Nemzeti Sport, 2018. június (116. évfolyam, 146-160. szám)

2018-06-10 / 155. szám

rtekezhetnénk most arról, hogy negyedik mécs­esét sem tudta megnyerni Georges Leekens irányítása alatt a magyar válogatott, hogy a 0—1—3- as győzelem, döntetlen, vereség mutató mennyire siralmas, mégsem tesszük. Egyrészt azért, mert az ausztrálok elleni buktát most nem varrnánk a belga szakember nyakába, hiszen egyik edző sem érdemel egy potyázó kapust és egy öngólt jegyző csapatkapitányt, másrészt megfogadjuk a belga mester szívhez szóló atyai tanácsait, és igyekszünk a pozitívumokra IGYEKSZÜNK A POZITÍVUMOKRA SLm£ KONCENTRÁLNI. játéka. Majdnem napra pontosan négy évvel ezelőtt vált szélesebb körben ismertté az ifjú neve: a tizenhetedik életévét akkor épphogy betöltő játékos Athénban, a Panathina­­ikosz elleni korosztályos mérkőzésen a közép­korből olyan mesterien ívelt a görögök kapujába, hogy a legnagyobb hírportálok is felkapták a gólt, amely a közösségi videomegosztókon is aratott. A Puskás Akadémia akkori növendéke - Sallai Ti­bor korábbi NB I-es labdarúgó fia, Sallai Sándor 55-szörös válogatott védő unokaöccse - azóta szerencsére nem veszett el. Van már Serie A-gól­­ja és a ciprusi APOEL-lel Bajnokok Ligája-szerep­­lése is, de korosztálya talán legtehetségesebb magyar játékosa 21 esztendős korára csak fél tu­catszor jutott szóhoz a felnőttek válogatottjában, mindannyiszor csak csereként, és nem tudta még megvetni a lábát. Még­ Dzsudzsák Balázs sérülése miatt az ausztrálok ellen most ő játszhatott balszélsőt, és az aktus - amikor szerdán a fehéroroszok elleni breszti mérkőzés 65. percében is ő válthatta Dzsudzsákot - talán szim­bolikus is. Most minden jel azt mutatta, hogy Sallai a jövő, Dzsudzsák pedig a múlt: a ciprusi légiósnak az első félidőben kis túlzással több jó megoldása volt, mint Dzsudzsáknak az Eb óta eltelt két évben. Az al-Vahda játékosa sajnos már nyomokban sem emlékeztet nem hogy hét évvel ezelőtti eindhoveni, de a norvégok elleni Eb-pótselejtezőn vagy a por­tugálok elleni lyoni meccsen látott önmagára sem. Lassú, körülményes, sokat alibizik, és mindenek­előtt a szabadrúgásaiban bízik, de valójában már azokban sem a régi. Ez nem is csoda, volt szeren­csénk a közelmúltban látni bajnoki mérkőzését, és eléggé egyértelmű volt, hogy az Öböl-menti ligában képtelenség a nemzetközi színvonalhoz szükséges szinten tartania magát egy labdarúgónak. Igaz, Cipruson sem sokkal könnyebb, úgyhogy nem válna a magyar futball kárára, ha Sallai Roland is mozdulna a nyáron - és nem kelet felé. TEGNAP TUDÓSÍTOTTUNK A ROLAND GARROS FÉRFI EGYESÉNEK KÉT ELŐDÖNTŐJÉRŐL AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLE­MÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Kaseva „ Örültem volna egy jó mérkőzésnek, de ha­mar kiderült, hogy az argentin nem lesz komoly ellen­fele Nadalnak. Del Potro hit nélkül, fáradtan és ked­vetlenül játszott, képtelen volt az első szettben adódott lehetőségeit kihasználni. Ezzel persze felhozta Nadalt, aki szokás szerint kiválóan versenyzett. Csoda lenne, ha vasárnap nem Nadal örülhetne a trófeának. ” Connors ihiem győzelmét tippelem. Egyrészt azért, mert vasárnap esős vagy nagyon borús idő várható, és ez ugye közismerten nem kedvez Nadalnak. Másrészt pedig azért, mert Thiem, ellentétben Del Potróval, fog­ja bírni erővel, sőt a kora miatt jobban is, mint Nadal. Végül pedig a játéka is megvan ahhoz, hogy legyőzze Nadalt, aki ezen a tornán nem annyira meggyőző, mint korábban. Egyetlen tényező szól ellene, az, hogy első GS-döntője, és esetleg a nagy tét miatt nem tudja kiadni magából a valós tudását. ’ BpColts „Nincs igazi verseny, nincs recept Nadal el­ len. Csak a visszavonulása után lesz reményünk újra találgatni a győztest illetően, végig izgulni. Amit művel ezen a borításon, azzal 100 évvel megelőzi a koráib­ b() Spanyol cápa 2018. június 10., vasárnap nemzetisport­ em bírom tovább! Rohadtul fáj! Soha többé, soha többé, soha többé... Nincs erőm, elfogyott, nem akarom, soha­sem lesz vége! Nem állhatsz meg, nem fordulhatsz vissza, nem lehetsz gyenge... Még van levegőd, még egy kicsi kell, hogy le­gyen, így futok. Mostanában egyre gyakrabban a hegynek fölfelé, ezekkel az érzésekkel, gondolatokkal, és - kár len­ne tagadni - olykor-olykor kínokkal is. Ötvenkét esztendős leszek, és valamiért képtelen vagyok le- és megállni, muszáj mozognom, sportol­nom, célba érnem, mert amióta élek, azóta van - vagy inkább kell, hogy legyen - bennem egy másik én, aki arra kényszerít, hogy küzdjem le a korlátai­mat, ezért aztán évek óta a futás (futás?! Ááá, inkább kocogás...) adja meg a lehetőséget a kitörésre. Szokták is kérdezni: kinek akarsz te bizonyítani? Hát én senkinek sem akarok, csak magamnak. Ezért is beszélek magamban (szerintem mind­egyik futó beszél), sőt mostanában már beszélek a hegyeknek is, mintha azok élők lennének, entitások, akik vagy befogadnak a szavaim miatt, vagy letaszí­tanak magukról. Siker és kudarc itt kéz a kézben jár, amúgy éppen ez a cél, megtanulni, hogy - a gondo­latokért, a szavakért, a tettekért cserébe­­ mennyit enged meg a nyers természet az embernek. Márpedig egy ilyen hegy baromi erős, olykor még a „simogatása" is fáj. Ezt nem tudom másként elmagyarázni, csak azzal a szorítással vagy inkább szorongással, amit az em­berfia akkor érez, amikor a hegy hátára teszi a lábát (ugye, milyen tiszteletlen mozdulat ez?); van, ami­kor könnyedén jutsz előre (még felfelé is), de van, amikor hangtalanul üvöltesz a fájdalomtól, ahogyan az éles kövek átnyomják a cipőd talpát, és próbálják lemorzsolni a lábadról előbb a bőrt, idővel pedig már a húst is, és mégsem tudsz megállni, mert a lejtő mindig a cél felé vezető utat jelenti. Azt ne kérdezze senki, hogy akkor ebben mi a jó, mert ez nem kérdés, ráadásul nem is szeretném örö­kül hagyni senkire az eufóriát. Az ilyen futásokban van mosoly, félelem, fájdalom, szárnyalás, össze­omlás. Ez az ember örökös tanulása, de a leckét - ahogy egyre előrébb lép velünk az idő, ami ráncosít, őszít és gyengít bennünket - hajlamosak vagyunk elfelejteni. Megjegyez és megold helyettünk szinte mindent a virtuális világ, nekünk csak az agyunkat és a szemünket kell használni, hogy a nagy vibráláshoz alkalmazkodjunk, így aztán ebben a modernizmus­ban mindinkább kinyíló s befogadó értelem erősö­désével a homo sapiens teste satnyul. Van, aki erre akkor döbben rá, amikor megroppan, s van, akinek még idejében jön a jelzés: küzdenie kell. Futni. Sportolni. Még idejében meg kell éreznie, s értenie, milyen az öröm, milyen a fájdalom. S hogy valójában milyen, azt nem kell a nyilvánosság elé tárnia. Amúgy ezért is jó a futás - magányos. Elgondolkodtat. A hegyet, s közülük is a velem szemben tán a leg­­zordabbul viselkedő Börzsönyt azért futottam meg a minap, hogy a magam kedvére megtapasztaljam: az akadály sikeres leküzdése valóban egyféle kivált-VAN, AMIKOR HANGTALANUL ÜVÖLTESZ A FÁJDALOMTÓL, AMIKOR AZ ÉLES KÖVEK ÁTNYOMJÁK A CIPŐD TALPÁT, ÉS PRÓBÁLJÁK LEMORZSOLNI A LÁBADRÓL ELŐBB A BŐRT, IDŐVEL PEDIG MÁR A HÚST IS, ÉS MÉGSEM TUDSZ MEGÁLLNI, MERT A LEJTŐ MINDIG A CÉL FELÉ VEZETŐ UTAT JELENTI. Hág, azoknak a kincse, akiket a nyers erejük mellett tehetséggel is megáldott a Teremtő, vagy hétköznapi tett csupán? Azt kérdezik: mi szükség van erre a bizonyosság­ra? Többek között azért van rá szükség, hogy végre megértsem azokat, akik sírnak. Újra és újra meghökkent ugyanis a hivatásos sportolásnak az indulati része. Ezenkívül egyáltalán nem értem a közhelynyilatkozatokat, a magyaráz­kodást, a semmitmondást, azt, hogy miközben mi, sportrajongók a szemünkkel látjuk a győzelmet vagy a vereséget, aközben azok, akik a pályán megvívták a maguk csatáját, felülkerekedtek, netán elbuktak, képtelenek őszintén elmondani a világnak mindazt, ami valójában velük történt. És igen, egyre többször látok, látunk futballistá­kat sírni (magyart, németet, spanyolt, olaszt, angolt is), ha kudarc éri őket. Olyan érzésem van, hogy ezek a férfikönnyek azért törnek elő egyre gyakrabban, mert a test képtelen uralni a szellemet - úgyhogy a mentalitással, aka­rattal kell, hogy valami baj legyen ebben a világban, s számomra ezért is riasztó nézni a világ nyilvánossá­ga elé tárt érzelemkitöréseket. A sírós labdarúgóban már nem a vesztest látom, hanem az akaratgyengét, aki képtelen elfogadni, hogy az az út, amelyre lépett, ezúttal nem az ő győzelmére született meg a semmi­ből, valószínűleg azért nem, mert már eleve gyengén, felkészületlenül lépett rá, és ez a tehetetlen kifaka­­dás azt bizonyítja, hogy nem az önnön erejét vitte csatába, hanem a lehetetlenben, a csodában bízott. A tehetséges embernek lélekben is erősnek kell lennie. Sajnos a profi sport világában egyre ritkább az ilyen együttállása a csillagoknak, talán ezért is szű­kül a példaképnek választott játékosok sora (anno a téren a fiúgyerek volt Nyilasi Tibor, vagy ha éppen a kapuban állt, akkor Katzirz Béla, megint máskor Kenny Dalglish vagy Karl-Heinz Rummenigge - és még lehetne sorolni jó néhány, a grundfocizáshoz aranyfedezetet jelentő nevet). Vajon a régiek is ennyit sírtak? Vagy ezek a könnyek, sőt, férfikönnyek egy újfajta kommunikáció eszközei? A látvány, az érzelem uralkodik felettünk, s miköz­ben a virtualitás miatt nyitottabbá vált a világ, aközben paradox módon az emberek éppen a kitárulkozás mi­att válnak egyre zárkózottabbakká. A rivaldában lévő sportolók is, akiket ráadásul a klubjukban és a nem­zeti csapatokban egyre inkább elszigetelnek - már nincsenek a pályaszéli korlátra támaszkodós spontán beszélgetések, nincsenek be- és kiszólások, minden a tudatosan megszervezett ceremónia része. Nincsenek őszinte mondatok sem, csak olyan célirányos sza­vak, amelyek a médiumokban, közösségi felületeken kelnek önálló életre, trendhez simulnak, mert a jól megválogatott üzenetek hozzák meg a vágyott kattin­tásszámot. A sportoló pedig elhiszi, azokért a kattintá­sokért cserébe pluszmotivációt, tudást, hitet, reményt, útmutatást tud szerezni. Pedig a valódi, nyers őszin­teség hiánya egyre inkább elsatnyítja a lélek erejét, a versenyzésükhöz hitet szomjazó sportolóknál főleg, hiszen nekik nem lehet rossz választásuk, döntésük, mozdulatuk. Totálisan leszabályozott, a valóságtól el­választott közegben léteznek, ne csodálkozzunk, hogy a szavaik is egyre távolabb kerülnek a valóságos ér­zelmeiktől, amelyek aztán a valóban fájó vereség utáni pillanatban minden tiltás, fojtás, sza­bályozás, szégyenkezés ellenére kitörnek. Sírni kezdenek. Pedig tán fordítva kellene: sírjanak akkor, amikor a küzdés még csak egy álom, mert - szerintem - az akarat sokkal, de sokkal fájdal­masabb, mint a kudarc. Az emelkedőnek ugyanis már megerő­­ södve kell nekifutni, tudva azt, hogy a hegy előtt és a hegyen túl már sohasem sír az ember. VINCZE András Sírásveszély A futball beköltözött a szentpétervári metróba is. Az egyik földalatti állomáson kialakított alkalmi pályán - megelőzve az oroszországi világbajnokság csütörtöki, hivatalos nyitányát - már javában zajlanak a meccsek. REUTERS

Next