Nemzeti Sport, 2020. május (118. évfolyam, 113-124. szám)

2020-05-04 / 114. szám

DEÁK Zsigmondi iszonylag egyértelműnek tűnnek az illetékes ál­lamtitkár asszony szavai a magyarországi sport újjáéled(ez)ése kapcsán, amelyeket távirati irodánk, az MTI így tolmácsolt: „(Szabó Tünde) Elmondta azt is, hogy a rendelet a sportrendezvényeken való rész­vételt csupán a nézők számára tiltja meg, azokon a sportrendezvény egyéb résztvevői, vagyis a sportolók mellett a sportszakemberek, így edzők, csapatveze­tők, mérkőzésvezetők, versenybírók, sportegészség­ügyi szakemberek, valamint a doppingellenőrök, a biztonsági és a sportlétesítmény működtetéséért fe­lelős szakmai személyzet, továbbá a sajtó képviselői ebben a minőségükben jelen lehetnek." Talán megbocsátják, de az utolsó megnevezett szereplőket, a sajtó képviselőit emelném most ki, hiszen a szó-AKI CSAK lejebb közve-NÉZELŐDNI AKAR, remény­szem-AZ MARADJON pontjából ők a DT­NDN „tolmácsok, A HM­, akik orgánu­maikon keresztül beszámolnak az adott sportese­ményről a legváltozatosabb platformokon és formá­ban. Nyilván hazabeszélek, de vállalom, mert azért teszem, hogy kiemeljem, a média munkatársainak semmi más céljuk nincs, mint hogy a hatályos ren­delkezések és egészségügyi előírások betartásával a munkájukat végezzék. (Erre vonatkozik az állam­titkár asszony „ebben a minőségükben” kitétele, teljes joggal, aki csak nézelődni akar, az maradjon otthon.) A koronavírus-járvány kitörésekor, március közepén még lezavart sportrendezvényeken nem volt, nem lehetett egységes álláspont ez ügyben, rá­adásul a száz főben maximált résztvevői létszám is szűkösnek tűnt. Ezért fordulhatott elő például, hogy a labdarúgó NB 125. fordulója „semleges" újságírók nélkül zajlott, tehát csak a jogtulajdonos médium közvetítésének munkatársai és a klub sajtósai le­hettek jelen. Utóbbiakra hárult (volna) az a feladat, hogy a teljes médiát kiszolgálják hírekkel, fotókkal, videóval, min­den egyébbel; beláthatjuk, ez túlterjed a feladatkörü­kön és lehetőségeiken. Mert mi van, ha egy magazin a vendégek jobbhátvédjére fókuszálna, mert vele csi­nált nagy interjút, s most illusztrációt kreálna hozzá, de a fotósa nem mehet be? Vagy mi a helyzet egy vi­tás szituációval, elvárható-e az adott klub sajtósától, hogy semlegesként elemezze és dokumentálja, akár csapata érdeke ellenére? Alsóbb osztályban, illetve számos más sportágban, ahol pedig nincs közvetítés, gyakorlatilag lehetetlenné válik az események köve­tése az érdeklődők számára. Nagy segítség, hogy száz helyett immár ötszáz főben maximálta a rendelet a résztvevők számát, a szűkös­ségre tehát nem lehet hivatkozni, s amennyire most látjuk, szerencsére a bajnokságaikat még nem lezáró szakági szövetségekben sincs meg a zsigeri szándék a sajtó ilyetén „megleckéztetésére”. Maradjunk any­­nyiban, ha újra a sípjába fúj a bíró, mi ott szeretnénk lenni, hogy a nézők, a szurkolók szeme és füle lehes­sünk a zárt kapuk mögött. sí­k INTERJÚT KÖZÖLTÜNK KOMÁN VLADIMÍRRAL, AZ IRÁNI SZEPAtjANBAN SZEREPLŐ KORÁB­BI MAGYAR VÁLOGATOTT FUTBALLISTÁVAL. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLE­MÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Schalkeran 1904 „Wo, még aktív ez a Komán? Annyira nem hallottam róla, hogy már arra gon­doltam, visszavonult." Jetszeppelin „ ígéretes tehetségként indult, nem is játszott rosszul. Aztán úgy jártunk vele is, mint a többiekkel. Folyamatosan visszaesett.’’ Trendőr .Óriási csalódás lett belőle. Már az NB I-hez is kevés. Nagyon szomorú." vihar„Egervári alatt alapember volt, és huszon­öt éves korára már csaknem negyven válogatott fellépése volt. Azt gondoltam, eléri majd a százat. Hát nem. Sokan ekézték őt a Krasznodarba való igazolása során, hibásan, mert az jó együttes volt. Az­ utóbbi négy-öt évben rosszabbnál rosz­­szabb csapatokban játszott. ” Dzsibu:„Zseninek indult. Tizenöt évesen kiemelke­dő NB II-es játékos volt a Haladásban. Európai, sőt világszinten is domináns utánpótlás-játékos volt a legendás 1989 korosztályú válogatottunkban. Akkor nem hittem volna, hogy ereje teljében köze sem lesz a válogatotthoz, és nem ő lesz a Lisztes-utód kar­mester. Diósgyőrben nagy csalódás volt a játéka." Egy éve, 2019 márciusában tették le az új Bozsik­­stadion alapkövét, és ahogy képünk is bizonyítja, az építkezés remek ütemben halad, egyre közeledik az munkálatok - nyárra tervezett - befejezése. A " félek!1 ■ ■" =r-w KONCZ György ÍZÜL ? memam sport Tornadorkó van h­ ol volt, hol nem volt, volt egyszer egy régi világ és benne a régi Magyarország. Nem könnyű hely, annyira tán boldog sem, mint amennyire ma mondják az öregeink, de egy biztos, kaland volt benne gyereknek lenni. Se internet, se számítógép, se mobiltelefon, se bevásárlóközpont, se pénz, igaz, unalom sem volt, mert akkoriban nemcsak az izmoknak, a képzeletnek is mindig mo­zognia, dolgoznia kellett, de az a retró világ ettől volt annyira érdekes. Nem akarok persze túl sokat filozofálgatni a het­venes éveken, ehhez az íráshoz az ötletet az adta, hogy néhány hete ugyanitt arról merengtem, meg­lepetésemre sok mai srácnál vagy srácon látom a korombéli szülők egykoron volt szerkentyűit, játé­kait és szereléseit. Retró van, gyerekek - kürtöl­tem világgá, és most az is bevillant, hogy a sokat emlegetett kölyökkorunkban mi mindennel tudtuk kipótolni a magunk kis életét. A fiaink, lányaink manapság udvarias mosollyal nyugtázzák, amikor arról mesélünk nekik, hogy nekünk igencsak furcsa tárgyakkal - s hogy a fő csapásirányra kanyarod­jak végre -, különös, sőt fura sportcuccokkal kel­lett megvalósítanunk a néha nélkülözéssel terhelt álmainkat. Nézzük, milyenek voltak azok a hetve­nes évek, és a vezérfonal legyen a futball. A ma is sokat emlegetett grundvilágban a labdarúgás volt a minden (három korner egy tizenegyes - ugye, is­merős?), s akkoriban ráadásul mindenki egyformán jól, sőt „pengésen” tudott játszani, úgyhogy nem volt könnyű csapatot sem választani, viszont tagadhatat­lan, a labda tulajdonosaként vagy egy-egy jó focis cuccal némi előnyt lehetett szerezni. Emlékszem, az egész tér a csodájára járt például a csehszlovák, a magas szár (!) miatt boka fölé érő és legalább ötven (!) gumibütyökkel ellátott sportcipőmnek. Ezzel, a leginkább cúgos cipőre emlékeztető csukával azért már lehetett villogni, merthogy­­ stoplis volt! Az or­mótlanul kiszélesedő orr-részét igencsak bumfordi gumiborítás védte, ám éppen ezért remekül lehetett vele spiccel lőni, habár ez szabálytalan volt akkor, amikor nem „igazi” kapus védett („Helló, helló, bi­­kázás nincs!”). A A legnagyobb gondot a focicipős villogásban az jelentette, hogy akkoriban általában betonon vagy nagy ritkán a Húsos SE fekete salakján ment a játék, úgyhogy az az ötven stopli nem sokáig bírta. Márpedig abban játszottam örökké a meccse­ket az aszfalton is (sőt, talán még a suliba is stoplis­ban jártam...), s amikor már a gumibogyók lekoptak a talpáról, csak addig lehetett még használni, amíg a vékony gumiborítás végképp meg nem adta magát a magyar grundenyészetnek... S volt az a legendás szürke bőrlabda is! Ki ne emlékezne „a” lasztira, amelyről a fekete-fehér hat­szögletű mintázat néhány, dühöngőben megvívott meccs után lefestett. Megmaradt azonban a szürke színű, kicsit bolyhos felület, a jó keményre felfújva furcsán, üresen döngő disznóbőr borítás, amelyen egyéb védelem híján idővel a varrás is felfeslett, s itt-ott kitüremkedett a narancssárga belső. A bravúr az volt, hogy anno az ilyen kipúposodott, egyre ová­­lisabbá váló labdával is tudtunk focizni, sőt, képesek voltunk úgy passzolni, lőni, hogy a vékony gumi­belsőt nem rúgtuk meg. A labda halála azonban így is, úgy is elkövetkezett, akkor jellegzetesen nagyot durranva lehelte ki szétfocizott lelkét. A mezek külön fejezetet érdemelnek, de most csak egyet emelnék ki az emlékszekrényem pol­cáról. Ez az ilyen-olyan futballról szóló cikkekben már többször megénekelt, hosszanti csíkozású, fekete-fehér, klasszikus SBTC-s dressz volt, amely­nek abszolút jellegzetessége a totális műszál volt. g­y FEHÉRBEN ÉS INDIGÓKÉKBEN LEHETETT KAPNI AZT A VÉGTELENÜL EGYSZERŰ SZINTE MEZÍTLÁBAS TORNACIPŐT. SEMMI EXTRA: EGY VÉKONY GUMITALP ÉS EGY VASTAGABB VÁSZON FELSŐ ALKOTTA. Nyáron ebben játszani kegyetlen kihívást jelentett (de az ember még véletlenül sem vette le, hogy az legyen a kapufa), mert egyrészt forróra hevült alatta a test, másrészt szúrt, bökött, csípett, mint valami hatalmas, testhez tapadó csalánlevél. Anyám aztán elkövette azt a hibát, hogy végső elkeseredésében forró vízben kimosta (képzelhetik, milyen állapotban kaphatta meg...), emiatt a műanyag szálak azonnal kéttenyérnyire zsugorodtak, a mez hordhatatlanná vált - volt is bőgés rendesen. Hozzáteszem, mindez a kísérletező kedvű Haraszin gyerek nagy bánatára is történt, mert ő a focik után azzal szórakozott, hogy nyárestéken a sötétedés után egy centrumos bevá­sárlózacskóval dörzsölgette rajtam ezt a műszálas dresszt, majd apró fémpálcikával érintgetve külön­féle kisülésekben, apró villámokban gyönyörködött. Jöhet a kapuskesztyű! A grundmeccseken ki lett volna bolond beállni védeni (vagy nagyon ügyetlennek kellett ahhoz lenni...), ellenben akadt príma motivációs eszköz. I­GA­ZI kapuskesztyűt akkoriban nem lehetett vásárolni (pontosabban az ország egyetlen nyugati cuccokat is árusító sportboltjában, a Kecskeméti utcai­ban lehetett, de kétezer forintért, s akkoriban egy fel­nőtt havi átlagkeresete megállt valahol ezernégyszáz forint környékén, úgyhogy a faterok nem erre költöt­tek), viszont a munkavédelmi kesztyűk prímán átala­kíthatók voltak focicélokra. Amúgy a mai napig is lehet kapni a tenyérnél vastag műbőrrel borított, a felső ré­szen vastag szövetanyaggal karközépig érő kesztyűt. Ragyogó szerkó volt ez, csak le kellett nyisszantani azt a bizonyos hosszú vászonrészt, gatyagumival behúzni a maradék anyagot, és hipp-hopp máris készen volt a téli játéknál a menőzésre tökéletesen alkalmas ka­puskesztyű. A kis Pánczél gyerek (aki amúgy a Ferenc­város szívében volt bátor fanatikus Újpest-drukkernek lenni) imádott abban vetődni, mint Rothermel Ádám vagy a korszak csodatehetsége, Tóth Zoltán. Visszakanyarodva a futballozásra alkalmas cipők­höz (bár anno szandálban is lehetett cselezni, mert az sem volt ciki...), ott volt még az igazi tornadorkó! Fehérben és indigókékben lehetett kapni azt a vég­telenül egyszerű, szinte mezítlábas tornacipőt. Sem­mi extra,­ egy vékony gumitalp és egy vastagabb vá­szon felső alkotta, elöl pedig a már említett, a korra ezek szerint igencsak jellemző gumiorr borítás adta meg a fílinget. Ez a faék egyszerűségű cipő azért volt sláger, mert a téli unalomban közvetített foci­farsangon és Képes Sport-terembajnokságon egye­dül Turtóczki Sándor játszott (hozzáteszem: parádé­san!) ilyen húszforintos tornadorkában, miközben a többi, gombfocikra is kivágott menő NB I-es játékos már Botasban, Adidasban, Tiszában nyomta. A vil­lámgyors futballista révén tehát a tesiórák kötelező darabja bukkant fel a televízió képernyőjén, s amikor valaki netán az MTK-focistát utánozta a tornaterem linóleumján vívott meccsen, számára is kiderült, a tornadorkóban tényleg baromi jól lehet érezni a talp alatt elhúzott s a teli rüszttel meglőtt labdát. Apropó! Most, hogy ezt az emlékképet előráncigáltam, meg­kérdezném: tornadorkó van még? Ha netán kapható manapság is, akkor bőven van reménye a magyar futballnak, mert ha valamiben, hát abban tényleg szó szerint is lehet(ett) érezni a labda rúgását. A történet lassan végéhez közeledik, mert nincs is annyi hely az újságlapon, amennyi elég lenne minden, egykoron volt érdekes sportkellék felsorolásához, de­­ ha a fiaink rácsodálkoznak egy-két felszerelésünkre - biztos, hogy órákat tudnánk mesélni róluk. Volt ne­künk falapra eszkábált, csapágyakon guruló, zsinórral kormányozható „gokartunk”, a zörgő, volt négykerekű görkorcsolyából átalakított gördeszkánk, volt parafá­ból készült pingpongütőnk, továbbá volt zsebpecánk. Idővel aztán lett Szputnyik versenykerékpárunk, a bringa, amelyikről a gépzsírt éveken át nem lehetett letörölni, két-három év alatt száradt le a város. Volt még (télen, a nagy havazások idején) falécekből összetákolt hokibotunk, amelynek tollát a fűtőradiátor lemezei közé dug­va hajlítottuk ívesre, s ha éppen nem fociztunk a téren, kis kavicsokkal snúroztunk, vagy a házfalakra erősí­tett porolócsövekre ko­sárlabdáztunk. Egyszer volt, hol nem volt-tudom, mesesze­rű történet ez, de talán nem árt megénekelni, hogy elmondhassuk, régen is jó volt gye­reknek lenni...­­ VINCZE András

Next