Nemzeti Sport, 2020. április (118. évfolyam, 100-112. szám)

2020-04-16 / 100. szám

eglehet, kissé erőltetett a párhuzam, de az olimpiai halasztás kicsit olyan, mint amikor a gyereknek beígérik a biciklit a jó bizonyítványért, az­tán amikor meg kellene kapnia, a szülők széttárják a kezüket: „Majd jövőre, kicsim, most nincs rá pén­zünk..." Egy év alatt sok minden történhet, a jeles bizonyít­vány akár közepesre is szürkülhet, a gyerek érdem­telen lehet az ajándékra, s ugyan ki emlékszik már arra, hogy mi volt egy esztendővel korábban. Példámnál könnyen találgathatunk a jövőt illetően, ami engem illet, bízom a szülői ígéretben, ám az olimpiával más a hely­RENGETEG MÚLIK AZON, MI VAN A FEJEKBEN, MENNYIRE ERŐS A LÉLEK­­zet. Egy év hosszú idő a sportban, formák jön­nek, formák mennek, nem tudható, mennyi lesz azokban a spor­tolókban, akik most vívták ki a szereplés jogát, idén nyárra ter­vezték, hogy megfelelnek az öt karika világszínvo­nalának, csúcsra járatják, esetleg megkoronázzák pályafutásukat. A dolog természetéből adódik, hogy lesznek nyerte­sei és vesztesei egyaránt a halasztásnak, az viszont mindenkire igaz, hogy szakmailag nem egyszerű a helyzet. Mondanám, hogy kihívás, ám a kifejezés annyira elkoptatott, nem is fejezheti ki azt, hogy most aztán tényleg topon kell lenniük a szakembereknek és persze a versenyzőknek is. Az pedig nem könnyíti meg a helyzetüket, hogy egyelőre fogalmuk sincs és nem is lehet arról, mikor láthatnak neki a felkészü­lésnek a megszokott körülmények között. És akkor még ott lesznek a versenyek... Aki már jo­got szerzett a tokiói indulásra, meg kell válogatnia, hogy hol, milyen intenzitással, milyen célokat kitűzve induljon, hogy a legjobbját 2021 nyarán tudja hozni. A másik oldal pedig, akinek még van lehetősége a kvótára, annak nem csupán a felkészülése szenvedi meg egyelőre a karantént, arról sem lehet fogalma, hogy mikor szállhat egyáltalán harcba érte. Ilyen körülmények között rengeteg múlik azon, mi van a fejekben, mennyire erős a lélek, sokat számít az alkalmazkodókészség, a rugalmasság. És kér­dés még, hogy a főszereplők képesek-e a szakmai követelményeket egyik pillanatról a másikra hozzá­igazítani az akár pillanatról pillanatra változó körül­ményekhez. Meglehet, rébuszokban beszéltem, mentségem a helyzet bizonytalansága. Abban viszont biztos va­gyok, hogy amikor jövő nyáron a világ minden tájáról az öt karika jegyében összesereglenek majd az ifjak, jó lesz őket újra együtt látni. Másfél-két méteren belül. Mindig optimistán! TEGNAP INTERJÚT KÖZÖLTÜNK HUSZTI SZABOLCCSAL, A MOL FEHÉRVÁR LABDARÚ­GÓJÁVAL. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉR­KEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK, geniusfifa .Egyre inkább azt mondom én is, hogy felesleges erőltetni a dolgot. Elég markán­san körvonalazódtak az erőviszonyok. Le kell zárni a jelenlegi állás alapján a bajnokságot, vagy a két kör alapján. A dobogó megvan kérdés nélkül. A Kaposvárt akár ki is lehet ejteni, de in­kább ne legyen kieső. Plusz legyen két feljutó. Lehet nyomni a három kört jövőre ugyanúgy." balatonfelvidéki nemzetipark .Miért kéne a Kaposvárt kiejteni? Matematikailag még nem esett ki, úgyhogy nem lenne fair, csak akkor, ha már biztos kieső lenne." nagyon „Ami nem megy, azt nem kell erőltet­ni. El kell fogadni, le kell zárni a bajnokságot. Legjobb forgatókönyv szerint is május 20. előtt nem lehet játszani. Utána is csak zárt kapust. Mindig voltak szerencsések és vesztesek is. Most őszintén, aki már csont nélkül bent ma­radt, az milyen kedvvel megy ki közönség nélkül játszani. ” Palamedes „Komoly? Még a szerda-szombat terhelést se bírjátok! Utána meg ősszel rögtön jönne az új idény?" Postás Pál „Háromnaponta mérkőzés, kivitelez­hetetlen! Hajrá, Huszti, van még benned!" és kézitusák­ agyarország egykor a tízmillió labdarúgó szövetségi kapitány országa volt, újabban viszont a tízmillió ké­zilabda elnökségi tag országa lett. Történt ugyanis, hogy április 9-én a sportág vezető testülete az összes baj­nokság berekesztéséről határozott, úgy döntött, nem hirdet érmeseket, kiesőket és feljutókat sem, a nemzetközi ku­panevezésekkor pedig a legutóbbi érvényes rangsort veszi figyelembe. Azaz idei híján a tavalyit, írhatnám, régi jó szokásunk szerint mindenki osztja az észt, de inkább az érzelmeket osztják, osztjuk, részben ért­hetően. Ezért is kérek mindenkit arra, ne vonja meg magától és mástól a gondolkodás luxusát, és saját nézőpontjából ki­mozdulva kísérelje meg egészben és egységben szemlélni az ügyet. Csak így van értelme. Alaptézisem: az MKSZ elnöksége e kiszolgáltatott, a sportra kívülről ránehezedett helyzetben, tagadhatatla­nul érdekeket és jogos érzékenységeket sértve, de az egyetlen általános érvényű, elvi alapú döntést hozta. Kiindulásként talán túlzottan is kategorikus ez az állí­tás, de könnyedén cáfolható, ha bárki előáll más, a köz számára igazságosabb, üdvösebb, tisztább, elemeiben kikezdhetetlenebb (mert elemeiben természetesen ez is kikezdhető) és ismétlem, általános érvényű verzióval. Ilyen azonban nem hangzott el, nem íródott le. Valószí­nűleg nem azért, mert a sportág összes szereplője ostoba és/vagy léhűtő. Hanem mert nincs ilyen megoldás. Részben, mert a serdülő háromtól felfelé hazánkban 110 kézilabda­bajnokság zajlik, ezek igényelnek egységes szabályozást. Akik persze a száztíz helyett két, az NB IB négy csoportjával együtt maximum hat versenyformát látnak, azok a kívülál­ló könnyedségével mondhatják, hogy ezekre kellett volna figyelni, itt kivételt tenni. Valóban, a kajakosok-kenusok is kérhetnék, hogy az ő olimpiájukat ne halasszák el, hiszen szabad levegőn, egymástól legalább két méter távolságban eveznek, a fertőzésveszély úgyszólván ki van zárva, valami­ért mégsem tették ezt. A másik bökkenő, hogy a csapatok nem azonos számú mérkőzést játszottak. Aki csak egyszer, a lakótelepi gomb­­fociligában szerkesztett már tabellát, az pontosan tudja, hogy eltérő meccsszám esetén képtelenség korrekt sorren­det hirdetni. Főleg azért, mert így az egyik fél eleve több pon­tot szerezhetett,­a másik meg kevesebbet, de azért is, mert nem játszott mindenki mindenkivel, illetve oda-visszavágós rendszer esetén nem játszott mindenki mindenkivel kétszer, otthon és idegenben is. Ha viszont nincs tabella, olyan sincs, hogy mondjuk a 2., a 7. és a 14 helyezettet megállapítom, de az elsőt és a tizenkettediket nem. Valószínűleg ezért nem lesz bajnok a Liverpool sem, ha nem folytatják a Premier League-t, pedig 25 ponttal vezet, harminc éve áhítozik az elsőségre, és „aránylag" nagy presztízsű, jól fizető dicső­ségtől esik el. De az alsóházban a 16-18. hely között a West Ham, a Watford és a Bournemouth egyaránt 27 ponttal áll 29 meccsből, a 19. Aston Villa viszont 25-tel 28-ból, azaz, ha egyszer nyer, felugrik a 16. helyre, és megmenekül. Tehát nem lehet a 16., 17., 18. és 19. helyezettet meghatározni, de akkor a többit hogyan lehetne? Állíthatunk hazai példát is, hiszen - az akkori tavaszi, őszi rendszer miatt - 1956-ban a forradalom nagyjából hasonló fázisban zárta le a bajnokságokat. Ahol azonos számú mérkőzést játszottak a csapatok (vízilabda) ott baj­nokot hirdettek, ahol nem (labdarúgás), ott nem, kivéve a férfi kosárlabdát. Ott utólagos döntéssel úgy nyilvánították elsőnek és aranyérmesnek a Műszaki Egyetem Haladást, hogy 19 mérkőzés, 18 győzelem, 1 vereség volt a mérlege, míg a második Honvédnak 18 mérkőzésből 18 győzelem. Ám kosárban a vereségért is jár egy pont, tehát a műegye­temisták 37 pontot szereztek a százszázalékos Honvéd 36 pontjával szemben. Ez azóta is köznevetség tárgya. AZ MKSZ ELNÖKSÉGE TAGADHA­TATLANUL ÉRDEKEKET ÉS JOGOS ÉRZÉKENY­SÉGEKET SÉRTVE, DE AZ EGYETLEN ÁLTALÁNOS ÉRVÉNYŰ, ELVI ALAPÚ DÖNTÉST A jelenlegi férfi kézilabda NB I élmezőnye kísértetiesen hasonló képet mutat: 1. Szeged, 20 meccs, 19 győzelem, 1 vereség, +268-as gólkülönbség, 2. Veszprém, 19 mérkő­zés, 19 győzelem, +209-es gólkülönbség. Legyen bajnok a Szeged, mert előrébb áll? Ugyan. Vagy a Veszprém, mert a vesztett pontokat tekintve vezet, miközben menne még Szegedre? Megint csak ugyan. Nincs bajnok, és ezt mind­ketten el is fogadják. Inkább a pillanatnyilag harmadik Gyöngyös érzi úgy, hogy méltánytalanság érte. Nézzük hát a 3-5. helyezetteket! 3. Gyöngyös 19 mérkőzés/27 pont, 6. Tatabánya 19/26, 5. FTC 18/23. Csakhogy a hevesiek következő négy mérkőzésének programja ekképp feste­ne: Veszprém (otthon), FTC (idegenben), Szeged (otthon), Tatabánya (idegenben). Vajon hány ponttal kalkulálnak? Nyolccal? Esetleg nullával? Ha engem kérdeznek, utób­bira tennék nagyobb pénzt. Ők bizonyára nem, az „elvett” harmadik helyüket siratják, és megértem őket. A siófokiakat is. Az ő történetüket, különutasságukat egyszer, nem is sokára, önálló tanulmányban kell megírni és nem parciális, hanem a magyar kézilabda egészének nézőpontjából, most ezt két mondatban ne intézzük el. Való igaz, a konkrét helyzetnek, szinte biztos második­ként, nagy vesztesei. Még akkor is, ha legkevésbé ők tudták volna folytatni a játékot, hiszen túlnyomóan külföldi klasszisaik más országok karanténjaiban ücsörögnek. Nem titok, kisebb megszakításokkal évtizedek óta több­féle funkcióban részese vagyok a magyar kézilabdának, így most is belülről láttam, amint a szakterületek gazdái napokon, heteken át tépelődnek, egyeztetnek, minden lehetséges és lehetetlen szempontot felsorakoztatnak, folyamatosan azt latolgatva, hogyan minimalizálhatnák az „összbajt, összkeservet”, és végül erre a megoldásra jut­nak. Tudván, hogy így is kénytelenek valós és vélt érdeke­ket sérteni. Ezért is bájos, ha egy laikus öt perc agymenés után kijelenti, ez így nem jó. Általános kritika mindeddig egy fogalmazódott meg: nem a pályán dőltek el a legfontosabb kérdések. Sajnos igaz. Sportos aggyal, lélekkel ez különösen fájó. Mindez azonban a helyzetből fakad. Egyre mélyebbre merülünk a járványban, amely az előrejelzések szerint júniusban, jú­liusban tetőzhet. Naponta ezerszer hallani, hogy mindenki maradjon otthon, ne csoportosuljunk - épp a kézilabda je­lentene ez alól kivételt? Mert meccsre készülni a lakásban nem lehet, négy-öt hét közös edzés a minimum. Egy konkrét felvetést ismerek: döntsék el a hátralévő meccseket hetesekkel! Eredeti és érdemi javaslat. Ha azon­ban például a női NB I-ben a Győr a még rá váró hat bün­tetőpárbaját elveszítené (szétlövésben semmi sem zárható ki), negyediknek is visszacsúszhatna. Ezt hallva jegyezte meg nem kis iróniával egy kolléga, inkább dobjunk fel pénzt a kezdőkörben, úgy is a pályán dőlne el minden. Én a felsőbb osztályba jutás lehetőségétől megfosztottakat sajnálom leginkább. Mert ők döntően magyar fiatalok, életük eredménye előtt álltak, nem külföldi légiósok, akik akár már három ország hat klubjában megkapták azt, amitől most elesnek. De például miért biztos, hogy a férfi NB I B Keleti csoportjában listavezető Cegléd felkerülne, miközben hat összecsapással a zárás előtt három pont az előnye a má­sodik Kecskeméttel szemben, amelyet az utolsó fordulóban fogad, és még utazna a harmadik FTC U21-hez? Megértek minden nyilatkozatot, nyílt levelet, érzelemki­­törést csalódásról, döbbenetről, az egész éves munka hi­ábavalóságáról, az összetört lelkekről. Aki nem néz a saját csarnoka falain túlra, annak okkal a saját baja a legfonto­sabb. Ám az a rossz hírem, hogy lelkek és klubok tömegei­nek további és súlyosabb, végzetes összetörése várható. Ha az állam egyelőre nem a sport irányába mozgósítja a költségvetés tartalékait, mert másutt nagyobb a szük­ség, ha a társasági adófizetés alól mentesülő cégek így ■értelemszerűen nem adnak szaót sem a sportszerveze­teknek, akkor azok, akik saját bevéte­leket elenyésző százalékban képesek kitermelni, de kiadásaikat sem tudják az új helyzethez szabni, sajnos tönkre fognak menni. Azért szerencsére lesznek túlélők is, bőven. Az életképesek. Egy további hozadék ugyancsak várható. Akit a közelmúltban csupán a pénz vonzott a sporthoz, azt a pénzhiány el fogja taszítani onnan. Csak az marad a kézi-, a kosár-, a röplab­da, a lengőteke közelében, aki azt önmagáért Mint régen. BALLAI Attila HOZTA. mSHl

Next