Nemzeti Sport, 2009. december (107. évfolyam, 327-354. szám)

2009-12-24 / 350. szám

nemzet sport 2009. december 24., csütörtökÁLDOTT, BÉKÉS KARÁCSONYT KÍVÁNUNK! 3 a vékonydon­­gájú fiatalember a rakpart egyik alsó, havas lép­csőjén, és a Sö­tétszürke, mél­tóságteljesen hömpölygő vizet kémleli. Csak ül, nem törődik a körülötte zajló világgal. Mí­nusz öt fok, a hó szállingózik, a város lüktet, a vékonydongájú fiatalember pedig csak ül, és a folyót nézi. Kora délután van. Néhány óra, és alkonyo­dig a Duna pedig eltűnik a misztikus sötétségben. A fiatalember viszont nem tágít. Csak ül, és talán arra gon­dol, mit is jelent számára a Duna. Nem azt, amit másnak. A Duna neki egyszerre barát és ellenség. A siker és a kudarc. A vékonydongájú fia­talember ugyanis éve­ken át minden télen többször is átúszta a je­ges folyót. Erre tette fel az életét. Hónapokon, heteken át készült rá, hogy az Erzsébet híd lá­bánál vagy éppen Vácnál belemerész­kedjen a két-három fokos vízbe. Nagy tett volt ez, az újságok rendszeresen írtak róla, olykor még a televíziónak is nyilatkozott az úszások után. Fárad­tan, elgyötörten, de azzal a tudattal: megint legyőzte a folyót. Pedig gyerekként semmi sem utalt arra, hogy később azzal kerül az új­ságok címlapjára, hogy megregulázta a Dunát. Édesanyja egyedül nevelte, koraszülöttként látta meg ezt a furcsa, édes-keserű világot, és piciként sokat betegeskedett. Az okát pedig nem talál­ták. Ezért elvitték Schirilla Györgyhöz, hátha van valami jó tanácsa az egész­séges életmód hazai apostolának. Volt. Az alig néhány éves kisfiú szakított a hússal... Schirillával viszont nem. Már nagyobbacska gyerekként sokszor el­kísérte dedikálni a Duna­ átúszásairól híres sportembert. Schirilla csak titkár úrnak hívta a gyereket. Majd egyszer, a Nyugati téri aluljáróban zajló dedi­kálás során odafordult a mellette ülő kisfiúhoz: „Titkár úr, meglátja, maga egyszer át fogja úszni a jeges Dunát!" Talán ott, abban a pillanatban fogal­mazódott meg a fiúban, hogy igen, követni fogja a mestert. Tizenhat éves volt, amikor először átúszta télen a fo­lyót. Hétköznapi embernek ez nem so­kat mond. Pedig hihetetlen felkészült­ség, lelki rántígolódás volt (nö^fttte.A­ tizenhat éves fiúk általában a kártyák hajkurászásával törődnek, vagy éppen azzal, hogy iskola után focizni rohan­hassanak. Ő viszont nem. Mindent az egészséges életmód égisze alatt tett. Télen a jeges folyóban úszott, a par­ton pedig az igét hirdette. Hol arra akart rávenni mindenkit, hogy szakítson a húsfogyasztás­sal, hol pedig arra buzdította az őt ismerő­ket: álljanak meg egy pillanat­ra, és értékeljék át az életüket. „Rá kell jöjjenek az emberek, a világ szélsebe­sen halad a pusztulás felé, rá kell lépni a fékre, meg kell állítani. Meg kell mu­tatni az embereknek a féket. Minden­kiben van egy fék. Én legfeljebb csak megmutatom, hogy hol keressék...” - mondta egyszer. A jeges Duna átúszása a lehetőség volt. A lehetőség arra, hogy meghallják a hangját. Ahogy akkoriban fogalma­zott: ha népszerűségre vá­gyott volna, egy napos délelőttön felmászik a Szabadság hídra, biztos benne lett volna a kereskedel­mi tévék híradójá­ban. „Az én próbaté­telem más. Szenvedés, kínok előzték meg, és rengeteg energia van benne.” ,Ül a vékonydongájú fiatalember a rakpart egyik k­isó, havas lépcsőjén, és a sötétszürke, méltóságteljesen höm­pölygő vizet kémleli. A hó továbbra is szállingózik, a város lüktet, ő viszont nem törődik semmivel, csak a Dunát nézi. Minden téli úszásra hónapokat ké­szült. Titokban edzett a Du­nában, hiszen a fővárosi szakaszon tilos az úszás. Az éj leple alatt mégis rendszeresen megtet­te. Spártai módon készült hónapokon át arra a tíz-tizenkét percre, amelyet a jéghideg folyóban töltött. Húsz kis­korától fogva nem evett, mézet, sár­garépát, vörös- és fokhagymát, tejet, sajtot és kefirt viszont annál többet. Volt, aki megpróbálta utánacsinálni a jeges úszást. Harminc másodpercet állt a bokáig érő vízben, majd villám­gyorsan kijött. „Lehet, hogy fizikailag jó állapotban volt, de ez kevés. Lelki­erő is kell. A test és a lélek összefügg. Ha valaki kételkedik a sikerben, nem tud úrrá lenni a holtponton, és vége. A Duna közepén nem mondhatom azt, hogy kész, befejezem” - vélekedett. Pedig volt, hogy majdnem a Duna győzött. Egy esetben a soros téli Du­­na-átúszásnál otthon felejtette a für­dőnadrágját. Valaki elrohant érte, ám így huszonhárom perc késéssel kezd­hette meg az úszás. A hajózárlatig viszont már csak hét perc maradt. Volt jégtáb­la, örvény, sodrás, és egy teherhajó is megérkezett, hiszen lejárt az úszásra megadott idő.­­ Azt mondták, maradjon a vízben, amíg el nem megy a monstrum. Maradt. Ám annyira lehűlt a teste a kétfokos víz­ben, hogy úgy kellett kihúzni. Az orvos szerint húsz másodpercre volt a klini­kai haláltól. De ez sem tántorította el az úszástól. Pedig a Duna nem kevés meglepetést tartogatott. Más talán az ujját sem tenné bele, ő viszont még ivott is belőle. „Hogy milyen a Duna? Koszos. Olaj, pakura, szemét, konzerv­dobozok. Még nem kaptam fertőzést, pedig ittam is belőle. Úgy gondolkoz­tam, most kortyolok egyet, és ha lesz valami bajom, az azért van, mert még nem elég jó a felkészültségem, töb­bet kell tennem a szervezetemért” - mondta. Több mint harmincszor úszta át a Dunát télvíz idején. Talán kétezer­ben utoljára. Többé nem. Keveseknek mondta, de azért minden úszás sokat kivett belőle. Volt, hogy ő is ott topor­­gott a parton, amikor ifjabb Schirilla György úszott, ám a vízbe nem ment többé. Az egészséges életmódért to­vábbra is harcolt, de új célt keresett magának. A víz után a tüzet választot­ta, tűzoltónak jelentkezett. Az újságok így már nem írtak róla, hiszen ahogy ké­sőbb fogalmazott: „A mi munkánk rejtett és névtelen.” Aztán még annyit lehetett hallani róla, hogy szív­ritmuszavarral kezelik. Aztán semmit. Ül a vékonydongájú fiatalember a rakpart egyik alsó, havas lépcsőjén, és a sötétszürke, méltóságteljesen höm­pölygő vizet kémleli. Csak ül, és nem törődik a körülötte zajló világgal. Mí­nusz öt fok, a hó szállingózik, a város lüktet, a vékonydongájú fiatalember pedig csak ül, és a folyót nézi. Már késő délután van. Alkonyodik, és a köd is leereszkedett a misztikus sötétségbe vesző Dunára. A vékonydongájú fiatal­ember lassan feláll. Még egy pillantást vet a folyóra, majd kimért léptekkel belesétál a ködbe. Örökre... A néhány hete, mindössze 32 éve­sen, tragikusan korán elhunyt Duna­­átúszó, Cserneczky Attila emléke előtt adózva ■ MOTTÓ „Küldetésem van, de hogy ki a megbízóm, azt nem tudom” Cserneczky Attila FOTO: KARACSONY.ORG

Next