Nemzeti Sport, 1998. december (9. évfolyam, 329-356. szám)

1998-12-24 / 352. szám

IX. 352. • 1998. december 24. lHÁiEBACESCDKJTf NEMZETI SPORT AMjmk G Amsk tt * $ megtalálta Zsékát Lehet, hogy a bajnok egy cseppet bajban van? Lehet, hogy hetvenkét évesen új számá­ra a szerep, hogy nem miatta, hanem a fe­lesége miatt jövünk látogatóba az Óra ut­cai házba? Minden elképzelhető. Az egyik legnépszerűbb élő legendánk mindenesetre hamar alkalmazko­dik a helyzethez. Zsóka több mint negyvennégy éve a felesége. Az élete része, a társa. A háromszo­ros olimpiai bajnok Papp László­ról a közvélemény szinte mindig mindent tudott. Zsókáról meg szinte semmit. „Csak semmi nemi, szólíts Zsó­­kának! Fiatal, huszonéves ko­romban még szórakoztatott, ha valaki magázott, és azt mondta, Zsóka néni. Akkor a tisztelet jelének vet­tem. Ma már azonban semmilyen körülmé­nyek között sem szeretem, ha figyelmeztet­nek a koromra. ” Ez az antré. Amely megadja az alaphangot, és amely azonnal kizárja a formális beszélgetés le­hetőségét. Szerencsére. Nem is illene a helyzethez, a mindig vidám, mindig csibé­szes Papp Laci feleségéhez. De ki tudja, hogy hasonlóan vidám-e egy bálvány hitvesének lenni? Összefér-e az energikus természettel a háttérbe húzódás nem könnyű tudománya? Az emlékekről beszélgetünk, a múltjukról, az életükről, amelynek ezúttal nem a karrier a vezérfo­nala, hanem a szeretet. A megismerkedésük egyáltalán nem a papírformának megfelelően történt. Leg­alábbis egy bokszoló olimpiai bajnok ese­tében nem tekinthető papírformának, hogy a húga, Gizi kommendálja neki a barátnő­jét. A bajnok már akkor is nagyon csinos ember volt, népszerű is, valósággal ragad­tak rá a lányok. Gizi azonban azt mondta Zsókának: bemutatná neki a testvérét. Mit mondott erre Zsóka? Azt, hogy nem örül a dolognak, nem kell neki bemutatni senkit, ha meg akar valakit ismerni, akkor majd megismeri. Tudott ő valamennyit Laciról, hiszen nagyon közel laktak egymáshoz: ők a Pattantyús utcában, Pappék a Fóti úton. A bemutatás mégis megtörtént, s egyszer csak azt vette észre Zsóka, hogy az Aréna úton levő kis cukorkabolt előtt, ahol ő dol­gozott, megjelent Laci. Elébe jött. Aztán mind többször megvárta. Idővel pedig el­hívta a lányt moziba. „Sohasem felejtem el, a Bethlen moziba mentünk, és a Gilda című filmet adták. No, abban volt egy bokszmeccs, és a főhős ütött egy gyönyörű, hosszú egyenest, nagyon szép mozdulat volt. Azt mondtam Lacinak, ha maga is ilyen szép egyenesen tudna üt­ni, még magába is szeretnék. Erre csak annyit válaszolt: majd megpróbálom. Hogy mondja? Ja, igen. Akkor már olimpiai baj­nok volt. Amúgy még nem is ismertem La­cit, amikor már jártam ökölvívómeccsre. Volt annak idején egy fiú, Vajda Jotek, aki nagyon technikás bunyós volt. Mindig azt szerettem, ha szépen vívnak egymással az ellenfelek, a kiütéstől viszolyogtam. Ké­sőbb persze megnéztem Laci meccseit is. ” Alighanem fel is fedezte, hogy Papp La­ci is tud legalább olyan szép egyeneset üt­ni, mint a Gilda film hőse... A cukorkaboltot az ötvenes évek elején államosították, Zsóka így aztán a MÁV-nál helyezkedett el. Energikus, mozgékony lány volt, valakinek eszébe is jutott, hogy remek kézilabdázó válna belőle. Sportolni kezdett, ugyanabban a klubban, ahol Papp Laci bokszolt. Ahogy mondja, együtt járo­­gattak, de túl sokat nem találkoztak, hol egyikük volt elfoglalva, hol másikuk. A ba­rátság a családdal azért elmélyült. Zsóka meséli, hogy a majdani anyósa harminc­­nyolc éves korában özvegyen maradt, s egyedül nevelte fel a két gyerekét. Becsü­letben, szeretetben. Amit Gizi és Laci tisz­telettel és megbecsüléssel viszonzott. Ké­sőbb azt is elárulja, hogy akár már azért is beleszeretett volna a férjébe, amiért olyan szépen viselkedett az édesanyjával. „Amikor Helsinkiben másodszor nyert olimpiai bajnokságot Laci, elhatároztuk, hogy elmegyünk a csapat elé Szobra. Nagy ünneplés volt, emlékszem. Nem sokkal ké­sőbb átmentem hozzájuk, Laci nagyon rosszul volt, valamiféle szakállmérgezést kapott, az arca csupa piros volt, rajta vala­milyen kencével. Szólt, szeretnék mondani magának valamit. Erre az anyja elindult kifelé, meg is ijedtem, kérdeztem, hogy ez ilyen nagy titok, hogy a Mutter nem hall­hatja? Laci mondta, dehogy, sőt, maradjon csak az anyja. És akkor azt kérdezte: akar-e az oldalbordám lenni? Tudod, az el­ső pillanatban le sem esett a tantusz, hogy ez most mit jelent. Mondtam: Laci, maga ilyen sokat olvassa a Bibliát, hogy oldalbordát keres? Az­tán persze rájöttem, hogy gyakorlatilag megkérte a ke­zemet. ” Öten voltak lánytestvérek, s az anyjuk arra tanította őket, hogy az ember nem férjhez jár, hanem férjhez megy. Egyszer. Egyetlenegyszer az életé­ben. Amikor igent mondott, ez jutott az eszébe. # # # Hogy a közvélemény (s itt elsősorban a hölgyekre gondolok) mit szólt az eljegyzés­hez, azt ma már nehéz megítélni. Persze, el tudom képzelni. Hányan szerettek volna a talpraesett Zsóka helyében lenni! Ő azon­ban nyugodt volt. Azt mondja, hála Isten­nek, soha életében nem okozott neki gon­dot a féltékenység. Hitt abban, hogy a pár­ja őszintén szereti őt, s ha ez így van, akkor nem lehet baj. Ez volt az egyik ok. A má­sik, hogy saját bevallása szerint rátarti pa­lóc lányként egyszerűen nem tartotta el­képzelhetőnek, hogy azok a nők, akik ra­gadtak Lacira, el tudják őt venni tőle. Sőt, szánta is egy kicsit őket, hogy a büszkesé­güket így feladják. Az esküvőjüket ennek ellenére szinte ti­tokban tartották 1954 májusában. Azért akkor, mert Laci éppen ráért, nem volt sem bajnokság, sem külföldi út. A Villányi úti Szent Imre templomban esküdtek meg, Zsóka tanúja az öccse, Lacié a nagybátyja volt. Vendégsereg nem volt, csak a legszű­kebb család, fényképük sincs róla. Este Laci édesanyja főzte az ünnepi vacsorát. Nem tudom, van-e olyan lány, aki nem álmodozik arról, hogy szép, nagy esküvője legyen, gyönyörű fehér ruhája, ráadásul talán meg is fürödne a dicsőségben, ha egy Az, hogy a sokszoros baj­nok Papp Lászlóéknak nem volt elegendő pénzük, már csak ma hangzik disszonán­san. Akkor bizony az amatörizmus hősko­rában nem ért sok pénzt a diadal. Emiatt a fészekrakásuk sem volt éppen könnyű. A kiutalt lakásukba szinte semmi bútort sem tudtak vinni. Laci édesanyjától kaptak egy fekhelyet, Zsóka szerint határozottan kár, hogy nem mentették meg az utókornak, mert elmondva senki sem hiszi el, hogy mi­lyen állapotban volt. Moccanni csak össze­hangoltan lehetett rajt, mert ha spontán forgolódtak, akkor valakit szinte agyon­szúrt az epodarugó. A falba szögeket ver­tek, arra akasztották a ruháikat. Egyedül konyhagarnitúrájuk volt. Zsóka nyert a to­tón... Abból erre futotta. Egy szép konyha és egy üres lakás. Ez volt Papp László és Zsóka közös életének első díszlete. „Később a Thököly úton találtam egy asztalost, aki részletre csinált bútort. Bár a modern bútorok sohasem tetszettek iga­zán, ezúttal mégis ezt választottam, mert így legalább egyről a kettőre léptünk. Az­tán egy idő után Újpesten láttam egy másik asztalost, aki elfogadható áron kínálta a kolóniáit. Na, ennek nem tudtam ellenáll­ni, mindig ez volt az álmom. Először csak egy asztalt és négy széket rendeltem. A mester sem volt túl nagy bizalommal, na­gyobb rendelést nem vett fel, amíg az elsőt ki nem fizettem. Hogy Papp László neve nem volt-e elég garancia? Ne viccelj, nem mondtam meg, hogy az ő felesége vagyok! Tulajdonképpen a lehető legtöbb alkalom­mal inkább titokban tartottam. Sőt, jobbá­ra a lánykori nevemet diktáltam be. Egy­szer, sokkal később, a tisztítóba eljött ve­lem Laci, mert olyan sok cucc volt, hogy nem tudtam egyedül hazavinni. Nagyot csodálkozott az ember, megjegyezve, hogy nem is sejtette, kinek a felesége vagyok, és kapásból többet számolt...” Zsóka az inkognitóját nem azért tartot­ta meg, mintha éppenséggel nem lett volna büszke a férjére. Sokkal inkább azért, hogy megkímélje Lacit a kérésözönöktől. Azt mondja, kötetnyire rúgna az a sok ké­rés, amellyel megkeresték, s amelyben se­gített is a férje. A kisfiúkat 1955-ben császármetszéssel szülte. Ő annyira biztos volt abban, hogy kislánya lesz, hogy a babakelengyébe min­denhová behímeztette: Pannika. Ezzel szemben Lacika lett a baba, az egyetlen gyermekük, noha szívesen vállaltak volna még többet. Zsóka, aki mélyen vallásos asszony, azt mondja, az Isten így rendelte. Az anyja kilencszer szülhetett, ő csak egy­szer. A kisfiút mindenesetre nagy szeretet­ben nevelték, s ekkor teljesedett ki igazán az élete. Aggódott a férjéért, amiben csak tudta, segítette, gondot viselt a kisfiúra is, igyekezvén kiegyensúlyozni a környező vi­lág nem mindig szépséges és nem mindig igazságos mivoltát. „Hogy féltettem-e Lacit? Hát persze. Mindig nagyon aggódtam, nehogy nagy ütést kapjon. A meccsemn ott voltam, de nem szerettem a figyelem középpontjában lenni, hátrébb, a negyedik-ötödik sorban ültem. Főleg a profi korszakában, a hosszú, tizenkét menetes meccsek alatt jutott sok­szor eszembe, csak nehogy valami baja le­gyen. Mert az már keményebb világ volt. Amikor látta, hogy az ellenfele gyengül, se­bezhető, akkor tudom, hogy már vigyázott rá. Talán megüthette volna úgy, hogy rög­tön vége a meccsnek, de sohasem tette. Volt ugyan K. O.-győzelme, de hogy úgy mond­jam, azok nem szándékos kiütések voltak. Mert ő nagyon jó ember. Sohasem akart senkinek sem ártani. Emiatt is vagyok rá a legbüszkébb. Kapott számos kitüntetést, nyert egy csomó aranyérmet, de igazán az tölt el büszkeséggel, hogy Laci olyan ked­ves, szelíd és jó ember. Nagy szíve van, ér­zékeny is, pillanatok alatt képes könnyekig meghatódni. A fiamnak mondtam is: az apádat az Isten jó kedvében teremtette, hogy ennyi jó tulajdonság van benne.” Azt kérdem: ugye, még ma is nagyon szereti? Azt válaszolja: hogy lehet ez kérdés? Ilyen idős korra a szeretet csak erősödik. Az ember párja szinte a testrészévé válik. És gyöngéden, szeretettel megfogja a bajnok betegségtől reszkető kezét. Összevillan a szemük. A karácsonyra készülnek. Papp Laci, csak hogy stílusosan váljunk el, még utánam szól: „Látja, így jár az, aki megnősül. Amúgy csak az első húsz év ne­héz. ” Látom én, Laci bácsi... sportcsillaghoz köti az éle­tét. „Nem is tudom, miért akartuk, hogy csendben le­gyen az esküvőnk. Talán azért, mert egyszerűen nem volt annyi pénzünk, hogy a Laci ismertségének megfele­lő, nagy esküvőt rendezzünk. Mert akkor már mindenkit meg kellett volna hívni, ne­hogy sértődés legyen. Lehet, hogy korábban álmodoztam hosszú fehér esküvői ruhá­ról, meg fátyolról, de akkor ott ez a megoldás tűnt a szí­vünkhöz a legközelebb álló­nak. Azért készültem ám, volt egy nagyon szép fehér kosztümöm, és csináltattam egy divatos kalapossal fej­díszt is, még ma is megvan, meg is muta­tom. ” Mit tagad­tam, a valaha hófehér tol­lakból készült kis kalapocska valódi műre­mek. Finom tüllfátyolt le­hetett lehajta­ni az arc elé. Bő negyven­négy évvel a készülte után eleganciát és romantikát üzen. • * * A' *Azt mondtam Lacinak: ha maga is ilyen szén egyenesen tudna ütni, még magába is szeretnék. Erre csak annyit válaszolt: majd megpróbálom." 'Sradd­ Alettáé

Next