Nemzeti Sport, 2017. június (115. évfolyam, 147-175. szám)

2017-06-10 / 155. szám

VINCZE ANDRÁS Ilil Mih­ililalis­ z NB I gólkirálya tizenhárom méterre a kaputól képtelen meglőni, pontosan he­lyezni a labdát... A középső védők a kritikus pillanatokban bántóan ügyetlen mozdulatokkal érnek a lab­dához... A középpályán nincs pontosan passzolni képes játékos, sőt a tempós futások során mindegyikük rendre alulmarad... A szélsőjáték­­ csak valami keringéssel, for­­golódással vegyes toporgás... A kapuban nyoma sincs magabiztosságnak... Csatártól cselt, fifikás megoldást nem lehe­tett látni... Az újonc, az NB II-ből érkező balhátvéd az egyetlen, aki - amíg bírja - valamennyire mer futballozni... Andorra ellen... A pénteki világbajnoki selejtező rávilágított arra, hogy a magyar labdarúgás gondjait nem oldja meg, ha brazil játékost honosítunk. FUTBALLISTÁINK MILYEN SZAKMÁT­nak áll egyik-másik ŰZNEK futballistánk, cso-VALÓJÁBAN? dát sem lehet tenni azzal, ha a kapitány a kezdőcsapatba rendre betesz egy-egy meg­lepetésembert - itt egész egyszerűen arról van szó, hogy nincs megfelelő muníció. Minden egyes szóra, minden pályán megtett lépésre és minden taktikai táblán meghúzott vonalra ez a válasz: nincs elég tudás, nincs elég erő, nincs futball... Azt nem adják ingyen: a világsztár Cristiano Ronaldo is megküzd minden dicsőségéért, ötvenkét szikrázóan kemény mérkőzésen lé­pett pályára az idényben (és még hátravan a Konföderációs Kupa a nyaralása előtt), nem felkészülési szünetekkel kiszínezett hóna­pok vannak mögötte, hanem spanyol bajno­kik, nemzetközi kupameccsek, BL-döntő és a portugál válogatott csatái. Hol van ettől a szinttől bármelyik magyar játékos, akit ide­haza a hétköznapokon - szintúgy sztárstá­tuszúként - vattába csomagolnak, és aki, ha külföldre szerződik, meglepetten szembesül azzal, hogy akkora harc folyik a kezdőcsapat­ba kerülésért, amelyben alulmaradhat. Esztendővel az Európa-bajnokság után me­gint fel kell tenni a kérdést: hol tartunk? Andorra után már azt kell tisztázni: futballis­táink milyen szakmát űznek valójában? TEGNAPI SZÁMUNKBAN DZSUDZSÁK BALÁZ­­­ZSAL, AZ ANDORRA ELLEN KÉSZÜLŐ MAGYAR FUTBALLVÁLOGATOTT CSAPATKAPITÁNYÁVAL KÉSZÍTETTÜNK INTERJÚT, AKI ARRÓL IS BE­SZÉLT, HOGY AZ ELLENFÉL JÁTÉKOSAI KEMÉ­NYEN ODARÚGNAK, HA KELL, HA NEM. AZ ERED­MÉNY ISMERETÉBEN NEM ÉRDEKTELENEK MÉG A MECCS ELŐTT AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEK. Hajra Feröer „ Van is egy ilyen magyar közmon­dás, kemény, mint Andorra." Hajas6£ „Elég karcsúnak tűnik a keretünk. Re­mélem, a kapitány tudja, mit csinál. ” Egyeleten át .Majd figyeljétek meg, nyerünk 1-0-ra egy szerencsés Eppel-góllal, és minden­ki boldog tesz! De a jövőre nézve ez nem sok jót sejtet..." Kerü­l .Megyek, megteszek egy x-et. Persze remélem, hogy elvesztem, de így, hogy látom, hogy megint egy csatárral támadunk Andorra el­len... Ugyanúgy be fognak tömörülni, mint az oro­szok, mi meg ívelgetjük majd a bolyba a labdát. Hátha. A kapitány megmondta: nehéz meccs lesz! (Te jó ég! Mi tenne, ha a brazilokkal játszanánk?) Carragherx69 „Na látom, megint összefújta a szemetet a szél, megy ám a károgás ezerrel... Le lehet nyugodni, simán nyerünk 2-3 góllal.” 2017. június 10., szombat nemzetisport Per sempre capitano A­ lig két hete, május 28-án vasárnap este tízkor végigfutott a tekintetem a római Stadio Olimpi­­co 52-es szektorán: körülöttem, közel s távol mindenki sírt. Zokogtak a fiatal srácok, ami érthető volt. Sírtak a lányok, a nők, ám ez természetes, sőt még várható is volt. Könnyeztek azonban meglett, pocakos, borostás férfiak is. Az olaszok bármiből haj­lamosak nyálas giccset kreálni, aki egyszer látott akár csak egy vetélkedőt is a RAI-on, vagy meghallgatott egy dalt a San Remó-i fesztivál minden évben gumicu­korízű kínálatából, tudja, mire gondolok. De Francesco Totti búcsúztatását érzelmesre, őszintére és meghatóra formálták. Totti negyedszázadot futballozott egyetlen klubban, az AS Romában, ő maga a klubhűség modern kori, élő ikonja. De ezt a klubhűség dolgot már milliószor meg­írták róla a búcsúzása kapcsán és aktív korában is bő­séggel, ezért én másra szeretnék fókuszálni. Arra, hogy az egyetemes sport számára miért fontos, amit Totti és az AS Roma kapcsolata képvisel. A világban zajló folyamatok kapcsán néhány évtize­de biztosan joggal felvethető a kérdés, vajon mi is a sport igazi célja. Sajnos akár úgy is nézhetjük, mint­ha pusztán olyan iparág lenne, amelynek semmi más célja nincsen, mint a profittermelés. Manapság úgy röpködnek a sportolókkal és a sporttal kapcsolatban a százmilliók mindenféle pénznemben, na meg hozzá a megtérülések, befektetések, részvények, árfolya­mok, mintha pénztermelő iparágat látnánk, amelyben egyesek egyszerűen terméket hoznak létre, amelyeket mások eladnak, majd megint mások megvásárolnak, aztán megunnak, lecserélnek, továbbadnak. És közben számolatlanul képződik a profit, gazdagodik játékos, tulajdonos és befektető, és persze óhatatlanul bekö­vetkezik a pénzügyi összeomlás, őrületes károkat is okozva. A globális sportbefektetések mögé épülő marketing­gyárak sztárokat építenek, folyamatosan táplálva ben­nünk a pénzköltési hajlamot, újra meg újra továbblökve a sportipar futószalagját. Vagyis akár tekinthetnénk a sportra mint a legcsillogóbb modern kori marketinggé­pezet globális mechanizmusára is. A marketingguruk által gondosan ápolt sztárkultuszok fenntartása pedig csak akkor lehetséges, ha a sport­­csillagok újabb és újabb rekordokat érnek el,­egyre több gólt lőnek, még több meccset játszanak, még töb­bet futnak. Vagyis növelni kell fizikai-mentális képes­ségeiket, azaz úgy is tűnhet, mintha a gyógyszer- és teljesítményfokozó-iparért lenne a sport: fizikailag még tökéletesebb, sérthetetlenebb, strapabíróbb embereket gyárthassunk. És akkor ennek a gyógyszeriparnak a sportot érintő igazán rémisztő részéről, a doppingról vagy a génkezelésről már ne is beszéljünk. Meg persze a kommunikáció: néha az az érzésünk is támadhat, mintha azért lenne a sport, hogy kielégítse a médiaipar telhetetlen étvágyát, ontsa az eredménye­ket, összefoglalókat, videókat, letöltéseket, nyilván, ha lehet, a fogyasztók pénzéért, feliratkozásáért, szemé­lyes adataiért cserébe. Pénzpiac, marketing, emberi teljesítményipar, média sajátos egyvelege, szolgája, támogatója kellene, hogy legyen a sportnak, és sokszor és sokban persze még mindig az is. Ám közben egyre többször a saját lábára áll, és saját törvényszerűségei szerint károsítja a sport étoszának évezredes hagyományait. Mielőtt a fenti, óhatatlanul jelen lévő vadhajtások befonnák-eltakarnák a lényeget, fontos, hogy újra és újra világossá tegyük, a sport középpontjában az em­ber és közösségeinek spiritualitása áll. Mindannyian voltunk már - vélhetően egyébként nem sokszor - olyan helyzetben, amikor közösségben, több­ keve-ÍGY PERSZE MÁR AZ IS ÉRTHETŐ: ÉVTIZEDES RIVÁLISOK - AKÁR KLUBOK, AKÁR VÁLOGATOTTAK DRUKKEREI - MIÉRT KÉPESEK TISZTELETTEL ÉS SZERETETTEL BÚCSÚZNI ÖRÖK ELLEN­FELÜK SZIMBOLIKUS LABDARÚGÓITÓL jöbb társunkkal olyan élményen estünk át, amely több volt mint a szép, az értékes, a jó megélése, befogadása. Amikor azt éreztük, hogy most valami több, valami magasabb rendű történik velünk. Olyan, ami láthatatlan szálakkal összeköti térben és időben egyszerre a jelenlevőket, akik azt a közöset a póru­saikon és a bensőjükben érzik meg, elzsibbadnak a tagjaik, elhomályosul a tekintetük. A stadionokat az összezártság, az egy irányba szegeződő tekintetek persze geometriailag is különösen alkalmassá teszik arra, hogy megéljük ezt a spiritualitást, amely a sport és a hit összetartozásának különös és egyedi meg­jelenése. A sport veleje tehát sportoló és szurkoló, valamint azok közösségei összetartozásának, közös élményeinek és értékeiknek megélése. Előbbiek azért tömörülnek klu­bokba, azért alkotnak nemzeti válogatottakat és azért mérkőznek meg egymással, hogy lehetőséget adjanak drukkereik összetartozása, a közös szín, címer, zász­ló, identitás iránti elkötelezettség kifejezésének. Ha a csapatunk, versenyzőnk nyer, örömünk túlmutat azon, hogy pusztán megállapítsuk, jobbak voltunk. Ennél többet értünk el: csapatunk, válogatottunk sikerének energiáink, kiáltásaink, szurkolásunk elengedhetetlen része volt. Francesco Totti pályafutása a sport lényegének, a já­tékos és a szurkoló közösségének gyönyörű példája. Ám őt búcsúztatni, felidézni, hogy milyen volt vele egy közösségbe tartozni, az több ennél, az maga a spiritu­­alitás élménye, így persze már az is érthető: évtizedes riválisok - akár klubok, akár válogatottak drukkerei - miért képesek tisztelettel és szeretettel búcsúzni örök ellenfelük szim­bolikus labdarúgóitól. Azért, mert pontosan érzik, hogy ők a sport egészének lényegéért tettek, amely túlmutat egyes csapatokon és nemzeteken, ők maguk a sport. Igazán megsüvegelendő volt, amikor a Lazio szurkolói kifeszítették transzparensüket az utolsó római derbin: „Totti, üdvözölnek a Lazio-szurkolók, tiszteletet érde­melsz, egy kézszorítást legnagyobb ellenfeleidtől!’’ Totti és társai - a klubok és a nemzeti válogatottak futballtörténelmének örök ikonjait szerencsére szá­molatlanul lehet sorolni - azt a hagyományt tartják életben, amelynek elvesztésével a sport lényege tűn­ne el, a sport embersége és szükséges gyarlósága is eltűnne. Mert a klubikonok, a nemzeti válogatottak szimbolikus sportolói nem mindig a legjobb játékosok, nem mindig a tökéletes atléták - legalábbis tisztán a fizikai teljesítményt tekintve. Viszont ők a megteste­sítői annak, hogy a közösség iránti alázat az ember legfontosabb tulajdonsága, és ezt az alázatot vágyja mindenki a sportban és azon kívül is. Ők a vezetői a klubhoz tartozók közösségének, megint csak spirituá­lis értelemben. Vezetői, azaz kapitányai, Il capitano utolsó mozdulata a Stadio Olimpico gyepén az volt, hogy csapatkapitányi szalagját átkötötte az AS Roma legfiatalabb utánpótláscsapatának legifjabb já­tékosa bal karjára. Szimbolikus tett: a klub elbúcsúzik legnagyobb csillagától, de még ebben a magasztos pillanatban is arra emlékeztet mindenkit, hogy egy játékos sosem lehet fontosabb, mint az egyesület, a közösség. Még egy nagy klub történelme legfontosabb futballistáját is követi olyasvalaki, akiben szintén benne van a spiritusz, aki to­vább élteti a lángot. Ám szép és illő volt, hogy utóbbi, május 28-án, vasárnap este a rómaiak, Fran­cesco Totti pályáját és elkötele­zettségét dicsőítve, az il grande numero dieci (a nagyszerű tí­zes) utolsó mérkőzésén min­den korábbinál többször - és hosszú-hosszú időre bizto­san utoljára - énekelték el az egyszerű, nyolc szótagos dallamot: c’è solo un capita­no (csak egy kapitány van). ‘Örökös kapitány SZABÓ László A kolumbiai Caterine Ibargüen nem csak a körömlakkozáshoz ért, hármasugrásban sem lehet eladni, ő az aktuális olimpiai és világbajnok. Bár a fotón mérges hölgyet látunk, aki a római Gyémánt Liga-versenyen mindössze hat centiméterrel szorult a második helyre. Valószínűleg emiatt is áll égnek a haja... REUTERS V

Next