Nemzeti Sport, 1991. január (2. évfolyam, 1-30. szám)

1991-01-08 / 7. szám

­ NEMZETI SPORT RIPORTEREINK A NAGYVILÁGBAN • RIPORTEREINK A NAGYVILÁGBAN • RIPORTEREINK A NAGYVILÁGBAN • RIPORTEREINK A NAGYVILÁGBAN A Szfinx és a Nílus vonzásában (II.) Krokodil nincs, nekropolisz van A Hotel Mandi besi? csupa ____________________ csillogás és kényelem, sőt, kényeztetés. Édes illatú, szirupos gyümölcsteával és süteménnyel fogadják a rendsze­rint hajnaltájt érkezőket, de ha valaki azonnal szeretne sétálni indulni, jobb, ha nem teszi. A tizenhat emeletes toronyépület környéke éjszaka nagyon barát­ságtalan, hűen érzékelteti a Kai­­róra oly jellemző fény és árnyék, luxus és nyomor kiáltó ellenté­tét. . A kis térbe torkolló, szemetes, szűk utcák, a hulladéktól vissza­taszító kapualjak, a közelben sö­téten gőzölgő, itt-ott náddal sze­gett Nílus nem túl csábító. Még kevésbé bizalomgerjesztő, hogy a szállót egymást váltó fegyveresek őrzik, mintha bármely pillanat­ban diverzánsok vagy terroristák törhetnének a békés utazókra. A fentiek láttán legyűröm is­merkedési vágyamat, inkább én­­is lefekszem néhány órára , és jól teszem. Kemény megpróbál­­,tartást hoz a nap. Délelőtt tíz felé jár az idő, amiikor autóbusszal elindulunk a sivatag felé. Előbb északnak, a Nílus mellett, aztán át a váro­son, amelyet már hevít a hőség. Misi bejelenti: — Először nem Gizába, hanem Memphiszbe és Szakkarába me­gyünk. Velünk tart madame Olle egyiptológus is. Négy nyelven be­szél, de magyarul nem. Arra itt vagyok én. Jó, hogy ott van. Mert Olle asszony egész úton figyel, kérdez, válaszol,­­szóval tartja a társasá­got, méghozzá egészen sajátos módon. Többen panaszkodnak a har­minchárom fokos hőségre,­ s ő máris­ megjegyzi: — Volt már itt negyvenkilenc fokos meleg is. — Néha legalább esik is? — Hogyne, Kairó évi átlaga huszonkét milliméter. De meg­esett, hogy három évig nem esett. Átmegyünk A­nyus egyik _______________, hídján, néhá­nyan majd kibújnak az ablakon, krokodilt szeretnének látni. Ma­dame Olle hangosan nevethetne, de csupán elmosolyodik. — A krokodilok már régen ki­pusztultak a Nílusból. Próbáltunk ugyan beszerezni néhányat, hogy újra meghonosítsuk, de nem si­került. A városon csak nagyon­­körül­ményesen küszködve araszol át buszunk. Ember ember hátán, jármű jármű orrán. — Itt aztán valóban sok jó em­ber elfér kis helyen — mondom most én, jól tudva, hogy Egyip­tom mintegy ötven­hatmillió la­kosának többsége talán Dunán­túl nagyságú területre, a Nílus völgyébe zsúfolódik össze. Olle asszony azonban érzékeny, mint egy finom inga. — Hogy jó vagy rossz embe­rek-e, nem tudom. De azt igen, hogy Egyiptomban tizenkilenc másodpercenként születik egy gyerek, több mint négy és fél ezer naponta, száznegyvenezer havonta, és jóval több, mint más­­félmillió évente. Ami azért nem volna baj, csak nincs lakás, csak kevés a hús, mert nincs takar­mány, a liszt kilencvenhat száza­lékát külföldről, főleg az Egye­sült Államokból szerezzük be, s a rizs-, a gyapot-, a zöldségter­mesztéshez is kevés a terület. Ahogy mi mondjuk: Egyiptom a Nílus ajándéka. Nélküle csak ho­moksivatag lenne az ország. Nos, a homokkal elég hamar megismerkedünk. Már az ősi Egyiptom megsemmisült első fő­városának eltemetett rom­jai jel­zik, hogy a Nílus áradásainak és a homokviharoknak nehéz ellen­állni. Az élők városa elpusztult, de a holtak városa, Szakkara, az ősi temetkezési hely nekropolisz maradt. Közel ötezer év ellenére áll még Dzsószer fáraó lépcsős piramisa, állnak a díszes oszlo­pok és a holtak városát­­körbe­fogó falak. Kívül azonban min­dent bevon a vörös-sárgás ho­mok, s amikor egy sivatagi úton bemegyünk az izzó homokdom­bok közé, láthatjuk az erősen megrongált, jórészt már elteme­tett tégla- és kőpiramisok gúláit. — A fáraók korából nyolcvan­két piramist ismerünk — mondja idegenvezetőnk —, de kevés ma­radt belőlük ép. Ugyanakkor a mai napig találhatók masztabák, az első temetkezési formát őrző, magasított sírok. A királyoknak mindig volt szfinxszobra is, az idők vihara meg az ellenséges hódítások azonban a legtöbbet eltűntették. Hosszan beszél arról: ____________,______ hogy mit jelentenek a sírkamrák ábrái; hogy amelyik uralkodót szakáll nélkül ábrázolták, az fáraó volt, de nem király; hogyha egyenesen áll a szobra, akkor életében ké­szítették róla,, ha megbillent tar­tásban, akkor a halála után al­kották. A jó Misi, alias Misám mindent szeretne elmondani, Olle asz­­szony úgyszintén, s az első félóra után arra gondolok, hogy ezt úgysem lehet megjegyezni, még kevésbé felidézni, akit meg ennél jobban érdekel, az Lapozza fel az egyiptomi útikönyveket, vagy jöj­jön el személyesen. Egyre inkább az foglalkoztat, hogy ide akarnak világversenyt hozni az afrikai súlyemelő vezetők? Ide, a siva­tagba? Ide, ahol nyáron az izzó homokban megsül a tojás? Ahol nincs víz, nincs étterem? Vagy ez csak csalóka kép? Elhatározom, hogy méginkább figyelek a kör­nyezetre, a sajátosságokra, hogy megértsem: miért éppen a pira­misok nyújthatják azt a többle­tet, amiért esetleg érdemes vál­lalni még a kényelmetlenségeket, a hőséget, az utazást, a távolsá­got is. Kora délután indulunk to­__________________ rább. Egy falu felé közeledünk. A szűk utat akácra emlékeztető, piros virágú fák, majd később ásott csatornák szegélyezik. Tevegetők, sza­maragatók jönnek szemben, néhol cukornád-ültetvények, pap­rika-, káposzta­földek láthatók és mint egy-egy oázis, datolyapál­mák kertjei. Ezt láttam már Memphisbben, H. Ramszesz múzeuma előtt, ezt az utak mentén, vadon nőve, a íme, telepítve is. — A datolya fontos élelmezési cikk — mondja Misi. ■— öt-hat fajtája van. A nagyszemű, piros, ropogós, az Európában legjobban ismert, aprószemű sárga, és a sü­teménykészítéshez használt feke­­­tedatolya a legelterjedtebb. — Ki szedi le ezekről az ir­galmatlanul magas fákról ezt a csodálatos gyümölcsöt? — Vannak datolyaszedő szak­emberek, de a falusiak gyakran maguk is megtanulnak felmászni a fákra. Közben megérkezünk a faluba. Alföldi tanyára büszke címet viselő étterem, amely nádtetős, hodály alatt el­helyezett asztalokból áll. A le­­pényszerű kenyeret félig nyitott kemencében, a szemünk láttára sütik, a vizet kézzel töltik mű­anyag palackokba. Egy ebéd nyolc egyiptomi fontba, egy üveg sör öt fontba kerül. A vízért nem kell fizetni. A hasmenésért sem. De ez csak a külföldieket fe­nyegeti és rendszerint el is éri. Inkább maradok a sörnél. Mert legalább Gizáig szeretnék kitar­tani. Z. Vincze György Az ősi Egyiptom fővárosának, Memphiszn­ek a helyén most datolya­­pálma-liget várja az érkezőt MEGPRÓBÁLTAM VÁSÁROLNI A GUM-BAN Bevallom, szorongva szálltam fel a Bu­dapest—Moszkva repülőjáratra. Hát hogy a csudába ne szorongtam volna, amikor ilyen történeteket hallottam: „Nyugod­tan sétáltam a Kreml-kertben. Véletle­nül arra az útra tévedtem, ahol a nagy­emberek Mercedesei, Csajkái szoktak ro­bogni. Egyszeresen hallom, hogy éktele­nül elkezd fütyülni az útszéli fa. Addig senkit sem láttam, a következő pillanat­ban azonban már tíz rendőr vett körül.” Mindezt csak tetézte, hogy augusztus táján aggasztó hírek érkeztek a nagy országból az élelmiszer-ellátási nehézsé­gekről, az újra fellángoló bűnözésről. Ezek után már az sem vigasztalt, hogy egyik kollégám a korlátlan lehetőségek országának nevezte a Szovjetuniót. — Néhány éve kint voltam néhány magyarral — mesélte —, többségük so­hasem látott vörös kaviárt. Ezért, amikor reggel a pincérek az asztalunkra tették az igazi ínyencséget, csodálkozva-utál­­kozva megkérdezték, hogy miért szolgál­nak fel reggelire ribizlit. No, hát attól kezdve én minden reggel degeszre töm­tem magam „ribizlivel”. Én mondom ne­ked, hogy az a korlátlan lehetőségek or­szága a kiválasztottak számára. S egy sportversenyen a sportolók, az újságírók mindig kiválasztottak. Mindezekkel a tarsolyomban ültem fel a moszkvai gépre, hogy aztán Sereme­­tyevón kiszállva belecsöppenjek 1990 augusztusának szovjet valóságába. Szerencsém volt, kétszeresen is. Elő­ször azért, mert amíg a serametyevói rep­téren a csomagra vártunk, egy Moszk­vában dolgozó magyar elmondta, hogy érkezéskor is ki kell tölteni egy vámcé­dulát, amelyre fel kell írni, mindent, amit az országba behozok. — Kábítószer van nálad? — kérdezte. — Ne haragudj... pont mást nem hoz­tam magammal, de megkínálhatlak egy­­ rágógumival — válaszoltam kicsit této­ván. — Nem azért kérdezem — mondta bosszúsan — be kell írni. Miután kiderült, hogy a kábítószeren kívül lőfegyver, s antik műtárgy sincs nálam, beírtam az arany karikagyűrű­met, s a meglehetősen vihart vert órámat. Megjöttek a csomagok,­­mehettünk a vá­moshoz. Ő ránézett a papíromra, aztán intett, hogy mehetek. Összeszedtem min­den bátorságom, s még egyszer elétettem a vámcédulát, hogy legalább egy pecsé­tet nyomjon rá. A vámos már bosszús volt, egyre csak hajtogatta, hogy davaj, davaj. Nem vitatkoztam tovább, csak azt nem értettem, akkor miért kellett min­­­­dent szép akkurátusán felírni. Néhány méterrel odébb azonban ismét kellemes meglepetés ért: a fogadásomra kiküldött tolmács jól beszélt németül. Pár perc múlva kezdtem csak igazán örülni annak, hogy egykoron egyikün­k sem bliccelte el a németóráimat, mert kí­sérőm — nevezzük Olegnek — közölte: nem mehetünk rögtön a városba, mert „össze kell várni” a többi újságíró kol­légát is. Messze van a város és ha en­gem bevinne, nem érne vissza a cseh­szlovák és a román kolléga elé. — Csak három órát kell várnunk —■ mondta mosolyogva, aztán elindult, hogy ülőhelyet kerítsen nekünk. Bizony, ez nem volt könnyű vállalko­zás augusztusban Seremetyevón, ugyan­is az afrikai, az ázsiai menekültek és a szovjet zsidó kitelepülők minden jel sze­rint hosszabb távra rendezkedtek be a repülőtéren. Sokan széthajtható nyug­ágyakon aludtak, mások a földön újság­papírokon ágyaztak meg maguknak. Megint mások koszos­, zsírpapírba csoma­golt, meglehetősen gyanús állapotú ebéd­jüket költötték el, egy férfi pedig nyaká­ba kanyarítva törölközőjét, indult a mos­dó felé. Alig lehetett lépni a sok ember­től, csomagtól. Oleg azonban láthatóan jól tájékozó­dott ebben a dzsungelben is, rövid ke­resgélés után talált két üres széket. — Az utóbbi hónapokban elképesztően sokat romlottak az állapotok — mondta magyarázatképpen. — A közelmúltban néhány hétig vidéken voltam, s amikor visszajöttem, nem ismertem rá a fővá­rosra. Üresek az üzletek, mindenhol hosszú sorok és tombol a feketézés. — Mennyibe kerül, mondjuk egy do­boz cigaretta? — Cigaretta? Hivatalosan vagy feke­tén? — Mindkettő érdekelne... •— A hivatalosat nem tudom, mert olyan régen nem kaptam trafikban ciga­rettát. A hírhedt moszkvai sorban állásról már az első napon, útban a reptérről a szál­lodába, ízelítőt kaptam. A McDonald’s előtt — nem túlzás — több kilométeres sorban állta­k az emberek. Mégis min­dennap akadtak türelmes vállalkozók, mert abban az étteremben legalább egy jót ehettek. Kezdtem aggódni, s már abban sem hittem, hogy 1990 nyarán Moszkvában még vannak kiválasztottak, vagy leg­alábbis, hogy azok pont a sportolók és a külföldi újságírók. Tévedtem, mert bár sem a szállodában, sem a verseny hely­színén a büfében nem állt hegyekben a kaviár, de volt Coca-Cola, s rövidesen kiderült, hogy ez Moszkvában mekkora érték. Feltűnt, hogy a biztonságunkra ügye­lő, no és a kiváltságosokat védő rend­őrök naponta többször is degeszre tö­mött táskákkal ingáztak kocsijuk és a büfé között. Ezt a büfét csak akkor tud­tam igazán értékelni, amikor kimentem a városba, ahol már „kiváltságaimat” nem védte az akkreditációs kártya. Pél­dául ahol laktam, Moszkva egyik leg­jobb szállodájában na­pok­ig nem volt meleg víz, s amikor ezt a harmadik na­pon szóvá tettem, akkor a portás csak annyit válaszolt, hogy nyugodjak meg, az egész kerületben nincsen. Mit­ mondjak, megnyugodtam. Mint ahogy ak­kor is, amikor kollégámmal a híres GUM-ot járva villanyborotvát sze­rettünk volna vásárolni, s az eladó kérte a személyi igazolványunkat, merthogy az ellátási nehézségek miatt csak moszkvai lakosok vehettek villany borotvát. . Abból viszont már senki sem csinált gondot, hogy kollégám megkért egy hely­belit: vásárolja meg helyette a borotvát. A döbbenetes az volt, hogy egy szóval sem kellett indokolni a furcsa kérést. Ott ez mindennapos, a legtöbb rendeletet megpróbálják valahogy kijátszani. Persze, azért szépségre is bukkanhat­­ott az ember Moszkvában, igaz, min­denre rányomta bélyegét a szovjet való­ság. Azon még nem csodálkoztam, hogy a Kreml kertjébe — meglehetősen kö­vetkezetlenül — a nőket olyan óriási re­­tikülökkel is beengedték, amelyekben egyébként több kiló plasztikbomba elfért volna, a férfiaknak pedig a kis kézitás­kájukat is ruhatárba kellett adni. Valami más viszont nagyon meglepett. Mit meglepett, bosszantott! Miután kívülről megcsodáltam a Kreml templomait, az egyiket belülről is szerettem volna megnézni. A templom bejáratánál azonban er állta utamat és kérte a jegyet. Vettem elő a pénztárcá­mat,, hogy megváltom a belépőt, de a hölgy közölte, hogy azt csak egy kilomé­terrel arrább, a Kreml melletti parkiban egy kis bódénál tudom megvenni. Egy kilométer oda, egy vissza, újabb sorban­­állás a kapunál. (Bevallom, mindezek után nagyon örül­tem, amikor elfogytak a moszkvai napok és Seremetyevón a menekülőkön, vala­mint a kommandósokon átverekedve ma­gam felszánhattam a budapesti gépre. Akikor már az sem érdekelt, hogy a ve­lem egy gépen utazó Morvayéik még mindig nem találták meg Petőfi sír­ját... K. L. II. 7. ♦ 1991. január 8

Next