Nemzeti Sport, 1993. szeptember (4. évfolyam, 238-267. szám)

1993-09-22 / 259. szám

8 NEMZETI SPORT v­ohI r \­E G¥Se " | Csodák, csaták, csalódások HÉTVÉGEI [_________________­________________­____________________________| 40. kötöttfogású birkózó VB, Stockholm Kesergő helyett csárdásra hangoljunk Hej, a jebezusát a sárral kipantamentumozott hepe­hupás világnak - de megleckéztettek most minket! Hazajöttek a birkózóink, méghozzá a kötöttfogásúak a VB-ről érem nélkül. Ilyen 1910-ben volt utoljára. Meg aztán az a 10 pont sem kápráztat el minket, amennyit össze­gyűjtöttek. Az már valamicskét enyhít a helyzeten, hogy ezzel a 10 ponttal is a 7. helyet szereztük meg az országok közötti pontverseny­ben. Versenyzőink nem leégtek - esetenként kikaptak. Innen még van felfelé út. Főleg, ha annak az irányát kutatjuk. Nem pedig kesergünk. Ha nem részigazságok alapján születnek ítéletek, hanem alapos elemzés után célmeghatározások. A birkózás mégiscsak a sikersportunk! Amikor megkaptuk Stockholm­ból az utolsó tudósítást nem mon­dom, magam is keserűséget fojtot­tam magamba. Érem nélkül haza­jönni? Olimpiai bajnokaink közül kettő csak egyet birkózott, a har­madik meg­ 5. lett! Mi történt itt? Aztán eszembe jutott az 1978-as esztendő. Akkor sem villogtunk. Ha jól emlékszem, 9 ponttal jöt­tünk haza a VB-ről. És utána jött San Diego, ahol még három kötött­fogású aranyérem mellé szabad­fogásban is megszereztük az első világbajnoki győzelmet. Szinte ugyanazok a birkózók tettek csodát, akik miatt az előző évben keseregtünk. A hirtelen halál Tele voltam kíváncsisággal, amikor a repülőtéren a Stock­holmból hazatérő birkózócsapatra vártam. Mit mondanak majd? Elkeseredettek lesznek? A vezetők kígyót-békát kiabálnak a versenyzőkre? Lesznek azért sokan, akik várják ezt a nem éppen sikeresen szerepelt csapatot? Megnyugodtam. Helyesebben megnyugtatott mindenekelőtt a sok ember, akik szeretettel várták a fiúkat. Azután meg dr. Hegedűs Csaba, a szövetség elnöke, aki éppen 1978 és 1979 világbajnoksá­gainak az ellentétére mutatott rá, majd kimondta: - Most én sem ezt vártam, de pánikba esni nem szabad. Nagyon értékes sportágról van szó. Alapos elemzéssel kutatjuk a felfelé vezető utat. Egy elhamarkodott ítélet nem hagyta el a száját. Nem úgy mint azokét, akik a kétségtelen gyen­gécske eredmények után már a sportág leírásáról károgtak. S nem alapvető és kijavíthatatlan hibákról szólt Maróthy István, az edzőbi­zottság kintjárt vezetője sem. - Ebben az új, egyenes kieséses rendszerben meg kell tanulni, hogy minden mérkőzés tulajdonképpen döntő. A hirtelen halál gondo­latához még nem szoktak hozzá a versenyzőink. Fel kell készülni rá! Szóval, nem azt mondta, hogy a mieink nem bírták erővel, csapni­való a támadó technikájuk, tak­tikailag nullák, hanem azt, hogy a versenyfelfogáson kell változtatni, ami azért mégsem olyan nehéz. „Köszönöm Csikó!” Különösen vártam Kocsis Ferenccel, a szakágvezető-edzővel való találkozást. Ő kijelentette a világbajnokságra utazás előtt, hogy lesz három-négy érem és közte a legfényesebb is. Meg azt is mondta, hogy amennyit a felkészülés utol­só kilenc hetében dolgoztak, annál többet már nem lehet. Mit mond most? Azt, amit előtte.­­ A felkészülés jó­­volt. Legalábbis az utolsó kilenc hétben mindent megtettünk, amit lehetett... Ekkor odalépett mellénk Baracsi Imre, Gelénesi Nándor és Klauz László edzője a Csepel SC-ből és megölelte a szakágvezető-edzőt: - Köszönöm Csikó! Te mindent megtettél a sikerért. Ott voltam az edzéseken, én láttam. A körülmények változtak meg és azok ellensúlyozásáért mindany­­nyian, összefogva tudunk csak tenni valamit. De teszünk!... A tömeg ereje Szándékosan nem faggattam most meg a versenyzőket. Nekik több idő kell a történtek meg­emésztéséhez. Ők a sikeres két aranyérmes olimpia utáni hangula­tot sokáig élvezték. Egy sikertelen EB után pedig nagyon sokat tettek a sikerért, itthon, a mi körülményeink között. Tatán, Budapesten, Dunavarsányban a megszokott ellenfelek segítésével. Erre utalt többet között Baracsi Imre. Arra, hogy mit is érezhet az a birkózó, aki itthon játszva védi ki a legkeményebb támadásokat, sike­resen hajtja végre a legnehezebb kivitelezhető fogásokat is. Megnyugszik, hogy ő jó. Aztán az a védekezési tudomány mások ellen már kevés, a támadási készség nem eléggé acélos. Csak nagyon sok, szinte klasszis tudású edzőpartner tud igazán hű képet adni a tényleges tudásról. Kimagaslóan csak két ország szerepelt ezen a világbajnokságon: Oroszország és Kuba. Előbbi 4 arany-, 3 ezüst- és 1 bronzérmet szerzett, az utóbbi három VB- győzelemmel és egy harmadik hellyel zárta a küzdelemsorozatot. Mindkét országban hemzsegnek a tehetségek, a hatalmas­ tudású ellenfelek. Ott az edző dolgát nagy­részt megoldják az edzőpartnerek. Nem kell képmagnón bizonygatni, hogy az a pörgetés-védés még nem tökéletes, hanem igazolja az edzőtárs sikeres mozdulata. Ezért is nagyon megszívlelendő, amit Bolla József nemzetközi bírónk mondott: - Vagy több verseny, vagy állandóan sok és kitűnő edzőpart­ner kell a mieinknek. Jut eszembe erről, hogy a mieink az EB óta nem voltak nemzetközi versenyen. Együtt edzettek a románokkal, vívtak is egy félig­­meddig hivatalosnak mondható csapattalálkozót, de azon kívül csak a hazai és a ponthoz sem jutott szlovákok „mérték meg" a tudást. Nagyon sok ellenfél legyő­zéséhez kellett volna a tökéletes védő és támadó technika, aminek az alapjai persze­ megvannak. Csak éppen nem kikristályosítva, az igazi küzdelmekben megacélosított módon. Márpedig ez kell. A volt Szovjetunió helyett most kilenc tagköztársaság birkózói szereztek érmet, vagy pontot. Éremből 14 jutott nekik, ami régen legfeljebb 10 lehetett, pontból pedig a megszokott 40-50 helyett 88-at vit­tek el. Többek között előlünk is. Nekünk nagyon jó csapatunk volt kint ezen a VB-n. Három olimpiai bajnok: Sike András (kiesett), Repka Attila (kiesett) és Farkas Péter (5. lett), valamint három korábban sokszor bizonyí­tott versenyző: Bódi Jenő, az Európa-bajnok (most 5.), Major Sándor, a kétszeres Világbajnoki második, EB-ezüst- és bronzérmes (kiesett) és Klauz László, a korábbi VB-ken két második és egy har­madik helyet szerzett versenyző (most 5.). Két fiatal is volt a csapat­ban, a junior világbajnok Hamzók József (6.) és a serdülő és ifjúsági világbajnok Gelénesi Nándor (4.). Korábbi sikereiket nem sonkáért vették. S mivel Repka és Farkas 25, Sike és Major 28, Hamzók 23, Gelénesi pedig 20 éves, ők még képesek arra, hogy a mostani kesergőről csárdás hangulatra vált­sunk. Klauz a maga 31 és Bódi a 30 évével még gondos versenyeztetés mellett kibírhatná Atlantáig. Akkora szívük van, amit csak csodálhatunk. Egyikük sem tudta megkaparin­tani az elnök felajánlását, a világ­bajnoknak járó egymillió forintot. Nehéz hétköznapok várnak rájuk. Annál több szeretet, gondosság vegye körül őket, hogy még na­gyobb tűz lobbanjon fel bennük: az újra bizonyítás vágya. S ha ebben a hangulatban dolgoznak tovább, és egy-két ifjú titán mégis megelőzi őket, akkor az jó jel lesz. Mármint kesergő helyett a csárdás hangulat előjele. Kaszás Sándor Egyszuszra Nem tudom megmondani, még akkor sem, ha agyonütsz, bár lát­tam, persze, hogy láttam, Sanyi nagyszerű volt, de, már megbo­csáss, nem vagyok én Bollettiek­, hogy jönnék én ahhoz, hogy meg­mondjam, mire képes Noszály ezzel a tudással, még akkor is, amikor végigveri a mezőnyt és vörösre tapsolja a tenyerét érte ezer megszállott teniszrajongó, elvégre ez „csak" egy challengerverseny volt Pasaréten, ami ugyan nagy dolog nálunk, de mégsem Wimbledon, bár Taróczy helyrepo­fozta a Vasas lerobbant centerét, odaültette a sportágért tenni akaró szponzorokat, akik az utolsó két napon már egész szép számmal megjelentek, s egy gombostűt sem lehetett leejteni a hétvégén, végső soron mégiscsak egy volt a nagy nemzetközi körforgásban, ahol le­csúszott sztárok és feltörekvő fia­talok egyaránt pályára léptek, s ahol, mondom, „Sasa" felülmúlta önmagát, s Istenem, de szép is lenne, ha... Halló! Itt vagy? Mi van, megkukultál...? F. G. Egri mozaikok Az egri szurkolók nem ilyen befejezésre számítottak a hét végi röplabda Mozaik Kupán. Titkon remélték, kedvenceik döntőt ját­szanak az első ízben megrendezett nemzetközi női tornán, ám csak negyedikek lettek. Az egriek jelenlegi helyzetében a türelem a kulcs­szó. Ez a csapat, ebben az összeállításban először szerepelt sorozatmérkőzésen. Volt olyan mérkőzés, amikor a tavalyi kezdő hatosból csupán egy játékos volt pályán. Hiába erősítette Bárdi Gyöngyi az egrieket, a hosszú kihagyás után még neki is időre van szüksége, hogy utolérje magát. A csapat edzője külön kérte az egykor világklasszis játékostól: ne feledkezzen bele a játékba, inkább legyen visszafogottabb a teljesít­ménye, mintsem egy sérülés hátráltassa a felkészülésben. Az Eger ugyanis átmenetileg „elvesztette" klasszis feladóját, az ukrán Akimovát, aki három héttel ezelőtt bokaszalag-szakadást szen­vedett. Még egy sérülés már kri­tikus helyzetbe sodorná a csapatot. A házigazdák teljesítménye mel­lett a világbajnoki selejtezőre ké­szülő magyar válogatott produk­ciójára volt leginkább kíváncsi a közönség. A „trikolórba" öltözött gárda végül is veretlenül nyerte a tornát, egyedül a döntőben a szlovák UK Bratislava késztette komoly ellenállásra Formán József együttesét. (budai) M­agányos vagy? unatkozol^ CjBllLl­UANá; ff tELEFOMBflrri! HMHl■Áru-.'TIJ,',V: llr-' ,•:l'JT­iV.' 1-:ViJAi,Tül Flörtölj! Ismerkedj! Udvarolj! Vagy egyszerűen csak hallgasd mások csevegését! Lehet, hogy a nagy ő is a vonal végén vár rád! EGY HÍVÁS MEGVÁLTOZTATHATJA AZ ÉLETED. TÁRCSÁZZ MOST! u)' D E • í • ^ 1rty-un* Ki mit tudott? Közismert, hogy a legtöbb vihar (olykor csak egy pohár vízben), az úgynevezett pontozásos sportágak háza táján kavarodik. Ezek ugyanis nem mérhetőek másodpercekben, méterekben és kilo­grammokban, a zsűri pontoz, és néha bizony jogos a kritika, amikor elfogultságot, szubjektivitást vagy éppen hozzá nem értést emleget­nek. De hát éppen attól vagyunk emberek és nem két lábon járó számítógépek, hogy néha szubjektívek, elfogultak is lehessünk, hogy éppen ez különböztessen meg a lélektelen masináktól, mérlegektől, és célfotó-szerkentyűktől. Az egyik leglátványosabb, legösszetettebb pontozásos „sportág" a már évtizedes hagyományokkal bíró Ki mit tud? elnevezésű vetélkedő, amelynek döntőjét a hét végén bonyolították le, sokak örömére, sokak bánatára - de mindenki szórakozására és épülésére. A versenyzők becsületesen versengtek, a zsűri tagjai nem kevésbé becsületesen pontoztak, s ha a végén bárki csalódottnak érezte magát, nem lehetett csalódottabb, mint egy kiváló ökölvívó, jégtáncos, vagy tornász, hiszen a lőpontozás lehetősége itt is eleve benne van a pak­liban. igaz, a szólásmondássá vált „cseréljen helyet a harmonikással", mára már kiment a divatból, de az alapelv nem sokat változott: a zsűri ugyanúgy emelgette számozott tábláit a magasba, mint a daliás kezdetek idején, amikor még egy bizonyos Szabó Béla nevű úr emel­gette a Vasutas-tárcsát, s küldte el a bűvészt, hogy helyet adjon a zenebohócnak, talán akkor még nem is sejtve, hogy darab idő múltán a Népsport című napilap főszerkesztője lesz, amelynek hasábjain olykor-olykor bizony megkérdőjelezték némely pontozásos sportág zsűrijének szakértelmét és elfogulatlanságát. Ezúttal - lehet, hogy ezért meg éppen engem fognak elfogultsággal vádolni - a játékosok a zsűritagok és az ügyeletes hoppmester, akarom mondani műsorvezető, Antal Imre is jelesre vizsgázott, e ■pontozásos többtusa viadalon, amelyen fölvonultak a hangszeres zene, a vers és prózamondás, a tánc, a népdal, stb. legfrissebb ígéretei, és bizony embert próbáló feladat volt eldönteni, hogy egy­­egy kategóriában ki tudott többet. A zsűri sok-sok szakértő és objektíven-szubjektíven pontozó tagjából hadd emeljek ki csak egyet, éppen az elnöklő Czine Mihály professzort, aki a magyar nemzeti kultúra ápolásáért, megis­mertetéséért már eddig is oly sokat tett, és aki olyan szép, megható és szívből jövő szavakkal tudta kifejezni örömét ama egyszerűnek látszó tény felett, hogy ifjúságunk egy része még letéteményese és követője a magyar kultúrának. Látszott rajta, hogy legszívesebben mindig a tízesre kalandozna a keze, és az is, hogy neki szinte jobban fáj egy­­egy kilences vagy nyolcas, mint annak, aki kapta. Azt hiszem, az elejétől a végéig igazán sportszerű volt ez a pon­tozásos verseny, el is tűnődtem azon, vajon nem kellene-e általában is elnézőbbeknek lennünk az oly sokszor gyalázott pontozókkal szem­ben. Az pedig, hogy az örökifjú műsorvezető-hoppmestert is pon­tozták a végén, (egyhangú tízessel), azt­­sugallta, hogy a legkeményebb verseny sem lehet olyan könyörtelen, ha a jó kedély és a játékos kedv is megfér mellette. Pedig tudjuk (ki mit nem tud!?), hogy győztesek és vesztesek min­denkor lesznek, ha már egyszer vetélkedőről van szó, csak éppen az nem mindegy, hogy a vesztes mosolyogva vagy sírva távozik-e az arénából, a csodák, csaták és csalódások színteréről... Gömöry Albert IV. 259. • 1993. szeptember 22. Katonadolog... Alig két héttel a magyar szem­pontból párját ritkítóan sikeres sportlövő Európa-bajnokság után, a futócéllövők országos bajnok­ságán a BPLE férf csapata akkora országos csúcsot lőtt, mint „ide Lacháza"... Nem akármilyen rekor­dot javított meg az Ángyán, Sike, Tasi trió: a futócél normál versenyszám hazai csúcsa 1982 óta makacsul és derekasan tarotta magát. Az egész bajnokságnak egyébként akad egy kis pikantériá­ja is: a felsorolt három titán „házi versenyét", azaz az egyéni bajnoki címet az a Tasi Tamás nyerte - két klubtársa előtt -, aki két héttel korábban nem kapott helyet az EB- csapa­tban. Nos, tudni kell, hogy Tasi jelen­leg katonaidejét tölti. Még a télen vonult be, méghozzá egy BM-alakulathoz. Itt pedig, hogy is mondjuk csak... szóval nehézségei támadtak az edzésre járással. -Természetesen nem öröm egy sportoló számára - mondta a verseny után az újdonsült bajnok­csúcstartó - ha nem teszik be a csapatba. Ám nálam valóban úgy alakult a helyzet, hogy az edzéseken hosszú időn át nem tudtam részt venni, az EB előtt csupán két versenyen indulhattam el. Meg kellett tehát értenem a szakvezetők döntését... - Erre az OB-re már rendesen tudott edzeni. - Igen, június elején másik alakulathoz kerültem, innen elengednek edzésre. Az azonban tény, hogy az év egészét tekintve nem végezhettem száz százalék értékű edzésmunkát. Ahhoz képest!!! - zel - Mikor lesz erősebb a tárcsahang N­ em volt boldog Karczag Tibor, pedig újabb bajnoki címét ünnepelhette volna. Miért nem tudott szívből örülni az aranyéremnek? Mert az országos súlyemelő-bajnokságon az 59 kilósok mezőnyében csupán egyetlen társát kellett megelőznie ahhoz, hogy az ő nevét jegyezzék fel győztesként az évkönyvek. Igen, jól látják, csupán két versenyző lépett dobogóra ebben a súlycsoportban, s bár ez kirívó eset volt, az idei bajnokságon minden kategóriában meglehetősen kevesen indultak. Vajon miért? A legtöbben válaszként a pénztelenséget említették. Mondták, ma már kevés klub engedheti meg magának, hogy több súlyemelőt is sportállás­ban tartson. Sőt, Diósgyőrött az­­élversenyzők jelentős része munkanélküli, mások - mint az újabb bajnoki arannyal büszkélkedő Barsi László - kemény munka után edzenek. De ez még semmi, van, ahol a pénztelenség már olyan mérvű, hogy a bajnokságra sem tudják utaztat­ni valamennyi versenyzőjüket. Drága a benzin, borsosak a szállodai árak, s még sorolhatnánk... S a szövetség sem tud segíteni, pedig mostani vezetői bizonyíthatóan sokkal több pénzt szereztek ebben az évben, mint a sportág korábbi irányítói az elmúlt esztendőkben. Csakhát rengetegbe kerülnek a világ­­versenyekre való utazások, az edzőtáborozások, márpedig arról nem mondhatunk le, hogy legjobbjaink ott legyenek a világ- és Európa­­bajnokságokon, mert az valóban a sportág halála lenne. A szövetség szegénységét jelzi, hogy kénytelen volt kiadni a bajnokság rendezését egy klubnak. A nyíregyháziak tökéletesen megoldották a feladatot, de náluk másutt is lett volna helye szponzoraik pénzének. Elkeserítő a helyzet? Az, ha eszünkbe idézzük, hogy még néhány éve is milyen nagy mezőnyökből kerültek ki a bajnokok. Viszont kis meg­nyugvást adhat, ha arra gondolunk, hogy a színvonalra most sem lehetett panasz. Azok a kevesek, akik Nyíregyházán dobogóra léptek, majd két tucat országos csúcsot adtak át a múltnak. Egyszóval: a sportág vezetőinek a közeljövőben még nem kell tartaniuk attól, hogy senki sem viszi majd jó hírünket a világba. De mi lesz néhány év múlva, ha ezt a hanyatlást nem tudják megállítani? Stark Tibor, a tatabányaiak legjobbja ajánlotta, hogy vegyük át a német receptet. Arrafelé manapság rendre nyereséggel zárják a súlyemelő-ren­dezvényeket. Nem ritkán ezren tombolnak egy-egy csapatversenyen. Igaz, ilyenkor a sportcsarnokok kicsit kocsmává változnak, mert a derék nézők maguk is súlyt emelnek - sörös korsók formájában. A lényeg azon­ban az, hogy tíz márkáért bemennek az erős emberek viadaljaira. S a súlyemelők is jól járnak, mert tisztes pénzdíjakat kapnak. Ez lenne a megoldás? Pénzdíjas show-kat rendezni, amelyeken a súlyemelők is szívesebben „halnak meg" a dobogón? A sportág egyik vezetője szerint aligha, mert a magyaroknak jelenleg arra sincs pénzük, hogy gyakran beüljenek egy kocsmába, még akkor sem, ha ott éppen világ- és Európa-bajnokok emelgetik a súlyokat... K.L. N mmwmmimMM i________ha pályázik 50 db szeptemberi nyeretlen | k heti és telelottó szelvénnyel M ^ Nyeremények: M ^ aFoldhozHengenJaUján^^^^q '■100 db 50.000. 11-orE |r t ^ ^ >;^'aj|njA pályázatokat névvel, címmel és Jeligével ellátott borítékbanHpl* • ’ kérjük szeptember 30-ig beküldeni V a SZERENCSE 1830 Bp. címre. EE­IHB akccó.. esett & r . A sorsolást követően a nyereményjegyzéket a Népszabadság^NemzetiSport^a

Next