Nemzeti Sport, 2019. november (117. évfolyam, 297-310. szám)
2019-11-08 / 303. szám
SOMOGYI Zsolt csúcsfutball a gladiátorok küzdelme, itt minden a siker, a dicsőség, a karrier és a mesés vagyon körül forog. Sokszor halljuk ezt. És tényleg: a legmagasabbra csak az juthat el, aki gyors, sokat fut, fegyelmezetten betartja a taktikát - és mindeközben fantasztikusan bánik a labdával. A csúcs pedig a Bajnokok Ligája, ahol tényleg nincs helye az érzelmeknek, csakis a megszerzett pontok számítanak, a továbbjutás a fontos, nem a részvétel (vagy hogy is szól a mondás...). Hallottak ilyesmit önök is, ugye? Mindezek alapján joggal feltételezzük, hogy ha egy futballista két gólt szerez csapata idegenbeli BL-meccsén, akkor széttárt karokkal rohangál körbe-körbe, ünnepel és ünnepelteti magát, a meccs utáni interjúján töri a fejét, és semmi, de semmi sem érdekli abban a pillanatban. Éppen ezért volt különleges látni szerda este in i/ri/Hi Belgrádban, a Tottent imitaKE VAN’ » D/A NI JA négy perc alatt két gólt AZ ESET... szerző dél-koreai Szon Hung Min nem csúszott a térdén a szögletzászlóig, nem húzta a fejére a mezt, nem, imára kulcsolt kézzel fordult a kamera felé. Az üzenet nyilvánvaló volt, André Gomesnek szólt a Spurs támadójának gesztusa. Aki nem ismeri a történetet: az elmúlt hét végén a londoniak Everton elleni angol bajnokiján Szen Hung Min buktatta a portugált, aki olyan szerencsétlenül esett el és csúszott neki Serge Aurier-nak, hogy eltört a lába. Az ázsiai játékos piros lapot kapott, de nem ezért zokogott a pályán, hanem mert szembesült szabálytalansága szörnyű - igaz, közvetett - következményeivel. A futball ilyen, a fault nem volt durva, de rettenetesen balszerencsés ütközés követte - André Gomest azóta megoperálták, jól van, fél év múlva talán játszhat. Az esetet kivizsgálva az angol szövetség utóbb törölte Szen Hung Min piros lapját, megállapítva, nem volt szándékos az eset, nem akart sérülést okozni. Vagyis: nyugodtan ünnepelhetné a góljait, de... Ez egyelőre nem megy neki. Játszik, mert a futball az élete, gólt lő, mert ő az egyik, ha nem a legjobb ázsiai futballista, de a megrázkódtatáson ő sem tudja egykönnyen túltenni magát. Fájdalmat, sérülést okozott, ha vétlenül is, maga André Gomes üzente neki, nincs benne harag, tudja, hogy nem akarta száműzni a pályáról, Szen Hung Min mégsem volt képes felhőtlenül örülni a góljainak a Crvena zvezda ellen. Lelke van, bántja az eset, és mélyen emberi reakció volt, ahogy a góljai után az Everton futballistájának üzent: gondolok rád, barátom, gyógyulj meg, térj vissza mielőbb! A sport ettől emberi, a sportolóból az ilyen reakcióktól lesz sportember. TEGNAP BESZÁMOLTUNK ARRÓL: CSÁNYI SÁNDOR, AZ MLSZ ELNÖKE KÖZÖLTE, MARCO ROSSI AKKOR IS A VÁLOGATOTT SZÖVETSÉGI KAPITÁNYA MARAD, HA A CSAPATNAK NEM SIKERÜL KIJUTNIA A JÖVŐ ÉVI EB-RE. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉREEŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. fotedrukker999 „Örülök a döntésnek, nyilván vannak neki is hibái, de reméljük, ő is tud majd fejlődni meg a csapat is. Hajrá!" cetldomotk „Kedvelem Rossit, és azt mondom, hogy akkor is minimum négy évig maradjon, ha nem jutunk ki." pedig nem értek hozzá „ úgy gondolom, hogy Rossi kihozta a maximumot, és reméljük, ki is hozza! Hagyni kell dolgozni, mert az látható, hogy lelkiismeretes, munkamániás ember, aki ráadásul szereti is a magyarokat." reálist „Én Rossitól még azt várnám, hogy varázsoljon elő az NB I, II, III bugyraiból jó játékosokat. Remélem, Nagy Zsolt is beválik!" versiél. „Az se vezet sehova, ha évente váltogatjuk a kapitányt. Hagyni kell, hadd építkezzen. Mondjuk, nekem sem tetszik, hogy még mindig Szabim épít, ki lehetne mást is próbálni, vagy esetleg más taktikát, de hát szűkösek a lehetőségei. Szerintem Rossi most a legalkalmasabb a posztra, és azért ne felejtsétek el, hogy abból a Kispestből anno bajnokcsapatot tudott csinálni. Azért az nem volt semmi." Lesz: „Ne legyetek pesszimisták! Mindig csak pozitívan! Kijutunk! Sikerülni fog!!!’ Fantasztikus hangulatot teremtve várták a rajongók Sowetóban a Japánban világbajnoki címet szerző dél-afrikai rögbiválogatottat. Lélektan égre vége a meccsnek, és sikerült megúsznom. Nem estem össze. Semmit sem érzek. Nem vagyok ideges. Nem vagyok boldog. Semmi sincs. Minden mindegy. Az eredmény is. Michael Richter, a Kicker riportere írta le ezeket a gondolatokat a minap az Impression Depression (leginkább a „Benyomások a depresszióról" szókapcsolat adja vissza a szándékot) nevű kiállításon a virtuális valóságba tett utazása alatt szerzett élményeiről. Mert ma már talán nem számít annyira tiltott témának írni beszélni az ilyen jellegű betegségről, mint akár csak néhány évvel ezelőtt. 2011-ben például Conor Nagle brit újságíró még így fogalmazott az öngyilkosságot elkövető walesi szövetségi kapitány, Gary Speed nekrológjában: „A mentális betegség még mindig tabu a sportban, de a probléma nem annyira a sportolókkal magukkal van, hanem a részünkről velük szemben támasztott téves elvárásainkkal.” Az, hogy erről már az érintettek sem feltétlenül beszélnek lesütött szemmel, nagyban köszönhető a Robert Enke Alapítvány lassan évtizedes munkájának. Hogy én itt és most nem Niko Kovac és a Bayern München házasságának felbomlásáról írok, jelentős részben az elmúlt napokban a német médiában megfigyelhető kampánynak köszönhető. Ha ez szinte egyenrangú téma a világ egyik legnagyobb futballklubjának válságával, ráadásul nem felszínes kérdéseket hoz újra és újra felszínre, akkor nagyon nehéz szó nélkül elmenni mellette. Különösen ha hozzáteszem, hogy tíz éve, november 8-án, e sorok megjelenése napján játszotta utolsó mérkőzését profiként az alapítvány névadója, Robert Enke, a német válogatott és többek között a Benfica, a Barcelona, valamint a Hannover kapusa. Aztán két nappal később leparkolt egy vasúti átjáró közelében, sétált 100 métert, majd ráállt a sínekre egy 160-nal érkező vonat elé. Emlékszem, annak idején szinte óránként váltották egymást a hírek, hogy miért lett öngyilkos a kapus. Sokáig tartotta magát, hogy nem tudta túltenni magát lánya, a szívbetegségben elhunyt kétéves Lara elvesztésén, de ma már tudni lehet, nem ez volt a kiváltó ok. Hanem régi ellensége, a depresszió. „Nem váltott ki nála újabb depressziót, nem emelte a betegség egy újabb szintjére - mondta Teresa Enke, a kapus özvegye. - A férjem mártírként halt meg. Jó lett volna, ha tanúja lehetne annak, honnan hova jutottunk el. Hogy megtapasztalja, a téma már nem tiltott terület, hogy ezzel kapcsolatban az emberek nyitottabbak az interakcióra. Nem nevetnek rajta. Képesek arra, hogy érzékenyen reagáljanak a témára, és meghallgassák egymást. Az a legroszszabb, ha elrejtjük ezeket az érzéseinket. Túl sok energiával fizetünk érte. Nem ez a helyes viselkedés, ahogyan a férjem esete is rámutatott." Teresa Enke a férjéről szóló, „Robert Enke - a hősök is lehetnek depressziósak” című dokumentumfilm díszbemutatóján állt a nyilvánosság elé Hannoverben. Az esemény társadalmi összefogást is eredményezett, a vetítésen megjelent többek mellett Florian Holsboer, a müncheni Max Planck Intézet pszichiátriai osztályának vezetője és Uli Hoeness, a Bayern München elnöke is. Előbbi azért küzd, hogy a depressziót ne lelki betegségnek tudják be, hanem a test hibás működésének, utóbbi pedig aközben is szakított időt erre, hogy a klubnál éppen a Kovac-saga epizódjai pörögtek óráról órára. Kettejüket azért is emeltem ki, mert összeköti őket Sebastian Deisler személye. Deislerre évszázados tehetségként tekintettek Németországban, 22 éves korában már alapembernek vette meg a Bayern, de ő sem bírta el a terhet. Hoeness mentorként segítette, Holsboer később a kórházi kezelését irányította - a társadalomnak meg tudták menteni, a labdarúgásnak nem. De ő legalább belátta, hogy orvosi segítség nélkül, önerőből nem lehet kimászni a bajból, ha a korábban elképzelt álomvilág összeomlik. AKKORIBAN AZ VOLT A MONDÁS, JOBB, HA ERRŐL A CSAPATOD NEM TUD, MERT KÜLÖNBEN VESZÉLYBE KERÜLHET A PÁLYAFUTÁSOD. EZZEL VISZONT NEM CSÖKKENT A NYOMÁS, MERT MAGAMBAN KELLETT TARTANI MINDENT. Mert sokszor, sok helyen lehet olvasni-hallani, hogy az elit sportolók az álmukat élik, és eközben hajlamosak vagyunk elfeledkezni, hogy lecsupaszítva ők is hétköznapi emberek, nem gépek. Kikerülhetnek a csapatból, megsérülhetnek, elcserélhetik, eladhatják őket, erre pedig habitustól függően, továbbmegyek, korábban kapott felkészítésből (vagy annak hiányából) kiindulva eltérően reagálnak. És ebben benne van a depresszió lehetősége. Az egészségügyi világszervezet, a WHO 2018-as kimutatása szerint a földön 300 millió ember szenved a depresszió különböző formáitól, már csak a nagy számok törvénye alapján is muszáj közöttük sportolóknak is lenniük. Vannak is, a nagyobb nyilvánosságot kapó, nem futballista esetek közül az öngyilkosság határára sodródó kétszeres olimpiai bajnok atléta Kelly Holmes vagy a mániákus depresszióval kórházba kerülő egykori nehézsúlyú bokszvilágbajnok Frank Bruno, esetleg a síugró négysáncversenyt elsőként négyből négy diadallal megnyerő Sven Hannawald példája lehet intő. A labdarúgásban pedig Enke vagy Speed történetén kívül is tudunk esetekről, szerencsére kevésbé súlyosakról. Deislert már említettem, de például a Schalke-korszakban erősen depressziós Ralf Rangnickból mára újra elismert futballszakember lett, Stan Collymore páciensből gondozóvá vált, mások meg legalább eljutottak odáig, hogy mernek róla beszélni. Igaz, lehet, kicsit későn, mint a minap Michael Sternkopf, aki 1990-ben a Karlsruhétól az egyik legnagyobb német tehetségként a Bayern Münchenbe igazolt, aztán rövid idő alatt teljesen más pályára állította a karrierjét. A világszínpad helyett a Freiburg, Bielefeld, Offenbach útvonalon át jutott el a nyugdíjig, majd már az Osnabrück marketingeseként rájött, ő már jóval korábban kiégett. „A Bayernnél hirtelen fontos szerepet kaptam, ami összetört. Pedig én csak futballozni szerettem volna. Akkoriban az volt a mondás, jobb, ha erről a csapatod nem tud, mert különben veszélybe kerülhet a pályafutásod. Ezzel viszont nem csökkent a nyomás, mert magamban kellett tartani mindent. Odamentem a csapatorvoshoz, doktor Müller-Wohlfahrthoz. Azt mondtam neki, alig tudok koncentrálni. Remegek. A szemem gyorsan elfárad. Hiába buzdítanak 19 500-an, aki beteg, ilyenkor azt az ötszázat hallja meg, aki ellene van.” A profi futballisták szervezete, a FiFpro 2016-os kimutatása szerint a játékosok 38 százaléka már találkozott a depresszióval - két év alatt 12 százalékot emelkedett a számuk! Az érintettek kilenc százaléka már a pályafutása alatt alkoholhoz nyúlt, 25 százalékuk pedig a visszavonulást követően. 65 százalékuk a labdarúgással hozta kapcsolatba a lépését... A többségük igyekezett csökkenteni a betegség jelentőségét, sokkal fontosabbnak érezte a pályafutása, mások meg abba a hibába estek, mint Enke, hogy folyamatosan attól féltek, egyszer abba kell hagyniuk, amit a legjobban szeretnek, a futballt. A segítséget pedig kevesen vették igénybe, és ez még ma is így van, jóllehet a szakmai segítségért folyamodók egyre többen vannak. Andreas Marlovits, a Hannover korábbi pszichológusa így vélekedett erről: „A pszichológia megpróbál betörni a játékba, a baj ott lehet, hogy sokan úgy érzik, ez csak kudarchoz köthető, s ez Damoklész kardjaként lebeg fölöttük, de fölöttünk is.” Persze a média és a társadalom kölcsönhatásának problémája is megkerülhetetlen. Ma már a negatív hír előrébb való a pozitívnál (szerintem itt illendő a saját portánkon sepregetni, 2006-ban nálam azonnali felmondást ért, amikor Beckham esetében a futball helyett a nőügyeiről kellett volna írnom), nagyobb nézettséget, „klikkszámot” képes generálni, a fórumok, kontrollálatlan internetes platformok pedig még több veszélyt rejtenek magukban. „Tiszteletlen a társadalom. Az internet katasztrofális eszköz. Ha a törvényhozóknak nem sikerül fitmmegoldaniuk, hogy kövessék a neten sértegetőket, a nyomást is a gyakorlókat, az arc nélkül vádaskodókat, sokkal nagyobb nehézségeink lesznek, mint most" - mondta ezzel kapcsolatban az említett hannoveri vetítésen Hoeness. A depresszióval kapcsolatba hozott futballisták számát elnézve most sem kicsik. MONCZ Attila s nemzeti sport