Nemzeti Sport, 1997. december (8. évfolyam, 328-354. szám)
1997-12-01 / 328. szám
. A Jugoszláviától elszenvedett vereségek pokolbéli mélységbe taszították a magyar futballt. A Nemzeti Sport - hagyományaihoz híven - a magyar labdarúgás múltját tisztelve, a Jelent kulturáltan kritizálva, a jövőjét féltve ad lehetőséget a vitára. Nem elsősorban személyi kérdéseket feszegetünk sorozatunkban, hanem a gondok forrását, a felemelkedés megoldásait keressük. Ennek érdekében lapunk véleménycserét szorgalmaz, tekintélyes, futballéletünk nehézségeit jól ismerő embereket szólaltat meg, akik hitelesen képesek érvelni az ügyben. Tabuk nincsenek, mert a cél az, hogy a kritikák valóban megfontolandók legyenek, különös tekintettel arra, hogy december 6-án kerül sor az MLSZ közgyűlésére, amelyen a hazai labdarúgásért felelősöknek - lehetőségük szerint - személyi, szakmai és gazdasági kiutat kell találniuk az egyre elviselhetetlenebb válságból. A tény fájó, de megmásíthatatlan: a velünk szomszédos országok többségében szárnyal a futball, Kelet-Közép-Európában csak hazánkban eredménytelen ez a játék. 1-7,0-5, összesítésben 1-12 Jugoszlávia ellen. Ilyen mélységből indítottuk útjára a „labdát” a tenni akarás szándékával, a változás reményében. Sztárcsinálók Tényfeltáró és - szándékunk szerint - pozitív példákat lajstromozó sorozatunkban sok mindenről esett már szó, ám talán viszonylag keveset foglalkoztunk a „főszereplőkkel”, magukkal a játékosokkal. A téma azonban nem a szorosan vett futballszakma, inkább azzal szeretnénk foglalkozni, hogyan lehetnek a játékosok az üzletté, szórakoztatóipari ágazattá vált labdarúgás „alanyai”. Azt aligha vitatja bárki is, hogy az eredmények elmaradásával párhuzamosan csökkent a labdarúgó presztízse is. Ennek nyilván sok egyéb összetevője is van, kezdve attól, hogy a nyolcvanas évek második felétől a futball (pontosítsunk: a hazai futball) nem kínál olyan kiemelkedő egzisztenciát, amit más foglalkozási ágakban nem lehet „überelni”, a kilencvenes évekre a futball elérkezett oda, hogy jó néhány játékosnak (természetesen nem a válogatottaknak) egzisztenciális gondjai vannak. Ha mindezt szembeállítjuk azzal, hogy mindezek ellenére a „fogyasztóban”, azaz a nézőben, a szurkolóban változatlan igény, hogy a futballisták közül bálványokat, sztárokat válasszon, alapos ellentmondást kell feloldani. (Tulajdonképpen ide tartozik jó néhány sportág a labdarúgóknál sokkal eredményesebb képviselőjének „fájdalma”, hogy az általános ismertséget, népszerűséget tekintve a futballisták „verik” őket, mégha ez nincs is arányban sem a befektetett munkával, sem a sikerekkel. A vízilabda az egyik legnépszerűbb hazai sportág, de hogy hasonlítanánk össze azt, ha a válogatott „csak” második, vagy harmadik lett volna az Eb-n - ami a „világranglistán” is ugyanennyit ér - és azt, ha a futballisták a világ legjobb 32 csapata közé jutottak volna. És ne is említsük a kajakosokat, vagy az úszókat. Még egy apróbb kiegészítés. Azért gondolom, hogy a fentebb említett két dolog, tehát a labdarúgó presztízse és a közönség igénye között ellentmondás feszül, mert a futballt nem lehet a piramis csúcsával azonosítani. Nem felejthetjük el, hogy futballisták (és helyi sztárok!) az NB I B-s, NB II-es, NB III-as játékosok is. Nálam okosabb emberek nyilván megköveznek érte, de azt gondolom, hogy az „ellentmondást” ebben az esetben úgy oldhatjuk fel, ha egészen egyszerűen nem foglalkozunk azzal a faktorral, amely az eredményességet érinti. Tartsuk csak azt szem előtt, hogy a labdarúgásnak sztárokra van szüksége. (Alkalmasint nem újabb kitérő, ha rögzítjük, hogy a „sztárcsinálás” sikeressége gerjesztheti a futballszakmai sikereket is.) Nézzük a jelenlegi helyzetet! A klubokban sok más egyéb mellett arra sincs alkalmas szakember, hogy a játékosok személyisége „árucikként” is megjelenjen. Arról sokat elmélkedtünk már, hogy - talán a fizetőképes kereslet degradálása miatt - itthon szinte teljesen hiányzik a klubok ajándéktárgyainak árusítása. Ebből a hatalmas tömegből ragadjuk csak ki az egy-egy játékossal eladható termékeket - csak azért nem érdemes külföldi példákat sorolni, mert a névsor lelógna a papírról. Nézzük tovább! A klubokban - kivétel nélkül - hiányzik az összehangolt marketingstratégia. Hiányzik az a szemlélet, amely a játékost a futballpályán kívül is „tőkének” tekinti. Pedig az egyesület által „becserkészett” szponzorok számára is fontos lehet, hogy termékeiket, szolgáltatásaikat ismert, népszerű emberek tegyék még vonzóbbá. Hiányzik az a szakember (meg a szakembert igénylő szemlélet), aki a játékosokat felkészíti arra, hogy futballista a médiában megjelenve vonzó egyéniség lehessen, hogy, ha kell, idegen nyelven is meg tudjon szólalni, frappánsan nyilatkozzon, irigylésre méltó sztár legyen. Aki gondoskodik arról, hogy a játékosok - a klub imázsát is növelve - karitatív megmozdulásokon vegyenek részt, a médiában olyan műsorokban szerepeljenek, amelyeknek nincs ugyan közük a futballhoz - „csak” népszerűsítik az ott megjelenőt, rajta keresztül pedig a sportot, a labdarúgást. Hiányzik az a szakember, aki a játékost, ha kell, képviseli a sajtóban, gondoskodik arról, hogy amikor a futballistának nagyon fontos, hogy „valami” megjelenjen róla - akkor tényleg megjelenjen. Ezt a „valakit” hívhatom menedzsernek, hívhatom sajtófőnöknek - aligha az elnevezésen van a hangsúly. Talán sokan úgy vélik, fenti gondolatok távol állnak a jelenlegi magyar futballtól, nekünk most elsősorban a szakmával kell foglalkozni. De azt hiszem, csak akkor van esély gyökeres változásra, ha a centrumtól távolabb eső területeken is változtatni akarunk - szem előtt tartva, hogy mindenki tegye a maga dolgát és mindenkinek megvan a saját dolga. Példaként állhatna itt számos európai klub, én zárásként mégis azt az angol mintát emelem ki, amely nem egyesülethez kötődik. A Nemzeti Sport is hírül adta, hogy Steve Fuller, a 36 éves „popguru”, a Spice Girls egykori menedzsere a jövőben futballistákkal szeretne foglalkozni, miután úgy véli, a labdarúgó ugyanolyan „felépítendő”, „kitalálandó” alany, mint a popzenészek. Fuller - aki, hogy a „szakma” is képviselve legyen, maga mellé vette az egykori világbajnok, Nobby Stiles FIFA-licenccel rendelkező Péter fiát - nem aprózza el magát, Shearert, McManamant, Giggset, Beckhamet gyűjti a fészekaljba. Ne feledjük, az angolok a tanítómesterek. (andrás) vitafóruma /A |É| ^ vitafórum* £ ®|| ---------------------^MZE^PORT QI Beszélgetőpartnerünk: Kereki Zoltán Minden forintért dolgozzon meg a játékos! L©_ Dénes Tamás Átolvastam azt a pályázatot, amelyet a 37-szeres válogatott labdarúgó, Kereki Zoltán készített négy és fél évvel ezelőtt az MLSZ elnöki posztjára. Akkor a küldöttek alig egytizede, tizenhatan szavaztak a programjára, az egyértelmű reformokra. A pályázatban leírtak mind a mai napig nem évültek el - csak a dátumot kellene kijavítani rajta. Kereki Zoltán most - bár hangsúlyozza, hogy nem célja már az elnöki poszt elérése - újra elővette a pályázatot, hogy világossá tegye: az elmúlt egy hónapban felszínre került gondolatok már jóval korábban időszerűek, sőt szükségszerűek voltak, ám akkor a futballvezetőség lesöpörte őket az asztalról. • Indításként címszavakba foglalva, mik voltak pályázatának sarkkövei? A teljesítmény és a jövedelem összhangja, az amatőr és profi futball különválasztása, a jövő kulcskérdéseként pedig az utánpótlás-nevelés, a szakosztályi vagy egyesületi modell megváltoztatása, a bajnoki rendszer átszervezése, az edzőképzés és a támogatottság kérdése. Gondolom, senki sem kételkedik abban, hogy ezek a tézisek valóban már négy és fél évvel ezelőtt szerepeltek az anyagomban. De ha mégis, feltehetően az MLSZ irattárában hozzáférhető a pályázatom, vagy akár én is megmutatom bárkinek a hiteles, az MLSZ titkárnőjének aláírásával ellátott példányt. Az más kérdés, hogy szerintem Berzi Sándoron, az akkori főtitkáron kívül senki sem olvasta el. Neki adtam a kezébe. • Mit jelent a gyakorlatban például a teljesítmény és a jövedelem összhangjának megtalálása? Azt, hogy egyértelművé kell tenni a szakmai és emberi követelményeket. Jó ideje tisztázásra vár a játékosok státusának kérdése. Számomra a legelső az igényesség, a stabil értékrend és az igazi értékekhez illő morál megteremtése. • Az amatőr és a profi futball szétválasztása sarkalatos kérdés. Mostanában mindenki ezt szajkózza, ön ellenben már a gyakorlatban is végigvitte a nyolcvanaskilencvenes évek fordulóján Egerszegen. - Szerintem egy labdarúgót nem a státusa tesz profivá vagy amatőrré, hanem a teljesítménye. Én Zalaegerszegen - edzőként, és ez nagyon fontos, mert ez a modell a vezetőedzőre ró plusz terheket - a húszas keretből tizenöt játékost amatőrré minősítettem. Szándékosan nem használtam a „vissza” igekötőt, mert szeretném elkerülni, hogy bárki degradálónak tartsa, hogy valaki profiból amatőr státusba kerül. A lényeg, hogy mindenki az értékének, a valós teljesítményének megfelelő juttatásokban részesüljön. • Többször hallottam öntől, hogy a kifizetéseknél a kilencvenes évek magyar futballjának rákfenéje a szerződéskötési juttatás. Ez a pénz csak a profi játékosoknak járhat, ugyanis a konstrukció egyébként teljesítményromboló. Minden forintért dolgozzon meg a játékos! Keressen sokat egy futballista - ha a teljesítménye azt indokolja. De csak akkor! • Mi alapján kalkulálható a juttatás? Ez gazdasági és nem érzelmi kérdés. Olyan szakembernek kell kiszámolnia, aki képes egyenleget felállítani, szakmai és gazdasági szempontok alapján. A legfontosabb azt meghatározni, mennyit ér az adott labdarúgó a klubnak, csúnyábban, mennyi hasznot hozhat. Ezt pedig a piacnak kell eldöntenie. • Mi a véleménye arról, hogy egyes futballisták tulajdonjoga vállalkozók kezében van, nyilván azzal a céllal, hogy haszonnal továbbadják majd őket? - A nemzetközi szövetség szabályai szerint csak klubkézben lehet a játékos. Abszurd, hogy egy vállalkozó akár idény közben is elvigye a játékost külföldre, mert neki az éri meg. Természetesen minden futballista köthet egyéni szponzori szerződést - de csak az egyesület engedélyével. • Az utánpótlás-nevelés alapvető kérdés, néha mintha misztifikálnánk is... Pedig valóban talán a legfontosabb, hiszen a gyerekekből lesz az új futballgeneráció. A legnagyobb gond a pénz- és a szakemberhiány. A kettő, persze, összefügg, hiszen jelenleg megalázóan kevés pénzt kapnak a kicsikkel foglalkozók. Innsbruckban én és a világbajnoki ezüstérmes holland Hugo Hovenkamp rendszeresen jártunk gyerekedzésekre, hogy bemutassuk a különböző fogókat. Nem „szívszerelemből” - bár úgy is mentünk volna -, hanem mert benne volt a szerződésünkben. Ilyen volt a morál. Magyarországon milyen? Engem elküldtek a BVSC-től, mert mint utánpótlás-igazgató nem járultam hozzá egy edző elküldéséhez. Az volt a baj vele, hogy nem nyújtott elegendő játéklehetőséget a szponzor fiának. De ha adott volna, hogyan nézhettem volna én a gyerekek vagy a szülők szemébe? • Hogyan küzdhető le a pénzhiány? Erre szinte lehetetlen megoldást találni... - Nem hinném. Minden ezután beérkező állami pénzt az utánpótlásra kellene - rendeletileg - fordítani. Muszáj adminisztratív eszközöket bevonni, mert úgy fest, önként ez nem megy. A nagycsapatok még csak-csak találnak szponzorokat, azokból a pénzekből azonban az utánpótlásra sohasem jut. Alapítványi formát választva, le kellene választani gazdaságilag - és nem szakmailag! - a korosztályos csapatokat, és az állami és vállalkozói szektorból kellene oda invesztálni. Ha meggondoljuk, a gyerekek sportolása egyszersmind állami feladat is lehet. Hadd ne idézem azokat a lehangoló statisztikákat, amelyek az ifjúság egészségi állapotáról tanúskodnak! • A gyerekek azonban többnyire iskolába járnak. Sokszor az a gond, hogy az ősszel vagy kora tavasszal nem tudnak nappali fényben edzeni. A felvetésben a válasz: mihamarabb meg kell oldani az edzőpályák világítását. De egyrészt ez nem újdonság, másrészt pedig hadd hivatkozzam személyes példámra: a nyolcvanas évek végén Egerszegen már volt világítás, a helyi vállalatok jóvoltából. Olvasom, hogy a reformerek ezt kulcskérdésnek tartják - mi ezt már jó tíz éve felismertük. • Szakosztályi modell... Minden egyesület, illetve szakosztály élén olyan, a gazdasághoz is értő szakembernek kellene állnia, aki akár egyszemélyi felelősként is hajlandó vállalni a döntéseket és a velük járó felelősséget. • Mamutegyesületek...? - Én kilencvenegyben a Haladásnál, ahol akkor dolgoztam, már kezdeményeztem az önálló futballklub létrehozását. Ezért úgy kirúgtak, hogy a lábam sem érte a földet. Rá két évre viszont azok, akik engem a taccsvonalon kívülre raktak, az önállóságra szavaztak. Most is ők dolgoznak a Haladásnál, és mindössze egy ember volt, aki utólag megkövetett. Az meg már a személyes ügyem, hogy ez volt vezetői pályafutásom legnagyobb csalódása. Azt hiszem, nem nagyképűség, ha úgy tartom, az átlagosnál többet tettem a szombathelyi futballért. • Sokat emlegeti kérdés a bajnoki rendszer átszervezése. Mi a meglátása arról, hogy most a szövetség is tizenkét csapatos élvonalat akar, alig másfél évvel azután, hogy felemelte a létszámot? - Meglehetősen jól ismerem az osztrák példákat is. Ahogy a körülbelül hasonló adottságú, léptékű szomszéd rájött arra, hogy tíz-tizenkét csapatos liga felel meg leginkább az ország sajátosságainak, nálunk is hasonlóképpen kellene cselekedni. Lehet, hogy a csökkentésre rámenne két-három év, de megéri. Muszáj. Ez nem jelenti azt, hogy az átmeneti időszakban csak profi csapatok szerepelhetnének a ligában. Nyolcvannégy és nyolcvanhat között játszottam a tiroli Innsbruckban. Csak öten - az öt külföldi - voltunk profik, például az Intert is megjárt Európa-bajnok, világválogatott, Hansi Müller vagy a holland vébéezüstérmes Hugo Hovenkamp. Az osztrákok - pedig akadtak köztük válogatottak is - amatőr státusban voltak. • Felteszem, hogy az amatőr szó - ellentétben az itthoni megítéléssel - ott nem volt pejoratív. Az érdekeknek kell diktálniuk, és nem az elveknek. Innsbruckban a csapatkapitány, Auer is amatőr volt. Felajánlották neki, hogy profi státusba veszik, mire ő azt mondta, hogy inkább marad biztos állásában a Swarowski cégnél, mert a futballistakarrier véges. Egyébként is szemléletet kellene váltani, ami, tudom, nagyon nehéz. Magyarországon rengetegen művelnek valamilyen művészeti ágat nagyon magas szinten, amatőrként. És nincs ebben semmi szégyellni való. Abban már igen, ha valaki profinak mondja magát, és a teljesítménye amatőr. Ne attól legyen valaki profi, hogy annak nevezik! • Mostanában a magyar labdarúgás kedvenc fordulatai: „reform” és „reformer”. Nem nagyon tetszik nekem, ha valaki saját magáról mondja - meglehetősen hiteltelen múlt után -, hogy reformer. Én még mindig hiszek a változásokban, ha úgy tetszik, a reformokban, napokig tudnék beszélni róluk. • Hol tart ma a magyar labdarúgás? Persze, nem a világranglistán, mert azt, sajnos, tudjuk. A magyar labdarúgás ott tart, ahol a politika tartott a rendszerváltás idején. Hirtelen megszaporodtak az önjelölt ellenzékiek. De ahogy a politikában is csak kevesen voltak, akiket ebben a mivoltukban üldöztek, a futballra is ez a jellemző. Úgy érzem, azzal, ami az elmúlt tíz évben történt velem, rászolgáltam, hogy ellenzékinek tartsam magam. Mert mindazoknak a változtatásoknak a szorgalmazásáért, amelyekért küzdöttem - és amelyeket a mostani „reformerek” hirdetnek vagy megoldásként kínálnak - engem sorra elbocsátottak a különböző kluboktól. A magyar futball nem igényelte a reformereket, ellenkezőleg: ellehetetlenítette őket. • Ezek után felesleges a kérdés: ön szerint le kell-e mondania az MLSZ elnökségének? - Se, ez nem vitás, sőt, a lemondás morális kérdés! Ezzel együtt nem vagyok hajlandó beállni azoknak a sorába, akik most a fogatlan oroszlánba rúgnak hatalmasakat. • A mai „nagy demokráciában” van-e lehetőség valódi változásokra, átfogó intézkedésekre? Remélem. De azt mindenkinek szem előtt kell tartania, hogy demokráciában is csak rend és fegyelem közepette lehet tartós eredményt elérni. IAintJCMVJ.IA-SN + lAinupdVXIA-SN + lAinUOdVJJA-SN ■+ lAintJOdVAIA-SN -+ WnHOdWAIA-SN IAinUOdVJ.IA SN -+ lAIfltJCMVAIA-SN + lAintJOdVXIASN -+