Nemzeti Sport, 1991. január (2. évfolyam, 1-30. szám)
1991-01-08 / 7. szám
NEMZETI SPORT RIPORTEREINK A NAGYVILÁGBAN • RIPORTEREINK A NAGYVILÁGBAN • RIPORTEREINK A NAGYVILÁGBAN • RIPORTEREINK A NAGYVILÁGBAN A Szfinx és a Nílus vonzásában (II.) Krokodil nincs, nekropolisz van A Hotel Mandi besi? csupa ____________________ csillogás és kényelem, sőt, kényeztetés. Édes illatú, szirupos gyümölcsteával és süteménnyel fogadják a rendszerint hajnaltájt érkezőket, de ha valaki azonnal szeretne sétálni indulni, jobb, ha nem teszi. A tizenhat emeletes toronyépület környéke éjszaka nagyon barátságtalan, hűen érzékelteti a Kairóra oly jellemző fény és árnyék, luxus és nyomor kiáltó ellentétét. . A kis térbe torkolló, szemetes, szűk utcák, a hulladéktól visszataszító kapualjak, a közelben sötéten gőzölgő, itt-ott náddal szegett Nílus nem túl csábító. Még kevésbé bizalomgerjesztő, hogy a szállót egymást váltó fegyveresek őrzik, mintha bármely pillanatban diverzánsok vagy terroristák törhetnének a békés utazókra. A fentiek láttán legyűröm ismerkedési vágyamat, inkább énis lefekszem néhány órára , és jól teszem. Kemény megpróbál,tartást hoz a nap. Délelőtt tíz felé jár az idő, amiikor autóbusszal elindulunk a sivatag felé. Előbb északnak, a Nílus mellett, aztán át a városon, amelyet már hevít a hőség. Misi bejelenti: — Először nem Gizába, hanem Memphiszbe és Szakkarába megyünk. Velünk tart madame Olle egyiptológus is. Négy nyelven beszél, de magyarul nem. Arra itt vagyok én. Jó, hogy ott van. Mert Olle asszony egész úton figyel, kérdez, válaszol,szóval tartja a társaságot, méghozzá egészen sajátos módon. Többen panaszkodnak a harminchárom fokos hőségre, s ő máris megjegyzi: — Volt már itt negyvenkilenc fokos meleg is. — Néha legalább esik is? — Hogyne, Kairó évi átlaga huszonkét milliméter. De megesett, hogy három évig nem esett. Átmegyünk Anyus egyik _______________, hídján, néhányan majd kibújnak az ablakon, krokodilt szeretnének látni. Madame Olle hangosan nevethetne, de csupán elmosolyodik. — A krokodilok már régen kipusztultak a Nílusból. Próbáltunk ugyan beszerezni néhányat, hogy újra meghonosítsuk, de nem sikerült. A városon csak nagyonkörülményesen küszködve araszol át buszunk. Ember ember hátán, jármű jármű orrán. — Itt aztán valóban sok jó ember elfér kis helyen — mondom most én, jól tudva, hogy Egyiptom mintegy ötvenhatmillió lakosának többsége talán Dunántúl nagyságú területre, a Nílus völgyébe zsúfolódik össze. Olle asszony azonban érzékeny, mint egy finom inga. — Hogy jó vagy rossz emberek-e, nem tudom. De azt igen, hogy Egyiptomban tizenkilenc másodpercenként születik egy gyerek, több mint négy és fél ezer naponta, száznegyvenezer havonta, és jóval több, mint másfélmillió évente. Ami azért nem volna baj, csak nincs lakás, csak kevés a hús, mert nincs takarmány, a liszt kilencvenhat százalékát külföldről, főleg az Egyesült Államokból szerezzük be, s a rizs-, a gyapot-, a zöldségtermesztéshez is kevés a terület. Ahogy mi mondjuk: Egyiptom a Nílus ajándéka. Nélküle csak homoksivatag lenne az ország. Nos, a homokkal elég hamar megismerkedünk. Már az ősi Egyiptom megsemmisült első fővárosának eltemetett romjai jelzik, hogy a Nílus áradásainak és a homokviharoknak nehéz ellenállni. Az élők városa elpusztult, de a holtak városa, Szakkara, az ősi temetkezési hely nekropolisz maradt. Közel ötezer év ellenére áll még Dzsószer fáraó lépcsős piramisa, állnak a díszes oszlopok és a holtak városátkörbefogó falak. Kívül azonban mindent bevon a vörös-sárgás homok, s amikor egy sivatagi úton bemegyünk az izzó homokdombok közé, láthatjuk az erősen megrongált, jórészt már eltemetett tégla- és kőpiramisok gúláit. — A fáraók korából nyolcvankét piramist ismerünk — mondja idegenvezetőnk —, de kevés maradt belőlük ép. Ugyanakkor a mai napig találhatók masztabák, az első temetkezési formát őrző, magasított sírok. A királyoknak mindig volt szfinxszobra is, az idők vihara meg az ellenséges hódítások azonban a legtöbbet eltűntették. Hosszan beszél arról: ____________,______ hogy mit jelentenek a sírkamrák ábrái; hogy amelyik uralkodót szakáll nélkül ábrázolták, az fáraó volt, de nem király; hogyha egyenesen áll a szobra, akkor életében készítették róla,, ha megbillent tartásban, akkor a halála után alkották. A jó Misi, alias Misám mindent szeretne elmondani, Olle aszszony úgyszintén, s az első félóra után arra gondolok, hogy ezt úgysem lehet megjegyezni, még kevésbé felidézni, akit meg ennél jobban érdekel, az Lapozza fel az egyiptomi útikönyveket, vagy jöjjön el személyesen. Egyre inkább az foglalkoztat, hogy ide akarnak világversenyt hozni az afrikai súlyemelő vezetők? Ide, a sivatagba? Ide, ahol nyáron az izzó homokban megsül a tojás? Ahol nincs víz, nincs étterem? Vagy ez csak csalóka kép? Elhatározom, hogy méginkább figyelek a környezetre, a sajátosságokra, hogy megértsem: miért éppen a piramisok nyújthatják azt a többletet, amiért esetleg érdemes vállalni még a kényelmetlenségeket, a hőséget, az utazást, a távolságot is. Kora délután indulunk to__________________ rább. Egy falu felé közeledünk. A szűk utat akácra emlékeztető, piros virágú fák, majd később ásott csatornák szegélyezik. Tevegetők, szamaragatók jönnek szemben, néhol cukornád-ültetvények, paprika-, káposztaföldek láthatók és mint egy-egy oázis, datolyapálmák kertjei. Ezt láttam már Memphisbben, H. Ramszesz múzeuma előtt, ezt az utak mentén, vadon nőve, a íme, telepítve is. — A datolya fontos élelmezési cikk — mondja Misi. ■— öt-hat fajtája van. A nagyszemű, piros, ropogós, az Európában legjobban ismert, aprószemű sárga, és a süteménykészítéshez használt feketedatolya a legelterjedtebb. — Ki szedi le ezekről az irgalmatlanul magas fákról ezt a csodálatos gyümölcsöt? — Vannak datolyaszedő szakemberek, de a falusiak gyakran maguk is megtanulnak felmászni a fákra. Közben megérkezünk a faluba. Alföldi tanyára büszke címet viselő étterem, amely nádtetős, hodály alatt elhelyezett asztalokból áll. A lepényszerű kenyeret félig nyitott kemencében, a szemünk láttára sütik, a vizet kézzel töltik műanyag palackokba. Egy ebéd nyolc egyiptomi fontba, egy üveg sör öt fontba kerül. A vízért nem kell fizetni. A hasmenésért sem. De ez csak a külföldieket fenyegeti és rendszerint el is éri. Inkább maradok a sörnél. Mert legalább Gizáig szeretnék kitartani. Z. Vincze György Az ősi Egyiptom fővárosának, Memphisznek a helyén most datolyapálma-liget várja az érkezőt MEGPRÓBÁLTAM VÁSÁROLNI A GUM-BAN Bevallom, szorongva szálltam fel a Budapest—Moszkva repülőjáratra. Hát hogy a csudába ne szorongtam volna, amikor ilyen történeteket hallottam: „Nyugodtan sétáltam a Kreml-kertben. Véletlenül arra az útra tévedtem, ahol a nagyemberek Mercedesei, Csajkái szoktak robogni. Egyszeresen hallom, hogy éktelenül elkezd fütyülni az útszéli fa. Addig senkit sem láttam, a következő pillanatban azonban már tíz rendőr vett körül.” Mindezt csak tetézte, hogy augusztus táján aggasztó hírek érkeztek a nagy országból az élelmiszer-ellátási nehézségekről, az újra fellángoló bűnözésről. Ezek után már az sem vigasztalt, hogy egyik kollégám a korlátlan lehetőségek országának nevezte a Szovjetuniót. — Néhány éve kint voltam néhány magyarral — mesélte —, többségük sohasem látott vörös kaviárt. Ezért, amikor reggel a pincérek az asztalunkra tették az igazi ínyencséget, csodálkozva-utálkozva megkérdezték, hogy miért szolgálnak fel reggelire ribizlit. No, hát attól kezdve én minden reggel degeszre tömtem magam „ribizlivel”. Én mondom neked, hogy az a korlátlan lehetőségek országa a kiválasztottak számára. S egy sportversenyen a sportolók, az újságírók mindig kiválasztottak. Mindezekkel a tarsolyomban ültem fel a moszkvai gépre, hogy aztán Seremetyevón kiszállva belecsöppenjek 1990 augusztusának szovjet valóságába. Szerencsém volt, kétszeresen is. Először azért, mert amíg a serametyevói reptéren a csomagra vártunk, egy Moszkvában dolgozó magyar elmondta, hogy érkezéskor is ki kell tölteni egy vámcédulát, amelyre fel kell írni, mindent, amit az országba behozok. — Kábítószer van nálad? — kérdezte. — Ne haragudj... pont mást nem hoztam magammal, de megkínálhatlak egy rágógumival — válaszoltam kicsit tétován. — Nem azért kérdezem — mondta bosszúsan — be kell írni. Miután kiderült, hogy a kábítószeren kívül lőfegyver, s antik műtárgy sincs nálam, beírtam az arany karikagyűrűmet, s a meglehetősen vihart vert órámat. Megjöttek a csomagok,mehettünk a vámoshoz. Ő ránézett a papíromra, aztán intett, hogy mehetek. Összeszedtem minden bátorságom, s még egyszer elétettem a vámcédulát, hogy legalább egy pecsétet nyomjon rá. A vámos már bosszús volt, egyre csak hajtogatta, hogy davaj, davaj. Nem vitatkoztam tovább, csak azt nem értettem, akkor miért kellett mindent szép akkurátusán felírni. Néhány méterrel odébb azonban ismét kellemes meglepetés ért: a fogadásomra kiküldött tolmács jól beszélt németül. Pár perc múlva kezdtem csak igazán örülni annak, hogy egykoron egyikünk sem bliccelte el a németóráimat, mert kísérőm — nevezzük Olegnek — közölte: nem mehetünk rögtön a városba, mert „össze kell várni” a többi újságíró kollégát is. Messze van a város és ha engem bevinne, nem érne vissza a csehszlovák és a román kolléga elé. — Csak három órát kell várnunk —■ mondta mosolyogva, aztán elindult, hogy ülőhelyet kerítsen nekünk. Bizony, ez nem volt könnyű vállalkozás augusztusban Seremetyevón, ugyanis az afrikai, az ázsiai menekültek és a szovjet zsidó kitelepülők minden jel szerint hosszabb távra rendezkedtek be a repülőtéren. Sokan széthajtható nyugágyakon aludtak, mások a földön újságpapírokon ágyaztak meg maguknak. Megint mások koszos, zsírpapírba csomagolt, meglehetősen gyanús állapotú ebédjüket költötték el, egy férfi pedig nyakába kanyarítva törölközőjét, indult a mosdó felé. Alig lehetett lépni a sok embertől, csomagtól. Oleg azonban láthatóan jól tájékozódott ebben a dzsungelben is, rövid keresgélés után talált két üres széket. — Az utóbbi hónapokban elképesztően sokat romlottak az állapotok — mondta magyarázatképpen. — A közelmúltban néhány hétig vidéken voltam, s amikor visszajöttem, nem ismertem rá a fővárosra. Üresek az üzletek, mindenhol hosszú sorok és tombol a feketézés. — Mennyibe kerül, mondjuk egy doboz cigaretta? — Cigaretta? Hivatalosan vagy feketén? — Mindkettő érdekelne... •— A hivatalosat nem tudom, mert olyan régen nem kaptam trafikban cigarettát. A hírhedt moszkvai sorban állásról már az első napon, útban a reptérről a szállodába, ízelítőt kaptam. A McDonald’s előtt — nem túlzás — több kilométeres sorban álltak az emberek. Mégis mindennap akadtak türelmes vállalkozók, mert abban az étteremben legalább egy jót ehettek. Kezdtem aggódni, s már abban sem hittem, hogy 1990 nyarán Moszkvában még vannak kiválasztottak, vagy legalábbis, hogy azok pont a sportolók és a külföldi újságírók. Tévedtem, mert bár sem a szállodában, sem a verseny helyszínén a büfében nem állt hegyekben a kaviár, de volt Coca-Cola, s rövidesen kiderült, hogy ez Moszkvában mekkora érték. Feltűnt, hogy a biztonságunkra ügyelő, no és a kiváltságosokat védő rendőrök naponta többször is degeszre tömött táskákkal ingáztak kocsijuk és a büfé között. Ezt a büfét csak akkor tudtam igazán értékelni, amikor kimentem a városba, ahol már „kiváltságaimat” nem védte az akkreditációs kártya. Például ahol laktam, Moszkva egyik legjobb szállodájában napokig nem volt meleg víz, s amikor ezt a harmadik napon szóvá tettem, akkor a portás csak annyit válaszolt, hogy nyugodjak meg, az egész kerületben nincsen. Mit mondjak, megnyugodtam. Mint ahogy akkor is, amikor kollégámmal a híres GUM-ot járva villanyborotvát szerettünk volna vásárolni, s az eladó kérte a személyi igazolványunkat, merthogy az ellátási nehézségek miatt csak moszkvai lakosok vehettek villany borotvát. . Abból viszont már senki sem csinált gondot, hogy kollégám megkért egy helybelit: vásárolja meg helyette a borotvát. A döbbenetes az volt, hogy egy szóval sem kellett indokolni a furcsa kérést. Ott ez mindennapos, a legtöbb rendeletet megpróbálják valahogy kijátszani. Persze, azért szépségre is bukkanhatott az ember Moszkvában, igaz, mindenre rányomta bélyegét a szovjet valóság. Azon még nem csodálkoztam, hogy a Kreml kertjébe — meglehetősen következetlenül — a nőket olyan óriási retikülökkel is beengedték, amelyekben egyébként több kiló plasztikbomba elfért volna, a férfiaknak pedig a kis kézitáskájukat is ruhatárba kellett adni. Valami más viszont nagyon meglepett. Mit meglepett, bosszantott! Miután kívülről megcsodáltam a Kreml templomait, az egyiket belülről is szerettem volna megnézni. A templom bejáratánál azonban er állta utamat és kérte a jegyet. Vettem elő a pénztárcámat,, hogy megváltom a belépőt, de a hölgy közölte, hogy azt csak egy kilométerrel arrább, a Kreml melletti parkiban egy kis bódénál tudom megvenni. Egy kilométer oda, egy vissza, újabb sorbanállás a kapunál. (Bevallom, mindezek után nagyon örültem, amikor elfogytak a moszkvai napok és Seremetyevón a menekülőkön, valamint a kommandósokon átverekedve magam felszánhattam a budapesti gépre. Akikor már az sem érdekelt, hogy a velem egy gépen utazó Morvayéik még mindig nem találták meg Petőfi sírját... K. L. II. 7. ♦ 1991. január 8