Nemzeti Sport, 2018. március (116. évfolyam, 73-87. szám)

2018-03-16 / 73. szám

MALONYAI Péter úr arra felkaphatja a fejét mindenki, hogy a soproni kosaras hölgyek az utolsó negyed­ben mindössze három pontot kaptak az enyhén szólva is jó nevű Fenerbahcétől, ha pedig hozzá­teszem, hogy egyet büntetőből, kettőt pedig már akkor, amikor minden eldőlt, még a szemek is elkerekedhetnek. Pedig a lényeg független az adatoktól: a Sopron kilenc esztendő elteltével újra ott van az Euroliga négyes döntőjében. Három pont tíz perc alatt, ehhez azért a pará­désnál is parádésabb védekezés szükséges, a védekezéshez pedig nem elegendők játékosok, ahhoz csapat kell. Sőt: CSAPAT. Mondta is a ka­pitány, Fegyverneky Zsófia, hogy az egész idény­ben azért dolgoztak, hogy a szerdaihoz hasonló erősségű meccsen csak három pont jusson az ellenfélnek egy negyed alatt. Tehát: a csapat. Nos, Sopron­ban most van, és nem csupán 17 MEGILLETŐ­­DÖTTSÉGRŐL, FÉL 5ZRŐL SZÓ SEM LEHET, a kimagasló eredmény a bizonyíték rá. Ha létez­nek nehézségek egy sorsdöntő meccs előtt, ne­kik kijutott belőlük bőven. A mérkőzés reggelén derült ki, hogy Alaina Coatest családi tragédia érte, emellett Angela Salvadorest allergiás sokk gyengítette le, Alekszandra Crvendakics pedig gyötrő fájdalmakkal vette ki részét a hőstettből. Turner Yvonne „Sopron-kosárlabdának" ne­vezte csapata produkcióját, hiába, a kimagasló teljesítménytől rövid az út a védjegyig. Hogy a fogalom mit takar, foglalják össze a hozzáértők, tőlem legyen elég annyi, hogy nem csupán mo­dern, hanem eredményes játékot is jelent. Meg persze a hitet. Az első, vesztes randevú után azt érezték a játékosok, hogy nem játszot­ták ki, ami bennük van, az isztambuli, győztes találkozó után arról beszéltek, hogy az akarat, az elszántság diadala volt, most pedig ugyebár a „Sopron-kosárlabda”. Kilenc évvel ezelőtt negyedik lett a salamancai négyes döntőben a Sopron, a csapat bedobója, Honti Kata akkor azt mondta, kár, hogy megille­­tődöttségük és rutintalanságuk miatt csak any­­nyira futotta. Nos, a rutin most sem a soproniak jellemzője, nyolcan is húsz év körüliek a keret­ben, akik - Íriguez mester szerint - csak néhány nap múlva fogják fel, hogy mit értek el, ám meg­­illetődöttségről, félszről szó sem lehet. Hiszen ahol az edző csak egy nap pihenőt en­gedélyez magának, ott a megszállottság az úr. Hogy közben megiszik egy sört a kollégáival, az a legkevesebb, hiszen­­ ászok. m kosár Euroliga: 2009 után újra final­­ Sopron! A NŐI KOSÁRLABDA EUROLIGÁBAN A SOPRON BEJUTOTT A FINAL FOURBA, MIUTÁN FANTASZ­TIKUS BRAVÚRRAL MÁSODSZOR IS LEGYŐZTE A FENERBAHCÉT (67-46). AZ INTERNETES PORTÁ­LUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. bivaly26 „Nagyon szép teljesítmény volt a csajok­tól! Gritula! A félidőtől pazar védekezés a második játékrészben." •Keke .Csoda, csak gratuláció, írtam az isztambuli bravúr után, hogy most már telhetetlen vagyok, haj­rá, FA! Az összes sporttévé szégyellheti magát." Ziccer? „Turner úgy cikázott a pályán, mint Messi a stadionban... Kiismerhetetlenül cselezett, és szinte az összes párharcot megnyerte. A meccsen fantasztikus hangulat uralkodott (igazi oroszlánbarlang), ragyogó csúcskosárlabdát láttam. Örök élménnyel ajándékoz­tak meg a soproni csajok Köszönöm! Gratulálok a fi­nál­é­hoz. Hajrá, Sopron! Mindörökké csak a Sopron!" harczymarczy .A Yakin Dogu ellen sem vagy­tok esélytelenek! Ha Törökországban tesz a final four, akkor csoda kell, de nem lehetetlen. Egyedül a Kurszkot tartom verhetetlennek. Pécsi érzelmű va­gyok, de ez a spanyol tényleg jó edző. Én még ilyen jól védekező és stabil Sopront nem láttam, a bajnoki címet is abszolúte megérdemelné az idén is." 2018. március 16 . péntek nemzetisport alami más lett, megváltozott, /A levegő vibrál, a szívem úgy dobog.” Ki mondaná meg, hogy a Hungária együt­tes 1980-as Rock 'N Roll Party című legendás albu­mának egyik örökbecsű slágere, a Dzsungel rock and roll a magyar sportról, annak csaknem négy évtizeddel későbbi általános állapotáról (is) szól? Már amennyi­ben átgondoljuk, majd rövid elemzés után elfogadjuk a tézist, hogy a XXI. század elképesztő profizmusa, specializálódása, hatalmas konkurenciája ellenére összességében szintet léptünk, méghozzá felfelé a sport világában. Tudom, ebben az országban, amely a modern kori olimpizmus egyik bástyája, kis mére­te ellenére nagyhatalma, a múlt elképesztő eredmé­nyeinek tudatában kissé meredeknek tűnik ilyesmivel kirukkolni. Mégis megteszem, mert bár azt szokták mondani, a történelmi távlathoz legalább ötven-száz év eltelte szükséges, de a statisztikai adatok nem ha­zudnak, a mieink sporttörténeti sikereket arattak az utóbbi­ hetekben, hónapokban. Hegyünk, havunk, jegünk kevés - legalábbis ah­hoz, hogy komolyan lehessen venni minket ezekben a sportágakban­­, ehhez képest megszereztük első téli olimpiai bajnoki címünket. A férfi rövid pályás gyor­­korcsolya váltó pjongcsangi győzelme (s a fiúk-lányok további több értékes helyezése) ráadásul nemcsak egy kiugró tehetség diadalmenetét, hanem a teljes spektrum magas szintjét jelzi. Már hallom is a ku­kacoskodást, hogy ez mégsem egy populáris, milliók által űzött nagy profi sportág, elég egy-két megszál­lott (egyébként tényleg kellett) és néhány viszonylag csekély alapterületű fedett jégpálya, úgyhogy gyor­san hozom újabb példának a teniszt, a teniszezőin­ket. Fucsovics Márton nyolcaddöntőzött minden idők legjobbjával, Roger Federerrel az Australian Openen, vezetésével Davis-kupa-csapatunk huszonkét év után szerepel újra a világcsoportban, s megszorítot­ta idegenben a tavalyi döntős belgákat. Női fronton Babos Tímea előbb világbajnok, majd ausztrál bajnok lett párosban - egyetlen honfitársunk sem ért el ko­rábban hasonlót a felnőttek között -, miközben a ha­zai WTA-versenyen Stollár Fanny is megszerezte első trófeáját. Közben a férfiaknál tavaly először sikerült ATP-viadalt Magyarországra hozni, az idei mezőny pedig kifejezetten világszínvonalú. Aki a tenisz elit­jét akarja látni, és benne a mieinket, megteheti, most már itthon is. Ha még ez sem elég, jöjjön a sportok királynője, az atlétika. Baji Balázs 2017-ben az Év férfi sportolója lett a Magyar Sportújságírók Szövetsége hat évtizede indult hagyományos szavazásán, miután megszerezte az első magyar vb-érmet futószámban, egy bronzot 110 gáton Londonban. Márton Anita ugyanitt ezüst­érmes lett a súlylökőhölgyeknél, hogy aztán most március elején a birminghami fedett pályás világ­­bajnokságon aranyra váltson, a magyar atlétika első vb-diadalát aratva. Egy másik hatalmas és népszerű sportágban, sőt sportágcsoportban tavaly minden idők legnagyobb hazai sporteseményét, a vizes vb-t rendeztük meg sikerrel, miközben az eredmények sem maradtak el, sőt. Ne feledjük csapatsportjainkat sem, a kosárlabda jó példával elöl járva a női és a férfiválogatottat is delegálta az Eb-re (ilyesmire évtizedek óta nem volt példa), a röplabdás hölgyek egymás után másodszor szerepeltek a kontinensviadalon, és tevékeny részük van abban, hogy az itthon szinte halódó, máshol rend­kívül népszerű játék bekerüljön a kiemelt támogatást kiérdemlők közé. Hagyományos „kis” sportágainkat már nem is említjük, annyit azért leszögezhetünk, kajakosaink-kenusaink, vívóink, öttusázóink, torná­szaink, birkózóink és a többiek szintén ott vannak, ott maradtak az elitben. AZT SZOKTÁK MONDANI, A TÖRTÉNELMI TÁVLATHOZ LEGALÁBB ÖTVEN-SZÁZ ÉV ELTELTE SZÜKSÉGES, DE A STATISZTIKAI ADATOK NEM HAZUDNAK, A MIEINK SPORTTÖRTÉNETI SIKEREKET ARATTAK AZ UTÓBBI HETEKBEN, HÓNAPOKBAN. Miért is kell mindezt hangsúlyozni? Azért, mert amióta a jelenlegi kormány stratégiai ágazattá tette a sportot, s 2013-tól működteti a kiemelt sportági támogatás programját, a látványsportokban pedig a taotámogatás rendszerét, legtöbbször akkor vető­dött fel a kivételezettség kérdésköre, amikor valami balul ütött ki. Kézilabda-válogatottjaink legutóbbi Eb- és vb-szereplése kapcsán azonnal előkerültek a tao „vadhajtásai”, a kosarasok eredményeikor vi­szont kevesen méltatták ezt az alapvetően hasznos rendszert, pedig szólhatott volna arról a fáma, hogy enélkül nincs férfi Eb-szereplés tizennyolc év szüne­tet követően. S most Liuék, Babosék, Márton Anitáék esetében sem dőlt a médiából a kiemelt sportági fej­lesztések dicsérete. A félreértések elkerülése végett, nem tisztem ezt követelni, csak akkor az ellenkezőjét szintén kerüljük el, vagy mindkettőt domborítsuk ki, ha lehet. Semmiképp sem akarok álnaivnak tűnni, tisztában vagyok vele, hogy mindez már „nagypolitika”, ami a mostani hatalomnak fontos, az az ellenzéknek kevés­bé, s a politikához hasonlóan szekértáborokra oszló sajtó bizonyos része akkor sem ír pozitívumot, ha egyébként kiveri a szemét. Nekünk ezeken a hasá­bokon viszont a jó és az esetleges rossz folyamatok megmutatása egyaránt fontos és kötelező, hiszen az előbbiek felerősítése, az utóbbiak kiküszöbölése a mi boltunkat is javítja, nem véletlenül Nemzeti Sport a nevünk. Lecsupaszítva a piszkos anyagiakra, siker esetén jobban fogy az újság, és többen nézik a hon­lapunkat, közösségi oldalunkat, de persze érzelmek nélkül teljesen felesleges a sporttal foglalkozni. Kár, hogy nem látták a szerkesztőségünket gyorskorcso­lyaváltónk ötkarikás győzelmekor, a felbolydult méh­kas enyhe kifejezés rá, bevallom, örömkönnyek is hullottak. S hogy egy szakmai titkot is eláruljak, vég­re úgynevezett tele címlappal indulhattunk az egyes oldalon, amit régóta terveztünk, csak nem volt hozzá méltó diadalunk, most ez is megadatott. Persze a jó nép nem tódult ki a Nagykörútra, s pattant fel a villamosok tetejére, mint 2016 nyarán, a labdarúgó Európa-bajnokság alatt, pedig a válo­gatott ott „csak” a nyolcaddöntőbe jutott be csoport­elsőként. Igen, a futball errefelé még mindig más, mint a többi, főképp többtucatnyi szűk esztendő után. Ezért is fokozott a sportág, a vezetői és játékosai fe­lelőssége, hiszen a siker és a kudarc egyaránt na­gyobb hullámokat vet, a lélegeztetőgépekre váltható új stadionokról nem is beszélve. Pedig akárhogy is, nem csak erre megy a pénz, ha már a sport a kultúra része, emlékezzünk meg a közelmúlt magyar film­sikereiről, a Saul fia és a Mindenki Oscar-díjáról, a Testről és lélekről idei jelöléséről. Összességében ezeket az alkotásokat is forintmilliárdokkal támo­gatta az állam, s hitem szerint megérte, mert - füg­getlenül attól, hogy nekem vagy másnak mennyire tetszettek - jó hírünket vitték szerte a világban, ha­sonlóan a sportsikerekhez. A kezdetekkor, Hajós Alfrédék idején all round sportemberek hódoltak a hobbijuknak, aztán jött a nemzeti érzés megélése a sport mentén, amit a kommunizmus alatt felülírt, de kiirtani nem tudott a felülről erőltetett politikai bizonyítási kényszer („Ez aj­ rendszer jobb, mint a többi!”). Manapság újra tiszta szívvel örülhetünk, a dobogó álló honfitárs, a felfelé kúszó ros-fehér-zöld zászló, a dallama önmagában csoda annak, aki fogékony rá. Aki meg nem, azt csókoltatjuk... A Hungária már citált számá­ban hallható egy ilyen strófa is: „Soha ne késsél, másra ne várj, / Előre nézzél, és meg ne állj.” Azt hiszem, ez szin­tén illik a sportra, a magyar sportra, amely történelmi időket él, ha hisszük, ha nem. S most látom, az együttes neve sem lehet ennél jobban ide illő: Ria, ria, Hungária! DEÁK Zsigmond Ria, ria, Hungária! A chelsea-s Olivier Giroud (balra) és Antonio Rüdiger mást nem nagyon tehetett a Barcelona elleni BL-visszavágón, mint hogy megbeszéli, hogyan is kaphattak egy hármast a Camp Nouban... REUTERS

Next