Nemzeti Sport, 2020. június (118. évfolyam, 154-168. szám)

2020-06-16 / 154. szám

PAPP Bálint rendszerváltás előtt és után is kis túlzással a fél ország a televízió előtt ült kéthetente, és nézte a Szomszédokat. A kultikus (a­ki tudja, hányadik ismétlés alkalmával is csaknem száz­ötvenezren követték a már jól ismert fejleménye­ket 2017-ben) sorozat legendás szereplői között is üde színfolt volt Gábor Gábor. A gyakorlatilag mindenben üzleti potenciált szimatoló, de a le­hetőségeket kiaknázni képtelen, ügyeskedő és helyezkedő vállalkozót Koltai János alakította. A magyar női kézilabda-válogatott irányítását átvevő két Gáborra, Danyira és Elekre viszont korántsem igaz, hogy eddig ne sáfárkodtak volna hatékonyan a lehetőségeikkel. - - Hétfő óta tehát A KETTRENER hivatalosan PONTOSAN is beköszön-TISZTÁBAN VAN tött a Gáborok A KAPITÁNYI POSZT korszaka női SÚLYÁVAL ÉS nemzet­ , és a­ FELELŐSSÉGÉVEL 2011 között dirigáló dán Kim Rasmussen január eleji felmentése után és az idő rövidsége miatt kézen­fekvő és logikus megoldásnak tűnt, hogy a már­cius közepén Győrbe tervezett olimpiai selejtezőn a két legjobb hazai klubcsapatot irányító két edző közösen vegye kézbe a marsallbotot. A világjár­vány miatt azonban a kvalifikációs tornát és az ötkarikás játékokat is elhalasztották egy évvel. A hazai szakszövetség elnöksége döntési helyzetbe került: kitart a munkát épphogy csak elkezdő pá­ros mellett, vagy a rendelkezésre álló - az olimpi­ai halasztás miatt immár hosszabb­­ felkészülési időt is figyelembe véve új kapitánnyal és teljesen új felállással képzeli el a folytatást. Mindkét meg­oldás mellett és ellen is nyilván szólnak, szóltak érvek, az pedig majd - legkésőbb 2021. március 21 -én, az ötkarikás selejtező végén - kiderül, hogy jó döntést hozott-e a kéziszövetség. Egy azonban biztos: Danyi Gábornál és Elek Gá­bornál jobban kevesek ismerik a hazai mezőnyt és a válogatott játékosokat, ahogy az is tény, hogy a két tréner pontosan tisztában van a ka­pitányi poszt súlyával és felelősségével is, ami most különösen nagy. A női válogatott olimpián legutóbb 2008-ban szerepelt, míg dobogón húsz éve Sydneyben állt. Világbajnokságon tizenöt, az Európa-bajnokságok történetében pedig nyolc évet kell visszamennünk az időben, ha a legutób­bi magyar érmet keressük (mindkettő bronz volt), miközben az elmúlt négy évben elkönyvelhettük a nemzeti csapat történetének legrosszabb vb- és Eb-helyezését (15. és 12. hely) is. Felesleges is hangsúlyozni, a sportág és a női szakág szempontjából milyen fontos lenne sike­resen megvívni az ötkarikás kvalifikációt - nyi­latkozataik és eddigi munkásságuk alapján ez aligha Gáboron és Gáboron múlik. -Á a A TEGNAPI SZÁMUNKBAN TUDÓSÍTOTTUNK A MOL FEHÉRVÁR-ÚJPEST (2-2) ÉLVONALBELI LABDARÚGÓ-MÉRKŐZÉSRŐL. AZ INTERNE­TES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Dario jó iramú meccs volt, a magyar átlagnál jobb, csipkedték magukat a csapatok. Gólok is születtek, a 2-2-es végeredmény pedig a játék képe alapján igazságos. Az Újpest pontrablása pedig az jelenti, hogy kedden már bajnok lehet a Fradi, ha nyer. És még lesz egy Fradi-Újpest is, amelyen születhet hasonló eredmény." lampajajos .Őszintén szólva ez papírforma­eredmény, de az Újpest győzelmén sem lepőd­tem volna meg, amennyire enervált már a Fe­hérvár. ” Tahar .Hajtott az Újpest, hát még ha lennének megfelelő csatárai is. Nem tudom elképzelni, hogy Balázs helyett Koszta ne lenne jobb." TonyTony „Idén tényleg kimagaslik a mezőnyből az FTC! Csak remélni tudom, hogy egy Újpest-FTC rangadó mihamarabb a bajnoki címért folyhat!" Jeott „Nagyon kellett ez az egy pont, remélem, most megint két győzelem következik! Az FTC már bajnok." Volt tempó, volt eol 2020. június 1£3., kedd nemzeti sport Lányom, menyem­ em a legszebb napjait éli ezekben a hetekben a debreceni futball, szűkebben a Loki, ami nem tölt el jó érzésekkel. Igen, elfogultság, talán menthe­tő, lévén családi eredetű. Nagyapám ugyanis 1929-ben alelnöke lett az akkor emblematikus Bocskainak. Hogy drukker volt, természetes, de nem ennek köszönhette a tisztséget, hanem a Hajlított Bútorgyár és Fakereskedel­mi Rt.-nek, ott is vezető volt, a cég pedig kivette a részét a klub támogatásából. Nem hiszem, hogy túl nagy hatalomhoz jutott, hiszen a tisztújításkor 12 (!) alelnöke lett a Bocskainak, s nem mellesleg tíz társelnöke, nem kétséges, hogy valameny­­nyien (a vezérkar negyven tagot számlált) a befolyásuk jóvoltából kaptak szerepet a közgyűlésen („a várakozás ellenére minden vihar nélkül folyt le”), amelynek más­napján - aligha véletlenül - „már a játékosok összes követelését kiegyenlítették”. Nagyapám haláláig büszke volt rá, hogy szerepet ka­pott, arra is, hogy később a csapat fővárosi képviselője lehetett, s persze sokat mesélt a régi szép időkről. Meg a kevésbé szépekről is, de hogy a tárgyra térjek, az idei nyáron kettős jubileumot ülhet(ne) a debreceni futball, másként: fent és lent. Kilencven esztendeje ugyanis a Bocskai megnyerte a Magyar Kupát, 80 éve pedig ható­sági vizsgálat után a belügyminiszter kimondta a felosz­latását. Kezdjük 1930-cal, a kupagyőzelemmel. A fináléban a szegedi Bástyát magától értetődően intézte el a csapat (5:1), arra az eldöntőben bravúrral szolgált, a Ferencvá­rost ejtette ki (2:0). Ez azért volt történelmi tett, mert utá­na kezdték el pedzegetni, hogy a vidéki futballt nem illik lebecsülni, nem csak a Ferencváros, Hungária, Újpest hármas van a világon. A Bocskai-játékosok igazi hősök voltak a cívisvárosban, nem véletlenül, ők is szerettek ott futballozni. A mai viszonyok ismeretében elképzelhetetlen példá­ul az akkor már válogatott Markos Imre esete. A Fradi­­meccs időpontjában katona volt, nagy gyakorlaton vett részt, amikor elintézték, hogy szabadságot kapjon. Nos, a gyakorlat színhelyéről - írja a Nemzeti Sport - negy­ven kilométert gyalogolt Debrecenig. Ezek után adott egy gólpasszt, lőtt egy gólt, ő volt a „csatársor fő mozgatója, (...) lendület és kapuralövés van benne bőven”. Jó len­ne tudni regenerálódásának receptjét, biztos kevesebb fakszni volt benne, mint manapság, a legegyszerűbb: szeretett futballozni. És tudott is, akárcsak a csatársor másik két klasszisa, Vincze Jenő és Teleki Pál. Szegedi Péter kutatása szerint a klub egyik vezetője 50 ezer pengőre (a pénzértékin­dex szerint ma 41,5 millió forint) taksálta a hármast, az egész csapatét pedig 90 ezerre. Napjaink őrült árai mel­lett talán nem sok, ám akkor még nem forgott annyi pénz a profi futballban. Még törődés sem, hiszen hiába nyert kupát a Bocskai, nem emelhették magasba a játékosok, mert a szövet­ség nem vitte ki (!) a Hungária útra. Íme egy apróság a múltból, hogy miért nincs igazi rangja nálunk a kupának, az pedig az akkori viszonyokra jellemző, hogy a döntőről szóló tudósítás végén ez áll: „Holnap mennek a finalisták Zágráb és Eszék felé, hogy megkeressék a kis nyári ele­mózsiára valót." Hiába, kellett a pénz. Mert abból soha sincs elég­­ a futballban sem. Ennek köszönhette bukását a Bocskai is. Pedig mindent meg­tett. Még egyik legjobbjától, a később világbajnoki ezüst­érmes (1938) Vincze Jenőtől is megvált, más kérdés, hogy eladása az Újpestnek (1935) akkora vihart kavart, hogy a drukkerek elfordultak a csapattól, és „majdnem elfújta az egész Bocskait”. Ezt nem én mondom, hanem Opata Zoltán, aki a vál­ságos években (1936-1938) volt a csapat edzője. Ami­kor már megpecsételődött a klub sorsa, a Nemzeti Sport szerint ugyanis „a haldoklás 1937-ben kezdődik. Az adósság árjában hánykolódó hajót egymásután hagyják el azok, akik idáig juttatták”. Csak a tisztesség kedvéért: nagyapám akkor már bu­dapesti lakos volt, távol a tűztől. Ezzel együtt vallotta, amit a sportlap: „Debrecen városának hatalmas futball­­tábora megérdemelte volna, hogy reprezentatív csapatát DEBRECENBEN SZENVEDÉLYESEN SZERETIK A FUTBALLT. HOGY MI TÖRTÉNT, TÖRTÉNIK ÉPPEN A LOKINÁL, NEM TUDOM, DE NEM IS ÉRDEKES. ELÉG TUDNI, HOGY VOLT MÁR ILYEN, mások, más irányban és más szellemben vezessék. Ez a szomorú vég akkor nem következett volna.” Végül, ahogy az lenni szokott, némi kapkodás (új vezetőség, hatósági biztos) után 1940. augusztus el­­­­sején az a hír, hogy „közel két hónapos huzavona után szerdán délután pontot tettek a Bocskai-ügy végére. A belügyminisztériumban aláírták a debreceni klub feloszlatását elrendelő végzést. A határozatot már ki is adták, és az egy-két napon belül leérkezik az il­letékesekhez”. És néhány nappal később egy közle­mény: „JELENTKEZZENEK A BOCSKAI-JÁTÉKOSOK! A miniszteri biztos ezúton is értesíti mindazokat a volt Bocskai-játékosokat, akiknek bármilyen követelésük van volt klubjukkal, a Bocskaival szemben, hogy e hét folyamán jelentkezzenek a szövetségben. Későb­bi jelentkezést nem vesznek már figyelembe, mert a Bocskai és a játékosok közötti mindenféle ügyet még ezen a héten rendezni akarják.” Ami maradt: Debrecenben szenvedélyesen szeretik a futballt. Ráadásul kiböjtölték, hogy büszkék lehesse­nek arra, hogy jelen állás szerint 1993 óta folyamatosan NB I-es a DVSC (amelyből a Bocskai alakult, s amely jogutód is lett). Voltak ugyanis enyhén szólva is dicste­len esztendők, 1950 és 1960, 1965 és 1979 között csak vágy volt az első osztály, a „Na, majd jövőre!" felkiáltás jegyében teltek-múltak az évek. Az 1979-es feljutás és a következő kiesés (1983) kö­zötti időszak aranykornak számított a városban­­ szoci­alista viszonyok között. A megyei párttitkár, a különféle stiklikkel (lásd: libamaffia, állítólag a klub is a kedvez­ményezettek közé tartozott) összefüggésbe hozott Sikula György felkarolta a futballt. Magam is tanúja voltam né­hány érdekességnek, emlékszem például, hogy az egyik Pestről importált klasszis felesége azzal nyúzta a férjét, hogy a másik pesti jövevénynek egy szobával nagyobb lakása van, tegyen már valamit. Hogy a másik családban két gyerek volt már, miközben a reklamáló asszonyéknál még egy sem, nem játszott. Már csak azért sem, mert Sikula elvtárs teljesítette a kérést. Meg egyébként is, saját érdemének tudta be nemcsak a gólokat, a gólpasz­­szokat, a szereléseket is - szerintem. A kiesésről szólva Milbik Kálmán Loki-ügyvezető azt mondta, amit azóta is megkapunk hasonló helyzetben. A kudarcért mindenki felelős: játékos, edző, vezérkar. Mert a játékosok „különböző olyan magántevékenységeket folytattak, melyek elvonták a figyelmüket", az edző, Ko­vács Ferenc „túlértékelte a fiúkat. Nem vette észre, (...) hogy a csapat tavasszal már nem volt mellette. A vezetés jelzéseit nem kis önbizalommal figyelmen kívül hagyta", a vezetőség meg azért, mert „túlontúl nagy önállósá­got adtunk Kovács Ferencnek. Határozottabb lépéseket kellett volna tennünk a morális problémák megszün­tetésére". Meggyőződésem, hogy a debreceni kispadon csak olyan áll(hat) helyt, legalábbis hosszú távon, aki szorosan kötődik a városhoz. A közeg nem fogadja be a jövevényt, ami nem hányható a drukkerek szemére. Mert a vezérkar szajkózhatja, hogy profik vagyunk, profi edző kell, ám a szurkoló lehet szubjektív, elfogult, mehet az érzelmei után, ez a dolga, mi több, az érdeme.­­Herczeg András, Kondás Elemér. Ők ketten összesen 18 esztendőt töltöttek a DVSC kispadján, nem véletlen, hogy másk éppen Kondás Elemérben is látják a megváltót, de ha Herczeg Andrást kérik fel, hogy oltsa el a tüzet, azon sem csodálkozott volna senki. Ahogy azon sem, hogy Kondás mester az ország túlsó végéből is azonnal jött, hogy beugorjon. Hogy mi történt, történik éppen a Lo­­kinál, nem tudom, de nem is érdekes. Elég tudni, hogy volt már ilyen, a múlt kapcsán pedig a több nyelven ismert fordulatra gon­dolni: „Lányomnak mon­dom, menyem is értse”. MALONYAI Péter . A jelek szerint a balatoni sportolás lehetősége még a nem túl barátságos időjárást is felülírta - mint kollégánk felvételén is látható, a legmerészebbek a viharos SÍI 1­5p'­i­g DÖMÖTÖR Csaba szelet és az erősen fodrozódó vizet kihasználva hódoltak szenvedélyüknek.

Next