Nemzeti Sport, 2018. szeptember (116. évfolyam, 252-266. szám)

2018-09-22 / 258. szám

di Toma, sőt Corinthian-díjmér- Egyébiránt az ezerötszáz meccs jöhetett volna, ha az elmúlt­ak alatt a csapat nem kényszerül ír is arra, hogy Kispesttől távol hazai mérkőzéseit. Az 1955-ös ágot például végig idegenben a le, pályaválasztóként túlnyomó­­népstadionban, egyszer-kétszer letben fogadta ellenfeleit, de így­­ bajnokok lettek az Öcsiék­ is kérdezni, Puskás él leginkább a megannyi­­ klasszis közül? ! De nem volt olyan év, hogy ne Ina ámulatba valaki. Kezdve a első válogatottjával, Varga Péter­­atya a klub történetében először nőm nyerő csapat három tagjával, ffer Józseffel, Jeny Rudolffal nach Alajossal, aztán ott volt József, akiről mindennél többet egy a kis Puskás példaképként rá, és persze Bozsik tanár úr, öki, Bányai Nándi, Kocsis Sanyi, jós, a másik Kocsis, a Lajos, Kicsi, Kovács Kálmán, Détári Gyimesi Laci... Soroljam még?­ig tudná?­dig. És akkor még a trénerekhez­­m fogtam. Az öreg Puskás, aki korában az egyik legjobb fedezet aki edzőként először nyert bajnokságot a Honvéddal, aztán Kalmár Jenő, Tichy Lajos, Komora Imre, Bicskei Bertalan, Mezey György, Martti Kuusela és persze Marco Rossi. A játékosokra visszakanyarodva: a nyolcvanas évek aranycsapatának összes tagja ugyanúgy a szívemhez nőtt, mint a harmincas évek szélvészgyors balszélsője, Serényi Imre. És magától értetődően kötődöm a mai gyerekekhez, akik a szemem láttára cseperedtek fel. Baráth Bozi, Nagy Geri, Gazdag Dani, Hidi Patrik és a többiek. A nagyapjuk, hovatovább a dédapjuk lehetnek. Az utolsó bajnoki címet nekik köszönhetem. Istenem, nem látok már többet... Miért hunyja be a szemét? Mert amíg tehetem, felidézem ma­gamban, mi volt itt 2017. május 27-én. Abban a napban benne volt minden, ami a Honvéd. A Tichy Lajoson felnőtt nagypapák jöttek ki a Nagy Antiékért rajongó fiaikkal és a már az Eppel Marci, Gróf Dávid, Kamber „Gyuri”, Holender Filip bűvöletében élő unokáikkal. Az öltözőben, abban a picinyke, javarészt fehér csempékkel borított öltözőben egy órával a Videoton ellen bajnoki döntőt megelőzően pergett a film. „Még egyszer harcba szállok. Megvívom az utolsó nagy csatát. Ma élek és meghalok. Ma élek... és meghalok..." - így indult a film. A hideg futkosott az öreg hátamon. Üzen­tek a családtagok, üzentek a korábbi játszótársak, üzentek a szurkolók. Volt köztük olyan, aki szemtanúja lehetett a legutóbbi, huszonnégy évvel korábban megnyert bajnoki címnek, de volt köztük olyan is, aki még nem is élt akkor. A srácok kirontottak az öltözőből, és még egyszer, utoljára kitették a szívüket a pályára. Küzdöttek egymásért, az edzőjükért, a Honvédért, a legendájukért, küzdöttek azokért, akik ott voltak velünk, és mindazokért, akik már nem lehetettek velünk. A hentes Dodi bácsiért, a taxis Lajosért, Mobilért, a „szemüveges” Gézáért és a többiekért. Sokan, túl sokan mentek már el közülünk. És nemsokára én is követem őket. De még itt van! Meséljen, amíg csak lehet. Mindig félelmetes hírem volt. A Sárkány­középről hallottál? Ma a Puskás Ferenc utca 1-3. a címem, de annak idején a Sárkány utca volt. Úgy tartják, 1933-ban alakult meg az első szervezett(szerű) kispesti szurkolói csoport, na, az volt a Sárkány-közép. Az ellenfelek sárkány­­barlangnak hívtak, göröngyös út vezetett hozzám, nem szívesen jöttek ide, akadt, aki azt is elintézte, hogy ne itt, hanem a Ganz-Mávag pályán játszhasson a Kispest vendégeként. Itt mindig olyan drukkerek voltak, akik mindenüket odaadták volna a csapatért. Akik az egyik éjszaka leszerelték a főkaput, mert úgy volt, hogy másnap lelakatolnak... Akik egy álló napon át gyűjtötték a szemetet körülöttem és tettek meg mindent azért, hogy ráncba szedjenek, hogy a következő reggelre várt MLSZ- bizottságnak semmi se szúrja a szemét, és még egy évre megadja nekünk az NB I-es licencet. Akik akkor is győze­lembe hajszolták a csapatot, amikor más már régen feladta volna. Apropó, melyik volt a legemlékeze­tesebb diadal? Ne kívánd tőlem, hogy kispesti siker és kispesti siker között különbséget tegyek. Tizennégy bajnoki címmel és hat kupa­­győzelemmel dicsekedhetünk, jóllehet az 1955-ös NB I-es aranyat, ugyebár, nem itt szerezték meg Cucuék, mint ahogy Dajka Laciék sem az 1985-1986-ost, a féltucatnyi kupagyőzelemből meg csak kettőt ünnepeltünk hazai környezetben. Mondjuk az 1996-os siker nagyot szólt. Szakadó eső, a BVSC sokáig tartja az első meccsen megszerzett egygólos előnyét, mígnem a nyolcvanhatodik perc­ben jön Piroska, a nyolcvankilencedikben Árgyelán - és percekkel később ezrek zengik a gyepen, hogy „Kupagyőztes! Kupagyőztes!" A falaim beleremegtek, holott 1939-ben vasbetonba öntöttek. A nevét pedig sokan imába foglalják. Ha tudnád, mit éreztem 1986. október elsején... A Bröndby elleni BEK-mér­­kőzés alkalmával tiszteltek meg azzal, hogy elneveztek Cucuról, bocsánat, Bozsik Józsefről. Arról a csodálatos emberről, aki hajdanán azon fák között rugdosta a labdát örök barátjával, Öcsi­vel, amelyek a csapat mellett immár huszonhét esztendeje jóban-rosszban kitartó Északi Kanyar törzshelyéhez vezettek, aki előttem vált tehetséges kölyökből 101-szeres válogatott zse­nivé, és akinél jobban nagyon kevesen kötődtek a Honvédhoz. Az, hogy az ő nevét viselhetem, mindennél többet jelent nekem. Ha ehhez még hozzáve­szem, hogy tizenegy éve az Újtemető utcát is átkeresztelték, és azóta a Puskás Ferenc utcán keresztül jutnak el hozzám a szurkolók, ne csodál­kozz azon, hogy a világ legbüszkébb stadionjának vallom magam. A Bröndby sajnos elbúcsúztatott minket, de volt, ami vigasztaljan: biliárdasztal simaságú gyepszőnyeget kaptam, amely­­ Ma­gyarországon elsőként - alulról fűthető volt. Az már nem ide tartozik, hogy a berendezés gyorsan meghibásodott, ráadásul a beüzemelése alaposan meg­rövidítette a klubkasszát, ezért kétszer ha használták. Legalább a világítás működött. Ó, az már 1967 óta szuperál! A Haladás elleni május huszadikai barátságos meccsen avatták fel a reflektorokat, azóta fényárban úszom. Istenemre mondom, nincs annál szebb látvány, mint amikor felgyúlnak a lámpák, meg­világítják a szent gyepet, a csapat ünnepli a győzelmet, miközben a fanatikusok azt dalolják: „Mikor megszülettem, a Kispesté lettem, ne kérdezd, hogy miért, magam sem értem. A Bozsik-stadionban a kanyarba mentem, és azóta minden meccsen csak ezt éneklem...” Mi tagadás, sokszor lehettek nótás kedvükben. Már érzem, hogy fáradok, ha nem haragszol, kisbarátom, lassan be is fejezem a nosztalgiázást, de két nagy meccsről még regélek neked. A KEK- ben indultunk 1970-ben, szeptember tizenhatodikán három egyes vereséget szenvedtünk Aberdeenben. Két héttel később, a visszavágón úgy nyertünk három egyre, hogy Kocsis Lajos hiába lőtt szenzációs gólt szabadrúgásból, a játékvezető, arra hivatkozva, hogy nem volt sípszó, újrarúgatta. A közönség őr­jöngött, a skótok röhögtek a markukba, Lajos pedig rezzenéstelen arccal odaállt­­ és ugyanúgy betekerte a labdát a bal felsőbe, mint egy perccel korábban. A nemzetközi kupák történetében először tizenegyesek döntöttek a továbbjutásról, abban a hangulatban nem létezett, hogy ne mi nyerjük meg a párbajt. Meg is nyertük, méghozzá úgy, hogy az utolsó tizenegyesünket a kapusunk, Bicskei Berci vágta be! Hat évvel később a Dózsa még nagyobb előnnyel jött hozzánk az MNK-negyeddöntő második felvonására, hiszen a Megyeri úton öt egyre nyert. A visszavágón meg hat egyre kikapott... És az a nyolcas a csepeli kerékben? Sallói Pista négyet rúgott­­ mint Kovács Kálmán 1987-ben a Panathinaikosznak. Ja, és mint 1988. június elsején a Kaposvárnak. A negyedik gólja után le­sétált a pályáról, mondván, a mór meg­tette kötelességét, a mór mehet. Azzal a győzelemmel lettünk tizedszer bajnokok. Szóval, Csepel... Valóban rúgtunk neki nyolcat, négy nappal később pedig fogadtuk a Manchester Unitedet a BEK- ben. A kandelábereken is lógtak, annyian voltak. És hát a rangadók... Pintér Sanyi mindjárt az első Fradi elleni mérkőzésén duplázott, Tichy Lajos a búcsúmeccsére tette fel a koronát azzal, hogy bombagólt lőtt a Vasasnak. Rég volt, szép volt - de, hála a Teremtőnek, igaz volt. Van olyan, amit szívesen elfelejtene? Volt itt kardlapozás, kődobálás, bíró­­kergetés, miegymás, csakhogy ez mind elvész a múlt homályában. Mi az, ami marad? Ha én már nem is leszek, az emlé­kek örökre elkísérnek titeket. Nem tudhatom, mi lesz itt két-három vagy húsz-harminc év múlva, de ti, drága kispestiek, úgyis emlékezni fogtok mindama, amit most meséltem. Te meg ne sírj, kisbarátom, ne sírj. Nézd csak, kigyúltak a fények... FOTÓK: MTI, NEMZETI SPORT Puskás Ferenc (1994) a r­aijjÉÉB HOSSZABBÍTÁS MV­KSott

Next