Nemzeti Sport, 2019. augusztus (117. évfolyam, 222-236. szám)

2019-08-16 / 222. szám

BODNÁR Zolán jól öt éve ül a Bundesliga trónján a Bayern Mün­chen, úgy tűnik, letaszíthatatlanul. Azt mondják, ennyi idő alatt kicserélődnek a sejt­jeink. Hét év alatt általában a legtüzesebb szerelmi kapcsolatok is kihűlnek, hét év alatt szoktak kiégni az emberek a munkahelyükön, és hét év alatt még Brad Pittből is buddhista lesz Tibetben. A Bayern München viszont csak ül a trónján, mint Krőzus a kincsein. A német bajnokság rajtja apropóján készített miniin­terjúnkban Réthy Béla, a ZDF televíziós csatorna le­gendás, magyar származású kommentátora is csak finoman meri megfogalmazni, hogy most talán le­zárul egy korszak: négy csapatot is bajnokesélyes­nek tart, miközben a Bayern igencsak meggyengült (Franck Ribéry, Arjen Robben, Mats Hummels és James Rodriguez is távozott), alig-alig erősített, és ha a kulcsjátékosai esetleg megsérülnek, még az is előfordulhat, hogy nem nyeri meg a bajnokságot. Fazekas Árpád, a bajorok 1957-es kupagyőztes csa­patának magyar kapusa tavaly márciusban azt mond­ta Lili Hoeness klubelnöknek: „Én a helyetekben meg­venném Di Mariát és Bale-t, két ilyen szél­sővel minden el lenne intézve, lenne, aki kiszolgálja középen Lewandowskit.” És hogy milyen igaza volt az akkor 87 esztendős, öt hónappal később elhunyt Fazekas Árpádnak: a Bayern idén nyáron vért izzadt, hogy „Robbéry" távozása után valahogy beszerezzen a piacról két valamirevaló szélsőt. Egyik kiszemeltjük épp Gareth Bale volt, de egyelőre ugyanúgy nem az övék, mint ahogy a kívánságlista másik szereplője, Leroy Sané sem, aki ráadásul hosszú hónapokra ki­dőlt. Immár ott tartunk, hogy a Bayern Münchennél Ivan Perisic érkezését várták úgy, mint a Messiásét. Eközben a Dortmund nagyszerűen erősített, a Leverkusennek csodatinijei vannak, a rendkívüli tudatossággal felépített Leipzig évről évre egyre közelebb kerül az aranyéremhez (a Werderrel 2004- ben győztes Lisztes Krisztián után szívesen látnánk újra magyar Bundesliga-bajnokot Gulácsi Péter - és Willi Orbán - személyében). Örökké semmi sem tart, és mikor jöjjön el a kor­szakváltás, ha nem most? A hétéves egyeduralom egyedülálló a Bundesli­­gában, még megközelítőleg sem volt hasonlóan hosszú széria. A Bayern elsőségét talán már saját szurkolói is unják. Az érzékek ennyi idő után eltom­pulhatnak, a sikeréhség csökkenhet. Hét év alatt kicserélődnek a sejtek, kihűlnek a sze­relmek­­ és a bajnokcsapatokat letaszítják a trón­ról. Gondolta ezt tavaly ilyenkor az Inter, a Napoli, a Roma és a Milan, majd a Juventus sorozatban nyolcadszor is megnyerte az olasz bajnokságot, 11 pontos előnnyel. Szóval én azért még mindig nem mernék fogadni a Bayern ellen... A BAYERN ELSŐSÉGÉT TALÁN MÁR SAJÁT SZURKOLÓI IS UNJÁK. Adrián hibája után hőssé vált: újabb trófeát nyert a Liverpool TEGNAP TUDÓSÍTOTTUNK A LVERPOOL­­CHELSEA (2-2, TIZENEGYESEKKEL 5-4) LAB­DARÚGÓ EURÓPAI SZUPERKUPA-MECCSRŐL AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉ­NYEKBŐL IDÉZÜNK. Chelseaforeverrr „Gratula a Poolnak! Eléggé ki­egyenlített mérkőzés volt, és Adrián története tény­leg mesébe illő. Láttam a PL nyitó meccsét, amelyen Alisson sérülése után beállt, és már ott úgy vigyor­gott, mint egy kisgyerek, akinek odaadod a világ legszebb játékát, itt meg a meccs végén tényleg el sem hitte, mi történik vele, és mindezt úgy, hogy kb. két hete még nem volt klubja.” filmdirector „Elképesztő erős tesz a nagy hatos a PL-ben. A City és a Pool egyértelmű, a Spurs is erősödött, a Chelsea Lamparddal nagyon tetszetős focit játszik, be fog érni az idény során, az MU meg vasárnap megmutatta, hogy bizony, vele is számolni kell. Az Arsenalnál kérdéses, hogy mennyire sikerül az új igazolásokkal stabilizálni a védelmet. ” Baknyusz „Bármit rá mertem volna tenni, hogy Abraham kihagyja a 11-est. Abban is biztos voltam a rendes játékidő lefújása után, hogy a hosszabbí­tásban lesznek gólok, bár én két liverpooli gólt vi­zionáltam. ” Thomassz „A hölgy jól vezette a meccset, igaz, olyan nagyon extra dolga nem volt, meg - mondjuk - nem is hentescsapatok voltak a pályán." Még szokatlan jelenet: női játékvezető férfi labdarúgómeccsen. Lehet, hogy a liverpooli Joél Matip is emiatt vág ennyire furcsa arcot a Chelsea ellen Isztambulban rendezett európai Szuperkupa­mérkőzésen, ám tény, a francia Stéphanie Frappart nem hozott szégyent a bírói karra. Az ötlet továbbgondolandó: vajon mikor láthatunk rangos női találkozón férfi sporit? 2019. augusztus 16., péntek nemzetisport bűnsredés orduljon meg! Mi a száma? - Hát, a Sugar Baby Love! A hetvenes évek futballanekdotája szerint ez a diskurzus folyt le a sárga lapot adó játékvezető és a szabálytalankodó focista között, a többi pedig már röhö­gésbe torkollott. Mintha úgy rémlene, hogy a ZTE korábbi középpályása, Csepregi László emlegette a Rubettes együt­tes 1974-es slágerét a mezszáma helyett, de eme nem es­küszöm meg. A lényeg úgyis az, hogy váratlan és eredeti tréfájával tankönyvi módon csökkentette a pályán kialakult feszültséget, noha tettleg (megrúgta az ellenfelet) és verbá­lisan (visszaszólt a bírónak) is „bűnözött”. Ha Csepregi - vagy a poén más gazdája - most ját­szana valahol az angol amatőr osztályok egyikében, nem biztos, hogy megúszná egy mosolygós sárgával az ese­tet. Néhány napja Csillag Péter kollégám írt arról, hogy a ködös Albionban jó ideje tesztelik a tízperces kiállítás (le­gyen mutogatós sárga, mert a sport a lap felemelésével együtt kimutat a oldalvonalon túlra) rendszerét. Őszintén szólva eredetileg azt hittem, ez a büntetési tétel minden szabálytalanság esetén logikus módon valahol a sárga és a piros között helyezkedik el „narancssárgaként”, s inkább utóbbi előképe, de nem így van, csupán a rekla­málásra vonatkozik. Magyarán, ha jókorát belerúgok a másikba, az szerényebb szankciót - sima sárgát - von maga után, mintha protestálok a játékvezetőnél. Elárulom, régóta nem tudok mit kezdeni azzal, hogy a labdarúgás szabályrendszerében egyre inkább elhara­pódzó trend szerint a tettlegesség kisebb bűn, mint bár­milyen verbális megnyilatkozás. Ha színes bőrűinek ne­vezett­ ellenfelemnek beszólek, az rasszizmus, kiállítás, eltiltás - épp most emelték meg az angliai büntetési téte­lét ötről hat meccsre -, ha ugyanezt gondolom, s közben agyba-főbe rugdosom, sokkal kevesebbel megúszom. Könyörgök, mi a kellemetlenebb, ha a kocsmában a néni­kémet egy ősi mesterséggel hozzák kapcsolatba, s még a vélt származását is felemlegetik, vagy ha szó nélkül pofán vernek, esetleg széttörnek egy sörösüveget a fejemen? Elég érdekes lenne, ha a rendőrség, majd a bíróság a szö­vegelést sújtaná jobban a törvény szigorával. Több mint négy évtizede tartó „labdarúgó-pályafutásom” során - amatőrként, kispályán­­ pereltem eleget a bírókkal, az ellenféllel, de tettlegességre sohasem vetemedtem sen­kivel szemben. Olyan előfordult, hogy törlesztettem, miután a sport nem fújta le az ellenem elkövetett szabálytalanságot, de aztán elnézést kértem a felrúgott riválistól, mondván, ha a bíró helyesen ítél, ő sem kapott volna hátulról egy nagyot. Majd emelt fővel kisétáltam a vonalon túlra két percre. Máskor védőként egy nálam magasabb, testesebb centert csíptem-haraptam, aki egy ideig tűrte, majd csak annyit vetett oda foghegyről: „Te féreg!” Ezen viszont már tényleg röhögnöm kellett, azóta is jóban vagyunk, igyekszem közös bajnokságunk, valamint sportágunk szabályaihoz hatéko­nyabban alkalmazkodni. Az alattomosságot viszont nem bírom, sohasem feledem, amikor egyik játékostársamnak egy szögletnél megmarkolták a legnemesebb testrészét, nem azért, mert előtte csinált volna valami rosszat, csak úgy, jelzésképpen. S itt sem hangzott el előtte semmiféle durva beszólás, no de utána... Félreértés ne essék, távol áll tőlem, hogy a reklamá­lás, illetve rasszizmus mellett kardoskodjak, ám a fut­­ballpályán sem ártana betartani a bűn és bűnhődés egy­máshoz kapcsolódó normális arányait. Ami még szintén távol áll tőlem, hogy a hasonló című klasszikus Dosz­­tojevszkij-mű hőse, Raszkolnyikov tépelődését, bűntu­datból idegösszeomlásba hajló belső vívódását a sportra MI A KELLEMET­LENEBB, HA A KOCSMÁ­BAN A NÉNIKÉMET EGY ŐSI MESTERSÉGGEL HOZZÁK KAPCSOLATBA, S MÉG A VÉLT SZÁRMA­ZÁSÁT IS FELEMLEGE­TIK, VAGY HA SZÓ NÉL­KÜL POFÁN VERNEK, ESETLEG SZÉTTÖRNEK EGY SÖRÖSÜVEGET A FEJEMEN? vetítsem. Ha valahol nincs idő az ilyesmire, az éppen a sport, s valljuk be, nem is jellemző a meccs hevében. A labdarúgásban a tépelődés helyett a színészi játék ma­gasiskolája dívik. Nincs az az oldalvonalon átjutó labda, amelyért ne mindkét fél szaladna, hogy ő jön bedobás­sal; ugyanez a helyzet az alapvonalnál, a védő és a csa­tár automatikusan emeli a kezét, hogy kirúgás/szöglet következik, a vétkes minden térd- vagy bokakocogtatás után a labdát mutatja, mintha azt találta volna el a „baba” helyett - persze a nem is annyira szenvedő fél sem megy a szomszédba egy kis fetrengésért, a csatároknak pedig, fogadok, speciális különedzők oktatják a tizenhatoson belüli ok nélküli felbucskázás tudományát. Az éppen most az egyenjogúságot a zászlajára tűző UEFA hiába küldött női játékvezetői hármast a szerda esti isztambuli Liverpool-Chelsea európai Szuperkupája - s nem is vezette rosszul a meccset a francia Frappart sporttársnő­­, a fiúk a kétségtelenül élvezetes, jó iramú küzdelem során szinte ugyanúgy viselkedtek, mint egy férfi játékvezetőnél. (S ebből a szempontból meg is ér­keztünk a teljes emancipációhoz!) Pedig nem feltétlenül kellene minden idegszálunkkal a bírók átverésére töre­kedni, illetve minden egyes döntését megkérdőjelezni. Online oldalunkon kikerekedett szemmel néztem egy néhány nappal ezelőtti videót az Ausztrália—Új-Zéland rögbimeccsről a déli félteke csapatainak kiírt bajnok­ságból (Rugby Championship). Egy ausztrál támadás során kialakuló tolongásban az új-zélandi védő könyök­kel és vállal nekiment riválisa tarkójának, a játékvezető észrevette, és a videós visszanézést követően kiállítot­ta. Fociban a vétkes ilyenkor az eget hívná tanúnak (a sértett pedig hemperegne percekig), itt viszont a sport a tévéközvetítésbe bekapcsolt mikrofonján keresztül rész­letesen elmagyarázta, mi miért fog történni, majd a rög­tönzött szabálymagyarázat után felmutatta a kőkemény sportágban egyébként ritka piros lapot. S ami még na­gyon szokatlan az európai futballhoz szokott szemnek: egyetlen játékos sem reklamált, mindenki szó nélkül elfogadta a játékvezetői döntést. Persze nem mindig ilyen felhőtlen az élet a rögbipá­lyán, a 2013-as grúz-kanadai mérkőzésen például egy szintén brutális szerelés kapcsán olyan tömegvereke­dés tört ki, hogy ihaj, reklamálás azonban ott sem volt. Hozzáteszem, az említett, angol amatőr fociban tesztelt tízperces kiállítás sikerét a helyi szövetség (FA) illeté­kese abban látta, hogy állítólag a 31 érintett bajnokság­ból 25-ben csökkent a reklamálások száma. Maradjon köztünk, ez azért nem akkora csoda. Ha holnaptól ki­találnák, hogy tízperces kiállítással sújtják a bal lábbal rúgott gólt, annak a száma is csökkenne. Inkább azt (is) kellene elemezni, hogy ezzel párhuzamosan hogyan vál­tozott a súlyos szabálytalanságok, a színészkedések, az egymást közti verbális villongások száma. Lehet, hogy nincs semmi hatása az egyik tiltott elem „kiemelésének” a többire, lehet, hogy van. Akárhogy is nézzük, a sportszerűség, pontosabban a sportszerűtlenség szempontjából a labdarúgás magára aggatott egy bélyeget, amit a vak is lát. Már-már fő cél­nak tetszik a bűn eltitkolása, relativizálása a bűnhődés elkerülése, csökkentése érdekében, s ennek elég kevés a köze a sport lényegéhez, szelleméhez. Van, akit ez za­var, van, akit kevésbé, de ha átnézzük a fair play díjasok listáját, nem véletle­nül találunk rajta csekély számú fut­ballistát, főleg a sportág népszerűsé­géhez és tömeges űzéséhez képest. Gyenge ellenérv a reklamálás visz­­szaszorításával kapcsolatban, hogy akkor nem születhetnének olyan klasszikus fociviccek, mint a következő: „A bíró lefúj egy vitatható szabálytalan­ságot, mire az egyik játékos dühösen odakiált: - Spori, maga teljesen vak? - Mit mondott? - kérdez vissza a játékvezető mérgesen. Erre a játékos: - Jézusom, még süket is!” DEÁK Zsigmondi

Next