Nemzeti Sport, 1993. március (4. évfolyam, 59-88. szám)

1993-03-10 / 68. szám

16 NEMZETI SPORT • Uram, ön bottal jár? — Tudja, hogy van az... egy edzőnek nem árt valamire mindig jó erősen támaszkodnia. De a viccet félretéve: néhány héttel ezelőtt porccal operáltak, s még mindig csak botladozom. Játékos korom óta halogatom ezt a műtétet, se sokáig odázhattam volna még nyugodtan, mert edzőként már csak sétálnia, fel s alá járkálnia kell az embernek. Arra még jó volt... Aztán amikor az amerikai válogatotthoz kerültem, az egyik edzésen valamelyik játékos már vagy huszadszor lőtte a kapu helyett a bárányfelhők közé a labdát. Egy ideig nem szóltam semmit, de amikor már nem tudtam tovább nézni a vergődését, letettem egy labdát a tizenhatosra és teljes erőből kapura lőttem. Hiba volt... Gondolom mentő, kórház, műtét, sorrendben követték innen egymást az események ... Nincs is ezzel semmi baj, szerintem az a bot, még kifejezetten remek kelléke, kiegészítője is az ön habitusának és megjelenésének. — Csak nem azt akarja mondani, hogy ettől a bottól harmosabb vagyok? — Ezt ilyen határozottan nem állítanám, de feltétlenül meg kell hogy elevenítsem a hatását. Nem állom meg, hogy le ne írjam, hogyan ült itt ön velem szemben a nagojai Mijako Hotel bárjában. Csodálatos edzőcipőt hord, ezt egy kopott, agyonmosott farmer követi, majd innen mintha az Yves Saint-Laurent divatház reklámfőnöke lenne, egy legalább háromszáz dolláros ing, káprázatos nyakkendő, ha jól látom, arany kereszt lánccal, s minderre rá az amerikai válogatott formaruhájának zakója, éjfekete plüssanyagból, mellényzsebén aranyszálakból hímzett válogatott címerrel. Ehhez jön a csak Kaliforniában megszerezhető barnaság, egy Ray Bán márkájú napszemüveg, no meg... a bot! — Régi barátom, Szepesi úr mintha az előbb az mondta volna, hogy ön sportújságíró ... A mondókája alapján azonban kezdem azt hinni, hogy a Burdának vagy egyenesen legkedvesebb lapomnak, a Cosmopolitannek dolgozik ... • Sok mindennel foglalkoztam már, de szabásmintám spéciei még soha, egyetlen lapban sem jelent meg. Pedig sokan mondják, hogy talán jobb lenne azzal kísérleteznem ... — Meg ne tegye! Ha valakinek olyan csodálatos sorsot adott ajándékba az isten, hogy a magyar futballról írhat, az minden nap mondjon el tíz imát... Tudja, hogy én egész életemben a magyar labdarúgás bűvöletében éltem? Olyan csodákat láttam, mint a nagy Honvéd 1954-es vendégjátéka Belgrádban a Partizán ellen. Az öregek otthon még mindig ezt a meccset emlegetik, amiikor nosztalgiázni kezdenek. Ahogy egy magyar legfeljebb a tizedik mondatában már mindig ott tart, hogy Puskás, Kocsis, Hidegkúti, addig nekünk ugyanezt jelentette egy Bebek, egy Zebec, egy Bogdánovics ... Aztán amikor 1952-es helsinki olimpia döntőjében 2:0-ra kikaptunk a magyaroktól, egy ország alpraja-nagyja egymás nyakába borulva zokogott bánatában. Pedig Puskás még egy tizenegyest is elhibázott... Aztán meg azok a csodálatos magyar edzők! Nekem minden igazán jó trénerem magyar volt. Spitz Illés, doktor Kalocsai Géza . . . Nem múlik egy nap úgy, hogy valamilyen okból ne hivatkoznék rájuk a játékosaimmal folytatott beszélgetésekben. Azt hiszem, egy kicsit unják is a magyarokat, én viszont soha nem fogom megunni őket! Életem meghatározó élménye volt, amikor 1957-ben először voltam a Népstadionban. A meccsre már nem emlékszem, csak arra, hogy az élmény olyan volt, mint amikor az amerikaiak Disneylandbe viszik a gyereküket. A legnagyobb futballista élményem a magyarokról azonban éppen Japánhoz kötődik. 1964-ben az olimpián játszottam azon a mérkőzésen, amelyet megnyertek ellenünk, 6:5-re ... A japánok egyik ámulatból a másikba estek, szabályosan őrjöngtek a lelátón, mert tizenegy gólt egy meccsen ebben az országban akkor láttak először ... Nem tudom, önöknél számon tartják-e egyáltalán azt a mérkőzést? Vagy csak arra emlékeznek Tokióból,hogy futballban végül aranyat nyertek? • Hogy úgy általában számon tartják-e, azt nem tudom, de én például emlékszem rá. Az édesapám volt annak a válogatottnak az edzője. — Ezt komolyan mondja? — Ezzel ritkán viccelek. — Jaj, akkor nagyon örülök ... Imádok olyanokkal a futballról beszélgetni, akik számára fontos a múlt. A múlt ismerete és szeretete nélkül nem lehet, és azt hiszem, nem is érdemes élni! Sok mai fiatal lenne értékesebb ember, ha csak egy parányi érdeklődést is mutatna a történelem iránt... A történelem, helyesebben, az aktuálpolitika meglehetősen drasztikus módon szólt bele az ön életébe. Szerb származású lévén, gondolom, amerikai mindennapjait is alapvetően meghatározza a tény, hogy hazája lángokban áll. Hozzátartozói pedig a lángtenger közepén... — Két bátyám közül most csak az egyik, Milos van otthon Belgrádban, ahol azért, a hírek szerint, nyugalmasabb az élet. Milorad Svájcban dolgozik. A legnehezebb helyzetben a nővérem, Milena van, aki családjával a boszniai határon él. Mindennap beszélünk vele telefonon, Milorad is, én is sikertelenül könyörgünk neki, hogy csomagoljon össze, s költözzön Amerikába, vagy Svájcba, de ő azt mondja, hogy innen most nem lehet elmenni . . . Nem vitatkozunk vele, mert tudjuk, milyenek a szerbek. Ha otthon élnénk, mi sem tudnánk a szeretteinket, a barátainkat a sorsukra hagyni. Engem is minden ahhoz az országhoz köt, rettenetes érzés tudni, hogy egymást ölik az emberek. Nekem a horvátok, a muzulmánok, a bosnyákok között legalább annyi barátom van, mint Szerbiában, s képzelje el, milyen érzés, amikor azt hallom: ma ez halt meg, tegnap pedig a másik . . . Eközben én egy hihetetlenül gazdag országban élek, rengeteg pénzem van, nem ismerek napi gondokat, csak süttetem magam a kaliforniai nappal... De nehéz egy gazdag országban boldognak és mosolygósnak lenni, amikor otthon mindennap meghal egy barátom! Mélyen együttérzek önnel, de azt hiszem, mindketten csak remélhetjük, hogy ennek az esztelen öldöklésnek hamarosan vége lesz. A magunkfajta ember nem lehet befolyással az ön hazájában történtekre. Az ilyen esetben az ember általában a már-már eszelősségig hajszolt munkába fojtja a bánatát, keserűségét, minden tehetetlenségét... — Ezt teszem én is, a játékosok már meg is jegyezték, hogy „Mister Bora, nem mi tehetünk arról, hogy az ön hazájában háború van ...” Megértettem őket, hiszen aznap éppen a negyedik edzést tartottuk. — Jut eszembe, hogy lett önből amerikai szövetségi kapitány? — Amikor a Costa Rica-iakból elegem lett, hazamentem Mexikóba, ahol élek. De ott — ha hihető, ha nem —, még klubcsapattól sem kaptam ajánlatot. Munka nélkül voltam, pontosabban, edzői munka nélkül, amelynek hiányában én néhány hónap után már kezdek kifordulni önmagamból. Aztán egyszercsak megszólalt a telefon, s a vonal végén Alan Rothenberg, az amerikai labdarúgó-szövetség elnöke, az 1994-es világbajnokság szervezőbizottságának főnöke beszélt. Azt mondta, azonnal üljek repülőre, és utazzak Chicagóba, mert beszélgetni szeretne velem ... Amikor megemlítette, hogy Franz Beckenbauertől sok jót hallott rólam, már tudtam, hogy nyert ügyem van. Az 1986-os mexikói világbajnokságon, amikor én Mexikó szövetségi kapitánya voltam, Franz pedig az NSZK kispadján ült, nagyon összebarátkoztunk. Sokat beszélgettünk a futballról, s ő mindig értésemre adta, hogy szakmai kérdésekben mélyen egyetért velem. Így aztán tudtam: ha ő javasolt az amerikaiaknak, akkor az üzlet lényegében már meg is köttetett, így is történt, s 1991. márciusában a világbajnokság végéig szóló szerződést írtunk alá. " Nem kis munkát vállalt, hiszen egy futballtörténelme terén nagyjából még mindig szűzföldnek számító ország válogatottját karolta fel. Gondolom, abban a tudatban, hogy ha egy rendező ország válogatottja a világbajnokságon villámgyorsan elbukik, akkor az egy kicsit magának a vébének is a végét jelenti... — Pontosan azért, hogy ez ne történjen meg, beláthatatlan horizontú munkába kezdtünk. Kiválasztottunk negyven játékost, akikkel egy kaliforniai farmon kialakított edzőtáborba költöztünk. Ez Los Angelestől hatvan kilométernyire fekszik, és minden elképzelhető földi jóval fel van szerelve, olyan, mint egy igazi paradicsom. A játékosokkal szerződést kötöttünk, amelynek értelmében ők minden tekintetben alávetik magukat a szakmai koncepciónak, amelyet én kidolgozok, ennek ellentételezéseként pedig, nagyon magas összegű, fix fizetést kapnak. Fedezzük a teljes ellátásukat, mindenkinek jár egy ház és egy általa kiválasztott autó. Aki családos, annak a feleségét és a gyerekeit is odatelepítettük, a nőtlenek kettesével osztoznak a házakon. 1993. októberéig tart mindez, akkor a negyvenes keret huszonkettesre szűkül, s ez már a vébécsapatnak tekinthető. Új szerződéseket kötünk, amely a jelenlegi öszszeg háromszorosára rúg majd. • Csak dollármilliókban lehet kifejezni azt az összeget, amelybe mindez kerülhetett ... — Az az igazság, hogy nem is tudom pontosan a rendelkezésünkre álló összeget. Elsősorban azért nem, mert a luxus szintjéig minden belefér, ha a válogatottról és a világbajnokságról van szó. Amerikában egy centet nem adnak ki az emberek feleslegesen, de amikor valamire rásütik azt a bélyeget, hogy „ez nagyon fontos dolog , ,akkor anyagiak nem játszhatnak szerepet a sikeres megvalósításban. Egyébként sem lehet Amerikában másként felkészíteni egy válogatottat az olyan világméretű gálára, mint egy futball VB, csak a fent elmesélt módszerekkel. Hatalmasak a távolságok, képtelenség lenne hetente utaztatni a játékosokat, marad a szinte kommunához hasonló együttélés, annak minden előnyével. Ezek a játékosok nem játszanak bajnokságban, így marad az örökös edzés, és az alkalmankénti mérkőzésfellépések. Tökéletes organizáció szükséges mindehhez, hiszen — bár bajnokik nélkül, de — ugyanúgy élünk, mint egy klubcsapat. A követelmények persze nagyon szigorúak. Nemcsak az enyémek a játékosokkal szemben, hanem a szövetség vezetőié is a csapatra nézve. Gondolja csak el, az amerikai válogatottnak a legjobb nyolc közé kell jutnia a világbajnokságon! Én az ön helyében ezt a kitételt hallva azonnal lemondanék, de talán éppen ezért nem engem, hanem önt ajánlotta Beckenbauer az amerikaiak figyelmébe... — Nézze, a legjobb nyolc közé való jutást természetesen nem lehet holtbiztosra beígérni, mert az egyszerű szemfényvesztés lenne. Sok függ a csoportbeosztástól, a szerencsétől, de mindenekelőtt attól, hogy a rajtig még hátralévő másfél év alatt mennyit fejlődik ez a csapat. De azért nem úgy kell ám elképzelni minket, mint akik tizenegyesrúgás esetén kosárra dobnak ... Ez a csapat csak ebben az évben — pedig még csak márciust írunk — már öt mérkőzést játszott, s ha nyerni ugyan csak egyszer tudott, az FC Zürich ellen, de nem kapott ki az EB-győztes Dániától, aztán Romániától, s két mérkőzés közül az egyiken Oroszországtól sem. • Majd mi, magyarok itt, Nagojában elrontjuk kicsit ezt a valóban ékes fényes statisztikát ... — Ha tudják, csak tessék ... Most úgyis hiába mondom azt, hogy nekünk pillanatnyilag az eredmény édes mindegy. Az a fontos, hogy a csapat játsszon, és új embereket ismerhessek meg, de erre biztosan azt gondolja, hogy előre magyarázom a vereséget. • Semmi okom, hogy kételkedjem abban, amit mond, hiszen ez az ön helyzetében tökéletesen érthető és logikus. Inkább arra emlékeztetném, hogy immáron a második ország válogatottját vezeti harcra a magyarok ellen. Mexikói, majd amerikai szövetségi kapitányként is összehozta velünk a sors. — A mexikói mérkőzésükre jól emlékszem. Akár egy remek magyar válogatott volt az ellenfelünk, mégis simán nyertünk 3-0-ra ... # Ne haragudjon, hogy ellentmondok, de 2-0 volt az a három... — Három! Pontosan tudom, hogy három ... # Igazán nem akarok vitatkozni, de esküszöm, hogy kettő ... — Tudja mit, legyen magának igaza. Ha kettő, akkor kettő. Majd holnap lesz akkor három ... No, hol a botom? Mennem kell, vár a csapat... Szobaszomszédom az amerikai szövetségi kapitány „Nehéz egy gazdag országban boldognak és mosolygósnak lenni, amikor otthon mindennap meghal egy barátom...** IV. 68. ♦ 1993. március 10. Névjegy Bora Milutinovics 47 éves, szerb származású. Igazi futballcsalád tagja, két bátyja, Milos és Milorad is válogatott játékosok voltak. A 33-szoros válogatott Milos szerepelt az 1954-es és ’58-as világbajnokságon a jugoszláv gárdában, majd edzőként is parádézott, utolsó beosztása szerint az embargó előtt, hazája válogatottjának technikai igazgatója volt. Bora, bár bejárta az egész világot, még ma is azt mondja: „Sohasem láttam nála nagyobb játékost”. Milorad középhátvédet játszott a „nagy” Partizánban, s ő is szerepelt a svédországi VB-n. Bora követte bátyjait a Partizánba, majd megkezdte máig is tartó bolyongását. Franciaországban a Monaco, az OGC Nice, a Rouen mezét viselte, és szerepelt a svájci Winterthurban is. Mexikóba 1972-ben utazott, három évig játékosként, majd 1984-ig (!) edzőként szolgálta az UNAM-ot. Karrierje innentől szinte a szemünk előtt zajlik, három különböző ország válogatottját készíthette fel három világbajnokságra: 1986 Mexikó, 1990 Costa Rica, 1994 Egyesült Államok. A háromból kétszer övé a házigazda csapat... Az olaszországi Mondiale előtt dolgozott az Udinesével, de ezt ő is szívesen felejtené, ez volt talán pályafutása egyetlen nagyobb bukása. A család mindig nagyon sokat jelentett számára. A Szerbiában, Bajina Bastán élő ötgyermekes (Borán, Miloson és Miloradon kívül még egy fiú- és egy leánytestvére van) család kevéssel a háború után árvává vált. Bora 10 éves koráig Borban, a nagynénjénél lakott, onnan került Belgrádba. Mrs. Milutinovics mexikói, Mari Carmennek hívják, kislányuk viszont szerb nevet visel. Ő Darinka, ugyanúgy, mint a nagymama volt.