Nemzeti Sport, 2020. február (118. évfolyam, 31-45. szám)

2020-02-01 / 31. szám

B­ abos Tímeának hála sorozatban harmadik éve ünnepelhetünk magyar Grand Slam-baj­­nokot - nagy szó ez, pláne úgy, hogy előtte 32 esztendőt kellett várnunk hasonló teniszsikerre. Azért csak hasonló, mert Babos teljesítményéhez foghatót még senki sem ért el Magyarországon, ő az első háromszoros GS-győztesünk. A még mindig csupán 26 éves klasszis párosbeli diadalai kapcsán számos témában írtunk már: a sportág nehézségeiről, a műfaj fontosságáról, Babos példás életviteléről és a munkamoráljá­ról, a magyar sportban és tenisztörténelemben betöltött kiemelkedő szerepéről, a megkeresett dollármillióiról, hogy mekkora tett Sopronból in­dulva, nélkülözve, szinte kizárólag a családi kasz­­szára támaszkodva eljutni páros-világelsőségig, kilenc Grand Slam-döntőig... - a pontig, amikor már senki BABOS lepő­ TELJESÍTMÉNYÉHEZ a"Seat FOGHATOT MEG lát a keze-SENKI SEM ÉRT EL­ben, mikor­ MAGYARORSZÁGON, ben 2012 óta egyes­ben is a top 100-ban zárt minden idényt. Néhány héttel ezelőtt pedig azt is bizonyította, hogy kiválóak a megérzései. Azt mondta, a magyar sportnak szuper éve volt 2019-ben, de biztos benne, hogy a tokiói olimpia esztendeje még fényesebb sikereket tartogat. Nos, ő már január utolsó napján hozzátette a ma­gáét, hiszen játszmaveszteség nélkül nyerte meg a francia Kristina Mladenovic oldalán az Australian Opent, így szinte biztosra vehető, hogy kvótát sze­rez az ötkarikás játékokra, és - hála neki - páros­ban még egy női játékosunk utazhat ki Japánba. Míg Babos a melbourne-i nyárban remekelt, az európai télben más sportolóink értek el kivá­ló eredményeket. A leghűvösebb körülmények között a rövid pályás gyorskorcsolyázók gyűjtö­gették Debrecenben az Európa-bajnoki érmeket, férfi kézilabdázóink Skandináviában szerepeltek reményt keltően, vízilabdázóink arany- és bronz­érmet ünnepelhettek a Duna Arénában rendezett Eb-n, január 31-én pedig Babosnak köszönhető­en örülhettünk újabb nagy sikernek. A vízilabda-válogatottak és a legeredményesebb teniszezőnk teljesítménye Tokió miatt különö­sen biztató: álomszerűen kezdődött 2020, ám a legszebb pillanatokat majd júliusra, augusztusra reméljük. Persze az olimpián kívüli maradék tíz hónap is tartogathat emlékezetes győzelmeket - tenisz Grand Slam-tornából például lesz még három... Ez simgroff, Babosék 2018 után újra megnyerték az Australian Opent! A MELBOURNE-I GRAND SLAM-TENISZVIADAL NŐI PÁROS DÖNTŐJÉBEN A BABOS TÍMEA, KRISTI­NA MLADENOVIC KETTŐS KÉT JÁTSZMÁBAN NYERT A HSZIE SZU-VEJ, BARBORA STRYCOVÁ DUÓ ELLEN. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKE­ZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. jxkstyH „Gratulálok, ez erődemonstráció volt a javából! Csak így tovább, büszke vagyok rátok!" Andanta „Lehet, hogy sokan lenézik a párost, de ha valamiben is a világ legjobbja vagy, azért az nagyon nagy szó. Timi a párosra van kitalálva, ezt el kell fogadni." cabernet „Nincs párja ennek a párosnak!" FoxMurder45 „Szép volt, csajok! Ilyen egy igazi nő! Nincs szétvarrva, nem modellkedik, plázázik, hanem dolgozik! Méghozzá keményen!" Boltiger „Igazi csapatmunka volt! Kiki kijött a szerdai hullámvölgyből, remekül kiegészítették egymást, és még az általam sokat emlegetett üres folyosót is kihasználták.É­s sem tem „A párosról csak annyit, hogy bizonyos Ro­ger Federernek a teniszezők által is nagyon respektált olimpiai bajnoki címből egy van, párisban 2008-ból." Asenvale B 1 „Most aztán gőzerővel készüljenek a Ro­land Garrosra. Milyen szép lenne, ha azt is behúznák!" 8p.honvéd „Ritkaság, hogy egyszerre játszanak ilyen jól, hullámvölgy nélkül. Akik fanyalognak, azoknak fogalmuk sincs a párosról, ez teljesen más műfaj, akik teniszeznek, jobban értik. Nagy dolog Grand Slamet nyerni itt is." 2020. február 1.. szombat nemzetisport gg». m »1 '’‘fAtt ^ |p?i ms fVLAPVONAL A többi csak duma oka volt szerencsém élőben látni a férfi pólósok mindhárom olimpiai győzelmét Sydneyben, Athénban és Pekingben, sőt 1995 óta az összes aranyérmet, ez a múlt vasárnapi Európa-bajnoki cím teljesen egyedülálló a maga nemében, mert mégiscsak hazai pályán arattak diadalt a srácok - ennek az íze pedig semmi máshoz sem hasonlít­ható. Pontosan tudjuk, hogy amikor egy csapat nyer (de mon­dok mást: a férfi rövid pályás gyorskorcsolyaváltó vagy úszásban egy váltó akárcsak érmet szerez) teljesen más a viszonyulás, sokkal magasabbra ér a mámor, és mindez őrült módon szorzódik fel, ha itt történik a szemünk előtt. Mondjuk úgy, nem gyakran visszatérő élmény ez Magyar­­országon - a férfi kosárlabdázók 1955-ben, a női pólósok 2001-ben Európa-bajnoki címet szereztek hazai környezet­ben, illetve a férfi vízilabdázók lettek szintén Eb-győztesek 1926-ban és 1958-ban. Finoman fogalmazva sem a jelen generációinak nagy, közös katarzisa a négyből három, a 19 évvel ezelőtti margitszigeti aranymenetről meg az ugrik be, hogy egyrészt persze parádés bravúr volt, ugyanakkor nem telt meg teljesen az uszoda, épp ezért Benedek Tibor akkori oldalbordája, az olasz Federica magánszáma a maga teljében volt élvezhető szinte az egész Hajósban (minden magyar gól után élénk hangon kiabálta a rivális szövetségi kapitányának, hogy „Bravo, Formiconi, bravó!”, afféle édes bosszúként egy korábbi konfliktusukért). És ennyi. Emlékezetes módon állt a küszöbön anno a női kézilabda­csapat az 1995-ös, osztrákokkal közös rendezésű vb-n, férfi pólósaink a 2016-os Eb-n, majd a 2017-es világbajnokságon, vagy hokisaink többször is az A-csoport kapujában (náluk az voltaképpen aranyéremmel ér fel), ám a nagy közös mennybemenetel végül csak nem jött össze. Máskor igen - de nem itthon. És ez­­ tényleg nagyon más. Megélni, átélni, ahogy a di­adalüvöltés ötezer torokból legurul az aréna tribünjeiről, és szinte megfodrozza a vizet - ez egyike azon fejezeteknek, amelyek ott maradnak az emberrel­­ mindörökre. Egyébként meg láttam már néhány csapatot a saját nézői előtt csúcsra érni - mégis nagyon kevés helyen, vagy tán sehol sem olyan vibrálású az ünneplés, mint nálunk. A dél­­szlávoknál mindig is átsüt az egészen valami durván dacos „most megmutattuk a világnak, megcsináltuk, csak azért is” motívum, a mediterránok bájosan zajonganak, ám érződik, hogy ez nekik egy egyestés élmény - Magyarországon vi­szont nincs semmiféle mellékíz, az egész csodát a sport iránti határtalan rajongás teszi megfoghatatlanul mágikussá. Meg a magyar szurkolók siker iránti olthatatlan vágya, amely ha ki­elégítést nyer, azonnal hőssé avat mindenkit, akinek csak egy kis része volt a nagy felemelkedésben, és őket képzeletben (a hőskorban konkrétan) a vállukra veszik, s hordozzák körbe mérhetetlen büszkeséggel. Ez speciel éppen nem elfogultság: nincs olyan ha­zai rendezésű világverseny, amely után a nálunk járt külföldiek - nem a kötelező sportdiplomáciai körökről beszélek - ne áradoznának arról, milyen mértékben nyűgözte le őket a hangulat, hogy a magyar drukkerek milyen hihetetlen mértékben lélegeznek együtt a törté­nésekkel, értik és érzik az események minden rezdü­lését. Talán a legjellemzőbb az amerikai úszósport új csillagának, Caeleb Dresselnek a szövege volt, aki hét­szeres világbajnokként azt találta mondani a budapesti vb után, hogy őszintén irigyli a magyarokat, mert hiába a világ No. 1 úszónemzetének versenyzője, pontosan tisztában van vele, hogy akárhány aranyat nyerhet a következő világversenyeken, az életben nem lesz ha­sonlóban része, mint bármelyik itt érmet szerző hazai versenyzőnek. [ ,ÉI EZÉRT 15 TETSZIK SZEBB HELYNEK A VILÁG, AMIKOR A VÍZILABDÁS SRÁCOK ARANYÉREMMEL A NYAKUKBAN VIGYOROGNAK A DOBOGÓ TETEJÉN. Szóval amikor a rajongásnak ez a felülmúlhatatlan fokoza­ta találkozik egy magyar válogatott sikerével, abból születnek az életre szóló élmények - lásd még a nagy körúti vonulá­sokat három veretlenül megvívott futball Eb-csoportmeccs után. És persze itt rögtön nyithatunk is egy alfejezetet, idézve egykori lábjegyzeteket, hogy az „csak” egy csoportkör volt. A Duna Arénában nem érződött semmiféle mellékíz, csupán a tobzódást éltük meg, és őrült jó volt a részese lenni - a virtu­ális térbe természetesen ezúttal is becsattogtak fanyalgóék. Egy részük már a párhuzamosan zajló kézilabda Eb kapcsán tett örök slágernek számító megjegyzéseket a különböző sportágak különböző mélységeiről, hogy milyen brutális csatákat kellett amott megvívni egyáltalán a továbblépéshez, emitt meg nullára verünk egy nudlit, avagy hány erős gárda van ott, és hány itt, szóval nem is értjük, mire ez a felhajtás a pólósok közül satöbbi. Sportszakmai szempontból nyilván felesleges belegaba­lyodni efféle összevetésekbe - a mezőny szélessége külön­böző (és hol van a kézi a kosárhoz, röpihez, focihoz képest), annyit azonban jeleznék tisztelettel, hogy a klasszikus érte­lemben vett sportági elit mindenütt egyre jobban eltávolodik a középmezőnytől. Vehetünk bármilyen sportágat, tökéletesen elkülöníthető az a hat-hét-nyolc nemzetből álló kaszt, amely­nek tagjaiból három, de inkább négy fog eljutni az elődöntőig, azaz tízből kilencszer közülük kerül ki a mindenkori bajnok. A legújabb trendek szerint inkább tízszer. Időnként el lehet kapni közülük egyet vagy kettőt útközben, időnként egy-egy csapat befurakodhat közéjük egy bronz, netán egy ezüst erejéig, de hosszú távon ők, ugyanők uralkodnak, megdönthetetlenül. Az pedig elég jól látszik, hogy a csúcsragadozók kasztjába évtizedes távlatban sem fogunk bekerülni futballban, kosárlab­dában, röplabdában és hokiban (azaz a négy leggazdagabb és a világon leginkább elterjedt csapatsportágban nem lesz esé­lyünk az érmekért küzdeni, még időnként sem). Kézilabdában fel-felvillan az esély, ám a valóság aztán rendre szembejön, sajnos, a BL-ben a klubok felső csoportjába tartozó Veszprém, Szeged és Győr játékoskerete elég tisztán illusztrálja, momen­tán hány magyar sorolható a világklasszis kategóriába. A tavaly BL-t nyerő Fradi pólósainak háromnegyede ugyanakkor hazai eresztés - történetesen a most Eb-t nyerő válogatott több mint fele onnan érkezett. Továbbá: bár kó­sza gondolatok születtek ezen a téren, a magyar férfiaknál továbbra sem szakítottak az évszázados tradíciókkal, azaz sohasem szerepelt honosított, nem m­agyar ajkú külföldi a válogatottban. És persze sohasem fordultunk külföldi szak­emberhez segítségért, mert ha akadtak is döccenések, eb­ben a sportágban mi azért ama bizonyos legfelsőbb körbe tartozunk, rendíthetetlenül, saját anyagból építkezve. (His­tóriában kevésbé jártasak kedvéért: a magyar az egyetlen náció, amelyik vízilabda-világversenyen aranyérmet tudott nyerni a második világháború előtt és után is, konkrétan a nyolcvanas éveket - és a világégés dekádját - leszámítva minden egyes évtizedben, 1920 óta.) Persze léteznek mifelénk kevésbé haladó, szintén év­százados tradíciók, akár az olyan jelentősebb műfajban, mint a hazaárulás, akár abban, hogy nincs olyan szent ügy, amelynek kapcsán ne találnánk akár több „kiválóságot”, aki ne venné bele bármibe készséggel a csúfot, ne viselkedne bármilyen siker ellendrukkereként, s tekintene bármilyen nagyszerű eredményre leszólható/köphető vergődésként a frusztráltság rémisztően torzító prizmáján keresztül. Mindennek árnyában, egyszersmind a pólósiker nekünk megkérdőjelezhetetlen fényében a józanoknak talán megéri jelezni: az oly hőn tisztelt, igen egészséges szellemiséggel megáldott sportnemzet, mint a brit vagy az ausztrál, igazi szent őrülettel követi a krikettet, ami messze nem univer­zális sportág, hanem az egykori gyarmatbirodalom labda­játéka, ám ott fel sem vetődik, hogy ne a vezető sportágak között tartsák számon, s ennek megfelelő médiafigyelmet szenteljenek neki. (Sőt, a legendás miniszterelnök asszony, Margaret Thatcher legismertebb, sporttal kapcsolatos mondása így szól: „Szebb hely ez a világ, amikor megverjük az ausztrálokat krikettben.”) Amiért a krikett ezt a kiemelt helyet élvezi, úgy hívják: nemzeti értékrend. Náluk ez olyan műfaj, amelyben a pont az egyetlen elfogadott írásjel a mondatok végén - kérdőjel nincs. Normális magyar emberben a pólósok csúcsra érése kapcsán sem adódott kérdőjel - avagy hála a Teremtőnek, egészséges lelkületből még mindig jóval többet porcióztak ki a Kárpát-medencében, ezért is volt olyan a hangulat a Duna Aréna medencéje körül, amilyen, és ezért is tetszik szebb helynek a világ, amikor a vízilabdás srácok arany­éremmel a nyakukban vigyorognak a do­bogó tetején. Azon a vasárnap estén pedig ismét tökéletes érvényt kapott a 88. szüle­tésnapját nemrég betöltő Kemény Fe­­csó­bá (az Isten éltessel), illetve a nagy diadalt sajnos már meg nem érő Szívós István (Isten nyugosz­talja!) aranyszabálya, melyet igen nagy szeretettel ajánlanék sportrajon­góknak és hivatásos fanyalgóknak egya­ránt: „Fel kell nézni az eredményjelzőre - a többi csak duma.” CSURKA Gergely A szentpétervári Petyerburgszkij csarnokot újjáépítik a 2023-as oroszországi jégkorong ­világbajnokságra. A bontási munkálatok közben a tetőszerkezet beomlott, egy munkás meghalt, négy társa sértetlenül megúszta a balesetet.

Next