Nemzeti Sport, 2002. június (13. évfolyam, 145-174. szám)

2002-06-27 / 171. szám

6 Futball-vb 2002 (T/|^REA 2002. június 27, csütörtök nemzeti sport *n ■» m—in——­­M»n kn ~ 'm iiii^iiiinm—rwiiiiiiiinir MrisrurriinmMi inr.r inTratiwi'WWiBiwt­inriT'Tirr~^r r ~TmiTin~fir»iiimTiin^-Tn^iiiTiirirTiTnTrn~m­Tr^n^nrfrwrinnifrTTrr^ —rr—mn n—m­~i—r~r'r~rnim~­r~'~~-' ' mnTniniiirTfrri ”T"T^inrHT'iM^iT~^^ MAGYAR SZEMMEL A brazilverők most brazil sikerért szorítottak, és az ő elsőségükre voksoltak a Régi Síposban Öcsi­b­e kacsintott, Ronaldo lett SINKOVICS GÁBOR Nehéz ezt megszokni. Ha igazi futballistákat akar lát­ni az emberfia, nem a hazai stadionok valamelyikébe, ha­nem a Régi­ Sípos halászkertbe kell járnia, így nagyobb az esé­ly. Különben így megy ez már évek, évtizedek óta. Fogja ma­gát meg az asszonyt az átlag­magyar, felveszi legelegánsabb kardigánját, ünneplőzokniját, és elindul az óbudai étterem­be. Ott aztán jobban esik a ha­lászlé meg a túrós csusza után fröccsözni, ha a szomszéd asz­talnál falatozik valamelyik régi kedvenc. Nem akármilyen él­mény ám ez, egy légtérben HIRDETÉS hörpinteni a jóféle száraz­re- mondjuk Illovszky Rudolffal­­nak, egyre inkább fogynak a rösbort Puskás Öcsivel vagy Sajnos egyre kevesebben van­ mi halhatatlan bálványaink. Pedig a halászlé ugyanolyan fi­nom, mint a hőskorban, a pin­cérek most is kedvesek, lelke­sek és futballrajongók, nem is beszélve a főnökökről, a nép­szerű Béniről (él-hal a Vasasért szegény...) és Fejér Miklósról, aki, ha rajta múlna, minden héten bankettet szervezne az Aranycsapatnak. Ha lenne még Aranycsapat. Minden olyan az étterem­ben, mint réges-régen, csak a fiúk, az igazi aranylábúak fogynak el mellőlünk. Az em­ber szíve szakad bele, amikor ül a Régi Sipos valamelyik asz­talánál, s arra gondol, hogy ott, igen, ott kanalazta a gőzölgő húslevest Hidegkúti Nándor, amott pedig jóízűen hörpintette fel a laza kisfröcs­­ösöt Mátrai Sándor. Nehéz ezt megszokni. Nagyon is nehéz, hogy a fi­úk, a mi gyerekeink enyhén őszülő hajjal, apró kis súlyfe­lesleggel itt bámulják a vendéglőben a nagy kivetítőt, ahelyett, hogy megint vernék a brazilokat, hogy aztán Vitray is tűzbe-lázba jöjjön, akárcsak ’86-ban. De Détári Lajos most öltönyben, elegánsan, kimért úriemberként figyeli az esemé­nyeket, Kovács Kálmán éppen szakértőt alakít a televízióban, Esterházy Márton pedig, ki tudja, hol jár. A három gól­lövő. Három-nulla ide. Akkor írta valaki egy hatal­mas transzparensre, hogy „Mexikóba is megyünk, világ­bajnokok leszünk”. A jó hosz­­szú, teleírt lepedő ott virított a zsúfolt Népstadion nézőterén, és senki, de tényleg senki sem mosolygott rajta, valahogy járványszerűen terjedt az opti­mizmus, hogy a Mezey-csapat kiutazik a világbajnokságra, aztán jól megnyeri. Hat-nulla - nem ide. Nehéz ezt megszokni. Hogy ülünk a Régi Síposban, aztán csak merengünk csendben, halkan beszélgetve, ki-ki a sa­ját gondolataiba merülve, na­ná, hogy emlékezve. Talán ép­pen a brazilok elleni meccsre, miközben a többség a brazi­loknak drukkol. Mert a meccs úgy az igazi, ha az ember drukkol, és nem csak unottan figyel. Nekünk, magyaroknak régen adatott meg, hogy tiszta szívből a magyar címeres dresszt viselő csapatért izgul­hassunk. Jó lenne, mit jó, egyenesen fenséges. Mert nem jó ez így, mindig másokért, hogy azt ne mondjam, idege­nekért izgulni. Még Ronaldo spiccel lőtt gólja sem esik jól, mert a csatárzseni ezzel a grundmozdulattal is jelzi, mennyire könnyű játék ez. Rö­vid sprint, egy-két erőteljes testeset, vállal jól kitartva, az­tán sutty, „spinyővel” eleresz­teni a lasztit, mintha csak Kerkápoly Tibit láttam volna a Kerület-pályán ’73-ban, az Április 4. Gépgyár elleni serdülőmecscsen. Ülünk a Régi Síposban, és megpróbálunk lelkesedni. Jön­nek, persze hogy jönnek a megjegyzések, mondja a magá­ét mindenki, és nem akárkik ülnek ám itt, például Nagy An­tal, Gyimesi László, Varga Jó­zsef, Kiprich József, Kardos Jó­zsef Géczi István és Mathesz Imre. Furcsa, de igaz, közülük szinte majdnem mindegyiknek van személyes emléke a brazi­lokról. Mathesz például az elődöntő szünetében mesélte, hogy a ’66-os liverpooli mécs­esén a technikás, ám sokat futó Gersonnal találkozott rendsze­resen a középpályán. Géczi pe­dig arra lehet büszke, hogy ne­ki még Tostao sem tudott gólt lőni ’71-ben a Maracanában. A fiatalabbaknak, a „mexikóiak­nak” meg volt az a három nagyszerű góljuk ott, a Nép­stadionban, tizenhat esztende­je... Hát igen. A brazilok, az egy­koron tőlünk félő dél-amerikai csillagok most megint világ­­bajnoki döntőt játszanak, mi­közben mi sohasem látott mélységbe süllyedtünk. Nem a Régi Síposon múlott, az biz­tos, a hely szelleme épp olyan, mint a sikerek idején. Elsősor­ban persze azért, mert itt volt megint Puskás Ferenc. Öcsi bácsi szokás szerint ápolóval érkezett, aztán leültették egy kényelmes székre, nem messze a képernyőtől, elépakoltak bort, sört, ízletes körözöttes kenyeret finom sült oldalassal, és a legendás tízes megevett, megivott mindent. Olykor a meccset is nézte, de őszintén szólva Ronaldo góljánál éppen háttal ült a monitornak, s el­majszolt egy újabb szendvi­cset. De így is jó, hogy itt volt, jó, hogy kihozták a kórházból, hogy megint emberek közé vi­szik. Talán ezt az állapotot leges­­legnehezebb megszokni. És eljött az új ifjúsági és sportminiszter is. Jánosi György csendben, szerényen köszön­tött mindenkit, nem volt sem­milyen miniszteri állűm, okos­kodás, ugyanúgy leült az egy­kori játékosok közé, mintha mindig is ide tartozott volna. Többször is beszélgetésbe ele­gyedett Détári Lajossal (lehet, hogy mégiscsak megmenekül valahogy a Kispest?...), aztán a meccs után röviden ennyit mondott: „Nagyon szeretem a futballt, büszkén mondhatom, hogy annak idején a suliváloga­tottságig vittem. Édesapám rend­szeresen kivitt a Szekszárd mécs­eseire, hiszen én ott éltem, bár be­vallom, akkoriban a Ferencváros sikereiért szorítottam. A vébét, ahogy az időm engedte, követtem, de hiába drukkoltam az angolok­nak, mégis a brazilok lesznek a világbajnokok. Ami a saját ügye­inket illeti, az olimpia tervéről egyelőre csak annyit m­ondhatok, hogy tanulmányozzuk majd a lehetőségeinket. A futball Eb megrendezése viszont már sokkal konkrétabbnak tűnik. Talán ad­digra ütőképes válogatottunk is lehet. Valamit még szeretnék megjegyezni: az elmúlt tíz évben a politika erősen befolyásolta a magyar fu­tballt, és ennek elsősor­ban a Kispest és a Vasas itta meg a levét. Ezért kijelenthetem, hogy e két klub felé adósságot kell tör­lesztenie a jelenlegi kormánynak, ez azt jelenti, hogy megpróbálunk segíteni mindkét patinás klubon...” Nehéz ezt megszokni. A reménykedést, hogy majd egyszer mi is megint... Pedig így állt fel a korábbi sok klasz­­szis az asztaloktól szerda dél­után a Régi Síposban, miköz­ben az ápoló belekarolt Puskás Ferencbe, és elindult vele visz­­sza a kórházba. A képernyőn egymást csókolgató brazilokat lehetett látni, de akkor már senki sem gondolt arra, hogy a szambafiúk hányszor, de hány­szor sírtak miattunk. Vajon nyernek a brazilok? Jánosi György (balra), Puskás Ferenc és Kardos József figyeli az eseményeket

Next