Nemzeti Sport, 2017. január (115. évfolyam, 1-30. szám)
2017-01-02 / 1. szám
labdarúgás JEGYZET BALLA ATTILA LÍRA Nemzeti sportágy abdarúgó-válogatottunk idén garantáltan nem szerepel világversenyen, sportolóink nem nyernek egyetlen olimpiai bajnoki címet sem. A portugáloknak esetleg ismét rúghatunk három gólt, de ez azért nem túl valószínű, és ha elveszíti csapatunk a márciusi lisszaboni vb-selejtezőt, számot kell vetnünk azzal, hogy nem jut ki a 2018-as világbajnokságra. Az előttünk álló esztendő, 2017 mégis a magyar sport kiemelkedő éve lehet. Nyáron megrendezhetjük minden idők legrangosabb hazai sporteseményét, a vizes világbajnokságot, és ha olimpiai aranyat valóban nem is nyerhetünk, egy egész olimpiát igen: a NOB tagsága szeptember közepén Limában ítéli oda Budapestnek, Párizsnak vagy Los Angelesnek a 2021-es nyári játékok rendezési jogát. Esélyünk a felbolydult, (m)értéket vesztett, békétlen világ és az abban legalább önvédelmi reflexeit őrző, viszonylag békés Magyarország kontrasztja miatt egyedi - nem túlzás, történelmi. Ha elszalasztjuk, ebben a formában többé már nem tér vissza. Ha Európa hatástalanítja a saját magára rántott lőporos hordót - és ezzel Párizs vagy Berlin sokkal inkább lesz újra vonzó, mintsem taszító, azért nem, ha Magyarország is vele robban, azért nem. Ha élni akarunk e lehetőséggel, az előttünk álló nyolc és fél hónapban közvetve emberek százmillióit, közvetlenül a száz döntéshozót kell arról meggyőzni, hogy 2024-re Budapest a megfelelő választás. Nem feltétlenül az ideális - de az egyetlen reális, racionális. Ennek érdekében már az úszószövetség január 8-i közgyűlését az észnek, a morálnak, a belátásnak szükséges uralnia. Fontos, hogy győztes és vesztes egyaránt méltósággal és mértékletességgel fogadja, ami rá méretik - ilyenkor mutatkozik meg, ki a sportember -, mert a tét sokkal nagyobb, mint holmi sportági kiskirályi, kiskakasi pozíció. A budapesti vizes világbajnokság és a 2024-es olimpiai pályázat a sport általános kereteit is szétfeszíti. Nemhogy országos, nemzeti ügy. A harmadik évezred elején a „haza a magasban” eszméje, a lelki nemzetegyesítés leghatékonyabb és legfelemelőbb eszköze. Aki tavaly júniusban Bordeaux vagy Marseille stadionjában reménytelenül küszködött a torkában dagadó gombóccal a világ színe elé három évtized után kifutó csapatunk, a 20-25 ezres magyar tábor, a Sepsiszentgyörgy és Dunaszerdahely feliratú zászlók láttán, annak 2017 újabb csodákat tartogathat. Ehhez azonban nem feltétlenül elegendő, ha a boldog új esztendőt csupán kívánjuk magunknak, egymásnak. 2017 A MAGYAR SPORT KIEMELKEDŐ ÉVE LEHET. alaifi CIKKAJÁNLÓ KEDDI VENDÉG Erwin Koeman NB I-es tesztje A világ legerősebb bajnokságában dolgozik, de nincs rivaldafényben... Erwin Koeman, a magyar válogatott korábbi szövetségi kapitánya az ünnepek alatt - a feszített Premier League-program mellett is - szánt időt a Nemzeti Sport kérdéseire, munkatársunknak adott exkluzív interjújában beszélt az öccsével, Rónálddal közös munkájáról, hogy milyen érzés számára testvére segítőjeként dolgozni az Everton sikereiért. Az 55 esztendős tréner elmondta azt is, milyen a kiskocsmákkal és óriási bevásárlóközpontokkal tarkított Liverpoolban élni, de természetesen a magyar futballról is szó esett - néhány kérdés erejéig teszteltük a tudását, vajon mennyire naprakész az NB I és a magyar válogatott eredményeit illetően. A keddi lapszámunkban megjelenő interjúnkból olvasóink azt is megtudhatják, miért nézte Erwin Koeman egy kis görög szigeten az Európa-bajnokság néhány mérkőzését, és mikor járt legutóbb Budapesten. ZENE ÉS NŐK Az 1998-as győztes világbajnoki döntő emlékének és a braziloknak lőtt góljának sajátos módon állított emléket Emmanuel Petit 1999-ben, akkori kedvesével, Sophie Thalmannnal rögzített egy saját szerzeményű dalt, a hamar a feledés homályába merülő „Egy éve már..." című számot. A francia futballista rövidesen szerzőtársát is átadta a múltnak, 2000-ben Agathe de la Fontaine színésznőt vette feleségül, közös gyermekük is született, Zoe, a házasság azonban csak két évig tartott. Később a svájci Maria Servello lett a társa, Violet lányuk 2007-ben látta meg a napvilágot. CSILLAG PÉTER A magyar válogatott számára a 2016-os a három évtizede várt áttörés éve volt. Mit érzékelt kívülállóként a nagy magyar sikertörténetből? Lenyűgözött a csapat szereplése az Európa-bajnokságon, jó volt nézni a játékát - mondta Emmanuel Petit a Nemzeti Sportnak adott telefoninterjúban, amelyben az előre szabott, tízperces időkeretet sokszorosan túllépve osztotta meg velünk véleményét szakmai kérdésekről, és beszélt legféltettebb családi titkairól is. - Bevallom, korábban alig-alig ismertem a játékosait, nem voltak fókuszban. Ebben nyilván szerepet játszott az ön által említett, hosszú ideig tartó csendes időszak, és alighanem az is, hogy a magyar kluboknál, utánpótlás-nevelő akadémiáknál valamit elrontottak. A válogatott nyári teljesítménye kedvező tapasztalat, a három hármas magyar-portugál pedig a torna egyik legjobb meccse volt. Utólag elmondhatjuk, továbbjutást érő két góljával talán aznap nyerte meg Cristiano Ronaldo az Aranylabdát is. Nemcsak Cristiano Ronaldo Eb-je volt ellentmondásos, hanem az egész portugál csapaté, amely az elődöntőig úgy jutott el, hogy rendes játékidőben egyetlen mérkőzést sem nyert meg. Ha azt kérdezik tőlem akkor, melyik a torna legjobb válogatottja, semmi esetre sem mondtam volna a portugált. Ugyanakkor tény, hogy végig nem szenvedett vereséget, még a döntőben sem, pedig a franciákat mindenki esélyesebbnek tartotta. Az Aranylabdáról egyébként nem szívesen beszélek. Miért nem? Mert vicc az egész. Marketingteszt, népszerűségi elismerés, amely csak a gólszerzőket, a statisztikákat uraló csatárokat díjazza. Igazságtalan, hogy a kapusoknak, hátvédeknek esélyük sincsen elnyerni. Ha rajtam múlna, posztonként osztanám. Már ha egyáltalán szükség van csapatsportban ilyen individualista versengésre. AMÍG A PÉNZ DIKTÁL, NE SZÁMÍTSUNK JÓRA A tendencia erősíti az Aranylabda körüli hisztériát: ha a saját karrierjüket építgető, klub-ukhoz, társaikhoz, és edzőjükhöz alig kötődő labdarúgók felfogására gondolunk, a futball bizonyos szempontból egyéni sportág lett. Átalakult a játék, a futballisták ma sokkal önzőbbek. Az én időmben is szép pénzt kerestünk a futballal, de a klub, a csapat érdeke előbbre való volt. Amikor pályára léptünk, a győzelem vezérelt minket, nem pedig az, hogy a végén felvegyük a jussunkat. A bajok forrását odafent kell keresni, mostani hívása éppen Svájcban talált, harmincpercnyire vagyok a FIFA zürichi központjától, ahonnan a min világ futballját irányítják. Amíg ott a pénz diktál, és nem érzik át a feladattal járó felelősséget, sok jóra nem számíthatunk. Néhány éve a manchesteri Soccerex fórumon arról beszélt, a pénz vámpírrá változtatja a labdarúgás szereplőit, és úgy fogalmazott, az ember már nem az első, hanem az utolsó láncszeme a folyamatoknak. A helyzet pedig csak romlik. Ahogy az ázsiai piac rátelepszik a futballra, és ömlik a kínai pénz a sportágba, úgy kerülnek végképp veszélybe a hagyományos értékek, a játék nevelő, megtartó, társadalmi támaszt kínáló ereje. A pénz utat nyit a spekulációnak, a korrupciónak, és ami következik, beláthatatlan. Félek Őszinte vallomás a világbajnoktól: a francia aranygeneráció tagja, EMMANUEL PETIT A NEMZETI SPORT FŐMUNKATÁRSÁNAK nyíltan beszélt bátyja haláláról, a gyermekei iránt érzett aggodalmáról, az Aranylabda hazugságáról, Arsene Wenger night clubos tanácsáról, a magyar Eb-sikerről és arról, miért mondta, hogy 1998-ban a tornagyőztesek talán csak bábok voltak. Hová tűntek a kemény fiúk? az edzősödését „Ha valaki edzőnek áll, vállalja, hogy száz százalékban a munkájának szenteli az idejét, a családját háttérbe szorítja. Én nem érzem magamban ezt az ambíciót, szeretném a családomat boldognak tudni, látni a lányaimat felnőni.” „Játékosnak lenni nem csak annyit jelent, hogy felhúzod a mezt, és felmarkolod a pénzt. Tisztának, bátornak kell lenned, példát kell mutatnod, úgy kell viselkedned a pályán, ahogyan az életben is. Tisztelned kell a munkádat.” „Amikor Angliába kerültem, nehéz volt az angolokkal játszani, mert akkor is hajtottak, ha öt nullás vesztésre álltak. Ma már nincsenek ott kemény fiúk. Nem látok olyan játékosokat, mint John Tony, Rio Ferdinand vagy Steven Gerrard, akik úgy mentek ki a pályára, hogy mindenáron győzni akarnak.” Emmanuel Petit... A 3000* : A játék öröme: Emmanuel Petit az „élesebb" meccseken is megtalálta a boldogságot, pedig a 2000-es Eb-elődöntőn a portugál Rui Costa ellen nem lehetett könnyű uralni a labdát 2017. január 2., hétfőn ma a nspport EGY MELEGÍTŐALSÓ, AMELY MINDENRE EMLÉKEZTETI... Mint önéletrajzából kiderül, pályafutását kis híján derékba törte bátyja tragédiája, és csak titokban vezetett naplója adott erőt a folytatáshoz. Miként emlékszik vissza arra az időszakra? Azóta eltelt harminc év, de Olivier mindennap eszembe jut. Néhány napja a szüleimmel idéztük fel az emlékét, és bár ennyi idő után a fájdalom már nem olyan eleven, mint akkoriban, és nyugodtabban tudunk róla beszélni, az ő alakja még mindig meghatározza az életemet. A pályán esett össze, meccs közben, egy fejelés után. Utóbb a halála ösztönzést adott: ha futballoztam, a játékban az ő örömét is éreztem, ha sikert értem el, helyette is büszkévé tettem a szüleimet. Tudtam, nekem küldetésem van. Nap mint nap úgy keltem fel, hogy határozott cél lebegett