül néztük, hogy az olaszok egyszer csak leborítanak az útról, és eszeveszett sprintbe kezdenek a mezőn. Azt hiszem, Greg Lemond, a harmadik Tour de France-győzelmének nem örült úgy, mint az a fiú, aki először érte el a madárijesztőt. Arra már nem emlékszem, hogy végül megnyerte-e a szakaszt, az viszont biztos, hogy ő volt az egyetlen, aki másnap nem tüsszögött. K. L. e . Az évek hegyipatak sebességgel folynak, emberek születnek és meghalnak. Csak a jó sztorik élnek mindörökké. Hogy az alábbi történeteket milyen sorsra érdemesíti a „történelem”, nem tudni, az azonban elvitathatatlan, hogy némelyikük már átvészelt néhány esztendőt. Jadu za robej Dr. Csapó Gábor olimpiai, világ- és Európabajnok vízilabdázó, trükkös klasszis volt. Egyik „alakítására” így emlékszik: — Talán elhiszik nekem, hogy a vízilabdasport jobb orosztanárom volt, mint az iskolai. Ezzel kapcsolatban mesélek el egy esetet, amelyen, ha összejövünk a srácokkal, ma is röhögünk. Moszkvában játszottunk BEK-mérkőzést a CSZKA ellen. Nagyon felkészültem. Megtanultam néhány fontos kifejezést, így ezt is: Ja idu za toboj! — Amikor Dolbusin, minden idők egyik legjobb pólósa labdástul megúszott, és kevés reményem maradt arra, hogy utolérjem, elüvöltöttem magam. Jó lehetett a kiejtésem, mert még én is meglepődtem, hogy Dolbusin hátrapasszol — nekem ... — Meglódultam, és az elképedt és elnémult publikum láthatta, hogy hatalmas gólt lövök. Faragóék sem értették, hogy mi történt, kérdezték is, mit mondtam. „Hát ennyit sem tudtok. Bunkók — válaszoltam. — Közöltem a fiúval, hogy mögötte jövök.” (1-1s) NEMZETI SPORT 5 Nyelvvizsga Történt még a pártállam korában, amikor is még kötelező volt az egyetemeken keleti szomszédunk nyelve. Fiatal kosarastitán, első éves egyetemistaként oroszórán vett részt. (Nevét borítja jótékony homály, bár annyit elárulhatunk róla, hogy Kangyal Tibornak hívták, és műegyetemista lévén a MAFC csapatában ontotta a kosarakat, s adta gólpasszok sorát a társaknak.) Szóval oroszéra, ám mindehhez hozzátartozik, hogy hősünk meglehetősen gyenge előképzésben részesült egykori középiskolájában, így gyengécske nyelvtani és még haloványabb szókincsbéli tudás birtokában folytatta nyelvtanulmányait az egyetemen. Persze, tanára erről mit sem tudott, s az első órán, gyanútlanul tette fel neki a rutinkérdések sorát. Ám érdemi választ egyikre sem kapott. A tanerő meglehetősen rutinos lehetett, mert hamar rájött, hiába próbálkozik komolyabb citátumokkal, ezért utolsó kapaszkodóként, egy könyvet téve az asztalira, megkérdezte: — Sto éta? Hősünk, talán a felismerés örömétől vezetve, kapásból vágta a kérdésre, az azóta szállóigévé tett választ: — Dá, etá sto! S. J. Szögbelövés... Illovszky Rudi bácsi ma is, túl a hatvanon, kegyetlenül erős. Másik nagyon jellemző tulajdonsága pedig az, hogy rendkívül gyorsan felmegy nála a pumpa. Ha játékos korában feldühítették, még a hegynek is neki ugrott, s később, edzősködése idején sem volt ez másképpen. Az, hogy a legerősebb Vasas-játékosra is rávert még húsz fekvőtámaszt, az egyáltalán nem volt nagy kunszt. Tudott ő ennél sokkal jobbat is. Történt, hogy az egyik edzés előtt arra kérte Berendi Palit, rakja fel a táblát a falra, mert szeretné elmagyarázni a stratégiát. Berendi térültfordult és cipővel, kalapáccsal megpróbálta a szeget bekeverni a falba, de sehogysem sikerült neki. Pedig ő sem volt piskóta, nemhiába nevezték Bolondnak. Percek teltek el, és Rudi bácsinál kezdett felmenni a pumpa. Vörösödött a feje, majd odakiáltott: „Menj onnan, Pali! Mi a fenét tehetetlenkedsz?" Ezután kikapta Berendi kezéből a szeget, és a nagyujjával úgy, ahogy kell, belenyomta a falba, majd a lehető legtermészetesebb módon ráakasztotta a táblát. — Na, akkor kezdhetjük — mondta. Azt, hogy az öreg ujjából lassan bugyborékolni kezdett a vér, csak az első sorban ülő játékosok látták ... Z. S. Dalnoki arany szíve A népszerű Fradi-játékos, Dalnoki Jenő sikerekben gazdag pályafutásáról, beköpéseiről, váratlan húzásairól, mókáiról ezernyi anekdota kering ma is futballberkekben. Mi most két olyan epizódot elevenítünk fel, amelynek főszereplője már nem a labdarúgó, hanem az edző Dalnoki. Ezt a csupa szív sportembert, amikor a zöld-fehérek kispadján ült, szó, ami szó, a legjobb indulattal sem lehetett lágy szívűnek, tedd ide, tedd oda mesternek nevezni, akivel játékosai kedvük szerint packázhattak. Nyíl vigasztalása A hetvenes évek derekán Nyilasi Tibi még csak a lehetőségek embere volt, óriási tehetség, akinek cselei, fejjátéka, góljai már jelezték, hogy ebben az esetlen langalétában motoszkál valami. Igaz, akadtak olyan jövőbe látók is, akik legszívesebben kiebrudalták volna az Üllői útról, és sporttörténeti tény, hogy tervüket már a pécsi vezetőkkel együtt szövögették. Kis híján ugyanis Nyírt a Mecsekaljára kívánták eltanácsolni. Dalnoki Jenő azonban hitt a srácban, a csupa kéz, csupa láb, hosszú hajú középpályásban, s a szeme most sem hagyta cserben. Az egyik hazai meccsen látottfutott, de semmi sem sikerült neki, s a mérkőzés után Nyilasi öszszezuhanva, magába roskadva ült az öltözőpadon. Fejét két kezébe temette, s lelkiző típus lévén legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Talán még a napot is elátkozta, amikor a futballra tette fel életét. Elkeseredését még az is fokozta, hogy a közönség is jó néhányszor kifütyülte, türelmetlen volt vele, még az sem jelentett gyógyírt számára, hogy nagy nehezen, de nyert a csapat. Dalnoki atyáskodva föléjehajolt, többször megsimogatta fejét, s eképpen vigasztalta: „Látod, milyen ez az ezerfejű cézár? Cikiznek, ócsárolnak, ilyenek ezek ... Tudod, Tibi, régi igazság: ma a vállukra emelnek, de holnap a porba aláznak. Ne törődj velük. Egyébként sem voltál olyan rossz, önmagadhoz képest ez nem volt olyan gyenge teljesítmény. Ne búslakodj, próbálj felülemelkedni a történeteken. Most pedig menj be szépen, fürödj le, ülj le néhány percre a medencében, lazíts, majd gyúrasd le magad és hagyd abba a futballt!” Ebedli köszöntése Ha jól emlékszem, a Szeged ellen, bizony, nyögve-nyelősen nyert a kitűnő erőkből álló, válogatottak egész sorát felvonultató Ferencváros. Mindez abban az időszakban történt, amikor a publikumot általában gólparádékkal szórakoztatták. Most azonban kis híján beletört a bicskájuk a kiesésre álló, foggal-körömmel küzdő lelkes vendégek egysíkú, sivár taktikájába. Ne szépítsük a dolgot, a Tisza-partiak arra rúgták a labdát, amerre csak érték, s ez majdnem döntetlent eredményezett. Végül is szerencsés góllal tartotta otthon a két pontot a Fradi. A fénykorában lévő Ebédli Zoli csapnivalóan játszott, kedvetlenül botorkált a középpályán, körülbelül annyi köze volt a győzelemhez, mint Józsinak, a pályamunkásnak. Jobban mondva, a pufajkás Kukorika — így becézték a játékosok Józsiit — legalább a vendégek kapuja mögül artikulátlan hangon néhány biztató csatakiáltást üvöltött a zöld-fehér játékosok felé. A találkozó után Dalnoki edző az öltözőajtóban várta a srácokat, s a csapzott, sáros, verejtékben úszó fiúkat egyenként köszöntötte. A sor végén bandukolt Ebedli Zoli, várta a leszúrást, a dörgedelmeket, de meglepő módon a mester mosolyogva fogadta. Sőt, átölelte, megveregette a vállát, s angyalokat idéző, búgó gerlehangon eképpen szólott hozzá: „Zolikám, nagy kár, hogy nem voltál itt, pedig marha jó meccset játszottunk...” Gy. 3. A.