Nemzeti Sport, 1993. szeptember (4. évfolyam, 238-267. szám)

1993-09-01 / 238. szám

8 NEMZETI SPORT VOLT EGYSZER EGY HÉTVÉGE ~~~~~~~ Sportlövő VK-döntő, München Folytatták sikersorozatukat a magyarok A fantasztikus Európa-bajnoki szereplés után a müncheni Világ Kupa-döntőn is folytatták sikersorozatukat a magyar sportlövők: az öt, indulási jogot szerzett versenyzőnk egy-egy arany- és bronzéremmel, illetve 15 olimpiai ponttal térhetett haza. - Pedig nagyszerű mezőny gyűlt össze, harminckét ország legjobbjai léptek lőállásba, a sportág krémjét láthatták azok, akik kilátogattak a bajor főváros lőterére - kezdte az értékelést dr. Hammerl László technikai igaz­gató. - Ha jól számoltam, nyolc olimpiai és tizenöt világbajnok vett részt a Világ Kupa-döntőn. Ezek után talán már mondanom sem kellene, hogy nagyon szín­vonalas versenyeknek lehettünk tanúi. - Az újdonságok viadala is volt ez a döntő... - Igen, ez volt az első olyan Világ Kupa-finálé, amelyen min­den puskás és pisztolyos számban elektromos céltáblára lőhettek a résztvevők. Most volt a premierje a gyorstüzelőpisztolyos és sport­­pisztolyos Lius Ascor céltáblák­nak. Nagyon furcsa volt, hogy nem forogtak a táblák, s hogy a gyorstüzelőknek egy nagy fekete foltra kellett célozniuk, nem segítették őket a hagyományos körvonalak. De bármennyire is szokatlanok az új berendezések, fel kell készülnünk arra, hogy a jövőben ezek segítségével ren­dezik a világversenyeket. - Mennyibe kerül egy ilyen berendezés? - Hát, ez az! Borzalmasan drága! Egy gyorstüzelőpisztolyos pálya felszerelése harmincezer dollárba kerül, így reményünk sincs arra, hogy a közeljövőben magyar lőteret is felszerelhetünk ilyenekkel. Ezért ki kell találnunk valamit, hogyan tudjuk utánozni a világversenyeken várható helyzeteket, hogyan tudunk gép nélkül felkészülni a géppel való versenyre. Már több jó ötlet elhangzott, ezért biztosan kitalálunk valami megoldást. - Az új gépek megjelenése nem korbácsolta fel nagyon az indula­tokat? Emlékszem, Moszkvában nagyon sokan idegenkedtek az elektromos céltábláktól... - Nem, nagyon jó hangulatú viadal volt. Talán csak a futócél­lövők versenye volt kicsit fagyo­sabb. Ennek az lehetett az oka, hogy a német Michael Jakositsról elterjedt egy pletyka, amely a sajtóban is megjelent. Ezzel kap­csolatban nekem az a határozott véleményem, hogy Jakosits a versenyeken mindig szabályos távcsővel lőtt. Legutóbb, a milánói Világ Kupán éppen én voltam a futócéllövő-zsűri vezetője, s min­denkinek a fegyverét kétszer ellenőriztük. Nem azért, mintha bármilyen gyanú merült volna fel, hanem éltünk a szabályok adta jogunkkal. Jakosits távcsöve mind­annyiszor szabályos volt, ezért én a tényeknek hiszek, s nem a vele kapcsolatban elterjedt pletykának. - Beszéljünk most a ma­gyarokról! Hogyan értékeli a mieink szereplését? - Az aranyérmes Joó Éva a lég­puskások fináléjában fantasztikus teljesítményt nyújtott, s ezzel ismét magyar nyerte a Világ Kupa-döntőt ebben a számban. Csak dicsérni tudom Zsótér Juditot, aki a standardpuskások összetett számában a mezőny legjobb döntőjével lépett fel a dobogóra. Nem kis dolog, hogy négy kört hozott az előtte állón. Ő már az Európa-bajnokságon is jól szerepelt, s a VK- döntőn állandósította helyét az élvonal­ban. Az Európa-bajnok Fórián Évának volt egy gyengébb soroza­ta, most nem sikerült neki az a bravúr, ami Brnóban. A futócél­lövő Sike József is „csak" ötödik lett, de ilyen mezőnyben ez na­gyon könnyen előfordulhat. Kovács Zoltánt az első felvonás­ban zavarta az új gyorstüzelőpisz­tolyos céltábla, a másodikban azonban már jó eredményt ért el, annyira, hogy a legnehezebb részben, a négymásodperces sorozatban telitalálatot lőtt.­­ Mit hallott arról, hogy jövőre állítólag nem München ad otthont a Világ Kupa-döntőnek? - Nekünk csak annyit mondtak, hogy anyagi okokból a német szövetség jövőre nem rendez Világ Kupa-fordulót, de bízom benne, hogy a bajor főváros a finálén továbbra is vendégül látja a világ legjobbjait. K.L. Kerékpáros országúti VB: Ősié „Jobbat vártam!" Nem volt igazán boldog Schneider Konrád kerékpáros szövetségi kapitány, amikor ked­den délben felhívtuk, s arra kértük, hogy értékelje országúti kerékpárosaink VB-szereplését. - Jobbat vártam - összegezte két szóban a véleményét, aztán persze bővebben is szólt a történtekről:­­ Kovács Gábor már az első kilo­métereken defektet kapott, pont akkor, amikor „menés" volt. Ennek ellenére még felzárkózott, a hatodik kör után azonban már egyetlen kerekezünk sem volt versenyben, Kovács mellett Steig Csabát és Ollári Zsoltot is kiszólí­tották. - A rajt előtt mit várt a mieink­től? - Azt, hogy legalább ketten a mezőny első harmadában végeznek. - Vajon miért nem sikerült? - Mondhatnám azt, hogy rosz­­szabb biciklijük volt, mint az ellen­feleiknek, de az igazi ok az, hogy tavaly novembertől februárig nem készültek, s ezt a mulasztást nem tudták pótolni. Az idén november­ben elkezdjük a felkészülést a jövő évi világbajnokságra, s akkor hasonló kudarc már nem érhet bennünket. - Milyenek voltak az ellenfelek? - A németek borzalmasan erősek voltak, s a technikás, sok kanyarral nehezített pályán is nagyon éltek. Meglepetésre az olaszok a csapatgyőzelem után kiengedtek, bár az is lehet, hogy elfáradtak. Végül nagy dolognak tartom, hogy egy cseh kerekező, Tesar a harmadik lett az amatőrök között. Az országúti világbajnokság egyébként több meglepetéssel szolgált másoknak is. A rajt előtt kevesen gondolták volna, hogy a mindössze tizenkilenc éves német Jan Ullrich nyeri az amatőrök versenyét. Mi volt a titka? Túl azon, hogy fantasztikus hajrát vágott ki az utolsó métereken. „A többiek is sokat segítettek Ullrichnak - árulta el edzője, Peter Weibel -, nagyszerűen taktikáztak, így nekik is részük van a sikerben" Hasonló meglepetést szerzett a profi győztes, az amerikai Lance Armstrong is, aki három héttel fiatalabban nyerte első világbajno­ki címét, mint az amerikaiak le­gendás bajnoka, a legnagyobbak között emlegetett Greg Lemond. S H­a hozzátesszük mindehhez, hogy csupán három éve váltott a triat­­lonról kerékpározásra a 22 éves amerikai, akkor nem nehéz megjó­solni, hogy ő is fényes jövő előtt áll. Orosz bunyós lett Ha valaki vasárnap az esti órákban a Gellérthegyen sétált, s a Búsuló Juhász Étterem előtti parkolóba tévedt, joggal hihette, hogy valami nagyszabású autókiállítás látogatója lett. A vendéglő előtti b­o­­csicsodák sejtetni engedték, hogy valami készül a Gellérthegy oldalában. Nos, a gépek felvonulása sportot takart, mégpedig olyan sportot,­ely hazánkban egyelőre még nem „őshonos”. Profi ökölvívók adtak randevút egymásnak a hegyoldalban, mégpedig a Búsuló Juhász kerthelyiségében. Hogy túlságosan hideg volt a szabadtéri pofozkodáshoz? Így van, s ebből fakadóan abban bízhattunk, hogy majd a szorító történései melegítenek fel bennünket. Nézzük, mennyire lett melegünk... a magyar bajnok Az első összecsapás után - Nagy és Oláh vívta a felejthető ütközetet - inkább szorosabbra húztuk magunkon a kabátot. Merthogy Nagy és Oláh nem voltak egy súlycsoportban - csupán kilóikat tekintve mehettek egyszerre a szorítóba -, az szentigaz. Szemmel láthatólag arra ügyelt csak a kreol bőrű fiú, hogy nagyobb balhé nélkül megússza a hatszor három percet Nagy ellenében. Megúszta... De ezért köszönetet illik mondania az ellen­félnek, aki amolyan vasárnap esti játszadozásnak tekintette a mécs­esét. S talán azért mozgott oly sokat a kötelek között, hogy meg ne fázzon. A profikat ugyanis - mint tudjuk - mez nélkül, mezte­len felsőtesttel küldik csatába. Persze, Simon Csaba, akit ugyancsak a szuperközépsúlyúak között ért utol a végzet, sem di­csekedhetett a produkciójával. Takács úgy nyert ellene, ahogy akart. Azt viszont senki sem vitathatja el Simontól, hogy övé volt az est fair play díjas nyi­latkozata, így szólt: - Sportszerű volt az ellenfelem, köszönöm - lihegte a mikrofonba a meccs után. Közben egy kis magyaros körítés. A „Búsuló zenekar" és magyarnóta-énekesek szórakoztat­ták a nagyérdeműt. Furcsa párosítás, profiboksz és ma­gyarnóta. Persze, ezt is meg kell tanulnunk, meg kell szoknunk. " Apropó, nagyérdemű. Meg is érdemelte a hibátlan kiszolgálást, a törődést. Aki ugyanis egyszerű „mezei" nézőként volt kíváncsi a mérkőzésekre, annak jó mélyen a pénztárcájába kellett nyúlnia. A belépő - egy négyfogásos menüvel és italfogyasztással együtt - nem kevesebb, mint tízezer-hatszáz forintba került. A fenti mondat talán magyarázat arra is, hogy vajon miért nem kivénhedt Trabantok és más egyéb kétüteműek szorongtak a parkolóban... - Ketten nem jöttek el - mondta Győry József, a Magyar Ökölvívók Professzionista Szövet­ségének az elnöke, aki a rendező Golden Ring Bt. egyik vezetője is. - Az olimpiai bronzérmes brit Robin Reid az utolsó edzésén megsérült, s lemondta a mérkőzését Horváth Aladár ellen, míg a nigériai Lávait a föld nyelte el valahol Bécs és Budapest között. Reggel még azt az értesítést kap­tam, hogy elindultak az osztrák fővárosból. Pedig nagyon számí­tottam mindkettőjükre. Emelték volna az est színvonalát. Jogos volt Győry mérge, hiszen bevallása szerint közel másfél mil­lió forintot fektetett a gellérthegyi estbe. Hogy mi jön vissza belőle? Hát... - Azzal tisztában voltam, hogy nem ebből a bevételből veszek sarokházat. A hivatásos ökölvívást el kell terjeszteni Magyarországon, meg kell tanítani rá az embereket. Az étterem bérleti díja, a bunyósok pénzei már eleve eldöntötték, hogy ezen nem lehet „kaszálni", de nem is ez volt a szándékom. Sokkal inkább az, hogy jó mecc­­■ seket lássanak a nézők. Már akik vállalták a borsos árakat... Úgy este tíz óra után már tény­leg nagyon hűvös volt a hegy­oldalban, s így pontosan jó időben érkezett az est fő mérkőzése, ame­lyet a szuperkönnyűsúlyban vívott a romániai Veres Attila és az orosz Szergej Balalajev. Igen, két idegen vívta a magyar bajnoki döntőt. Profiknál megeshet ily furcsaság, hiszen nem az számít, hogy ki honnan, merről jött, hanem az, hogy mely magyar profiklub tudta megszerezni. Balalajev már eleve úgy érkezett a gellérthegyi ringbe, mint magyar bajnok. Korábban ugyanis a tős­gyökeres magyart, Kincsest győzte le az bajnoki évszerző derbin. Most pedig a szatmárnémeti Veressel bánt el. No, nem nagyon, nem nagy fölénnyel, de feltétlenül jobb, képzettebb öklöző benyo­mását keltette a tízszer három perc során. Igazi profi bunyó volt ez. Sok-sok belharccal, kőkemény ütéssel, és ami a legfeltűnőbb volt, kiváló kondícióval, mindkét fél részéről. Úgy tűnt - persze, a szépen terített asztalok mellől más a világ, mint a szorító deszkáján -, ha kell, bírtak volna még néhány menetet. A gálát megelőző sajtótájékoz­tatón Balalajev úgy nyilatkozott, hogy számára a legfontosabb cél, hogy megvédje magyar bajnoki címét, mert ez lendületet adna további pályafutásához a hivatá­sosok között. Nos, a „nagy orosz ember" nem csupán a levegőbe beszélt, mert amikor a mérkőzésvezető összegyűjtötte a pontozólapokat, kiderült, hogy Szergej álma teljesült. 2:1 arányú pontozással bizonyult jobbnak, s miközben ő a gratulációkat gyűjtötte be, mi, magyarok elmerenghettünk azon, hogy van már bajnokunk a profi ökölvívók között is. Igaz, hogy orosz, de mégis ma­gyar... (tóth) IV. 238. • 1993. szeptember 1. A címeres mez rangja Az új idény első asztalitenisz ranglistaversenyeit rendezték a hét végén. Az eredmények ismertek: a nőknél Wirth Veronika, a férfiaknál pedig Harczi Zsolt nyert, ami így önmagában véve még nem is annyira érdekes. Ám, ha hozzátesszük, hogy a néhány nappal korábban kihirdetett válogatott keretnek egyikük sem tagja, sőt, a két verseny nyolc érmese közül hét neve nem szerepel az új keretben... Nos, azért ez már nem mindennapi. A szövetség elnöksége - engedve a már évek óta tartó nyomásnak - a radikális fiatalítás mellett döntött, az ok egyértelmű: az évek óta tartó si­kertelen szakasz „főszereplőit", Harczi Zsoltot és Varga Sándort váltsák fel a fiatalok, jöjjenek azok, akikben a szakemberek még látnak fantáziát. Elvégre kiesni a Szuper Ligából, és a 23. helyen végezni a világbajnokságon ők is tudnak. Csakhogy ebben a hirtelen és radikális változtatásban talán nem volt szerencsés egy kalap alá venni, az erősebbik és a gyengébbik nemet, még akkor sem, ha a tendenciát tekintve akadnak is hasonlóságok. Kezdjük a férfiakkal, ahol a nemzetközi eredmények gyengék, s ahol a hazai mezőny, finoman fogalmazva, sem túl erős. Ráadásul, aki az átlagnál egy kicsivel is jobb, máris Nyugat felé kacsingat így még az elvárható, nem túl magas színvonalat sem élvezhetjük. Kérdés tehát, hogy a válogatott keret tagjai (már azok, akik itthon maradtak), hol és mikor fejlődnek, fejlőd­hetnek? Az egyetlen lehetőség, hogy azoknak a segítségével, akikkel ugyan hosszú távon már nem számol a szakvezetés, de ma még elvitathatatlanul jobbak a trónkövetelőknél, s akiknek a „hátán" feljöhetnének a fiatalok. A hetvenes évek végén, az utolsó „aranycsapat" idején már egyszer elkövették azt a hibát, hogy Jónyert, Klampárt és Gergelyt leszámítva senkinek sem adtak lehetőséget a bizonyításra, s amikor a sztárok kiszálltak, ott maradtak azok a fiatalok, akiknek hirtelen és minden harc nélkül az ölükbe hullott a válogatottság. S ezek közül az egyik éppen Harczi Zsolt volt... Más a helyzet a nőknél, ahol ugyan még jönnek az eredmények, de már látni lehet, hogy a jövőben esetleg itt is hozzá kell szoknunk a sikertelen­séghez. Ilyen körülmények között mellőzni azt, aki a hazai versenyeken rendre ott van a végelszámolásnál, több mint könnyelműség. Még akkor is, ha történetesen olyan játékosról van szó, akinek nem a legjobb a viszonya a válogatott szakvezetőjével. Nevezetesen a hét végi versenyen döntőbe jutott Braun Éváról van szó, akinek életvitelét, magatartását állandóan kritizálják, ám amikor odaáll az asztalhoz, küzd, és nagyon meg kell szenvednie annak, akik le akarja győzni. Ráadásul a májusi világbajnokságon sem okozott csalódást, sőt! Talán a fiataloknak, az utánpótlás kontinensbajnokságon már bizonyított tehetségeknek sem lenne haszontalan, ha a BSE-s Braun Éván „keresztül" vezetne az útjuk a címeres mezhez. Mert akárhogy is nézzük - s ez a férfiakra és a nőkre egyaránt vonatkozik - a válogatottságnak, még a magyar asztaliteniszsport jelenlegi helyzetében is rangot kell(ene)jelentenie! (szűcs) Férfi kézilabda Bajnokok Tornája Fotex-„ezüst” A kézilabdában - több más sportághoz hasonlóan - idén nyolcas döntőben találnak gazdára az európai kupák. A BEK, a KEK, az EHF Kupa és a City Kupa küzdelmeinek még csak a selejtezői kezdődtek el, ám könnyen elképzelhető, hogy az echingeni (Németország) hét végi férfitorna szupercsapatai közül többel a kupafinálékban is találkozunk. A német városban ren­dezett Bajnokok Tornájának döntőjében: Badel Zagreb-Fotex VSE 25-18.­ ­ A meghívás a Bajnokok Tornájára már önmagában is megtisztelő volt, hiszen Európa legjobb csapatai ellen léphet­tünk pályára - mondta Joósz Attila, a Fotex VSE edzője. - Azt pedig várakozáson felüli sikerként értékelem, hogy a német Leutershausen és a spanyol Téka Santander legyőzésével bejutottunk a háromnapos küzdelemsorozat döntőjébe. " Milyen gárdák szerepeltek a másik ágon?­­ Olyan „álomcsapatok", mint a BEK-győztes horvát Badel Zagreb, a német TuSEM Essen, tavalyi ellenfelünk a KEK-elődöntőben, és a román Craiova. Mindhárom együttes­ben hemzsegnek a válogatott klasszisok. Valamennyi találkozón telt ház, közel háromezer néző előtt léptek pályára a csapatok.­­ A döntő a tavalyi Szuper Kupa visszavágója volt.­­ A horvát bajnokkal, sajnos, ezúttal sem bírtunk. Az első félidő végén még csak 11-10-re vezettek a zágrábiak, de a foly­tatásban hiába védett káprázatosan Lubomir Svajlen, a kapusunk. A döntőt a Badel hét góllal nyerte, s nekünk az volt a vigasz, hogy a szervezők és a csapatok edzői Éles Józsefet, válogatott átlövőnket választották a torna legjobb játékosának. A harmadik helyet a Leutershausen sze­rezte meg a Craiova legyőzésével, az ötödik helyért rendezett találkozón pedig az Essen nyert a Téka ellen. - Milyen szakmai tapasztala­tokkal gazdagodott? - Meggyőződésem, hogy az echingeni végeredmény ellenére jelenleg a Santander a földrész legerősebb együttese. A spanyol bajnokcsapat vezetői és gazdag szponzorai az öt válogatott játékos mellé szerződtették az orosz Jakimovicsot, Dusebajevet és Nyesztyerovot, valamint Olssont, a svéd válogatott kapusát. Erre mondják: ezt a gárdát jobb elkerülni. (sünön)

Next