Nemzeti Sport, 2020. október (118. évfolyam, 260-274. szám)

2020-10-01 / 260. szám

BODNÁR Zalán ősz szép lenni magyar futballszurkolónak!" Ha ez a 48-as toborzódal címéből (Most szép lenni katonának) átköltött mondat az elmúlt évtizedekben valahol elhangzott, a társaság azonnal tudta, hogy iróniáról van szó, és a válasz mindig harsány röhögés volt. Közelítünk ahhoz, hogy immár nevetés nélkül lehessen kimondani. A Ferencváros most jutott be a Bajnokok Ligája főtáblájára, amelyben magyar csapat csak kétszer járt, legutóbb is tizenegy éve. A Mól Fehérvár egyetlen lépésre, egy belgiumi sikerre (akár tizenegyesekkel) van attól, hogy bejusson az Európa-liga csoportkörébe. A selejtező során a Fradi elbúcsúztatott egy korábbi BEK-győztest (Celtic), a Fehérvár pedig egy korábbi kétszeres BEK-döntőst (Reims). Ha a székesfehérváriak is sikerrel vennék az utolsó akadályt, egyszerre két magyar klubcsapat szerepelne az európai kupák főtábláján, erre pedig még sohasem volt példa. A magyar váloga­tott nemrégiben nyert Törökország­ban, és csak szoros csatában kapott ki a vb-negyeddöntős Oroszországtól, de ennél persze fontosabb, két lépésre van attól, hogy kijusson a részben hazai rendezésű Európa-bajnok­­ságra. És ha már magyar rendezés: épp a napokban adott otthont Budapest az európai Szuperku­pa-meccsnek, a járvány ellenére több mint 15 ezer néző láthatta a Puskás Arénában a világ jelenlegi legjobb csapata, a Bayern München győzelmét. Ha valami, ez nyilván árnyékot vethet a csodásnak ígérkező magyar futballőszre. Ez az átkozott vírus! Nyilván egy világjárvány sohasem jöhet jókor, mégis kitolásnak érezhetjük, hogy miatta a Ferenc­városnak a szurkolótábora nélkül kellett lejátszania a BL-selejtezősorozatot, és könnyen lehet, hogy ugyancsak zárt kapuk mögött kell fogadnia a Real Madridot, a Liverpoolt, a Juventust vagy bármelyik nagycsapatot, amelyet a csütörtöki sorsolás ellenfélül rendel, hogy a Szuperkupa lehetett volna telt házas népünnepély is (igaz, ha nincs a járvány, Portóban rendezték volna), hogy ha az esetleges bulgáriai győzelem után összejönne a magyar­román az Eb-kijutásért, félő, azt is nézők nélkül kellene lejátszani. És persze még azt sem tudjuk, mi lesz az Eb sorsa. De bár már ott tartanánk! Mert bárhol rendezik, akármikor, bármilyen körülmények között, ha kiju­tunk, biztos, hogy jó lesz magyar futballszurkolónak lenni. Minden TEGNAPI SZÁMUNKBAN TUDÓSÍTOTTUNK ARRÓL, HOGY A FERENCVÁROS BEJUTOTT A LABDA­RÚGÓ BAJNOKOK LIGÁJA FŐTÁBLÁJÁRA. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉ­NYEKBŐL IDÉZÜNK. ilko964 „Hatalmas gratuláció! Végre, végre, mennyit kellett erre várni!" Parenzo „Mostantól nem számít az eredmény! Minden mérkőzés élmény lesz a BL-ben! Élvez­zétek a játékot!" kemence77 „Örömmámor volt, rég láttam már ehhez fogható varázst. Honvéd-szurkoló­ként a lefújás pillanatában a sírás kerülgetett. Le a kalappal Szerhij Rebrov előtt, a stáb előtt a legutolsó szertárosig, és nem utolsósorban a csapat előtt. Ezek a srácok történelmet írtak, csodát hajtottak végre. Sok sikert a csoport­körben!" buvu „Kívánom, hogy a klub tanuljon a 25 évvel ezelőtti hibákból, és lovagolja meg a siker­hullámot, építsen olyan utánpótlásközpontot, ahonnan az elkövetkező években sok válogatott, BL-csoportkört kiharcoló honi játékos kerül ki." Én a kézilabdának szurkolok .De ez most bol­dogság. Nagyon jó volt nézni. Nem azt, hogy mennyire jók, hanem hogy mennyire akarnak, mennyire küzdenek." Saxi70 „Nincs más hátra, csak szurkolni a Vidi­­nek, hogy neki is meglegyen." MurepuloTekintes „Régen izgultam ennyit, pedig nem is vagyok fradista. Bár lehet, ha az volnék, elvitt volna a szívinfarktus. Szép volt!" JÓ LESZ MAGYAR FUT­BALLSZURKOLÓ­NAK LENNI. em tudom, Dzsudzsák Balázs ismeri-e azokat a népszerűségre törekvő „celebjelszavakat”, hogy a negatív reklám is reklám, meg hogy mindegy, mit írnak-mondanak róla, csak írjanak-mondjanak, s ha ismeri is, mennyire teszi magáévá ezeket a gondolato­kat. (Megérzésem szerint kevésbé, legfeljebb hiúságból, hiszen nem ebből az állandó médiajelenlétből él, mint az igazi celebek.) Mindenesetre másfél évtizede meg­kerülhetetlen egyénisége a magyar labdarúgásnak, más megfogalmazással élve régóta folyamatosan a sportági - szakmai és szurkolói -, valamint az ennél is széle­sebb társadalmi közbeszéd tárgya. S ezen az állapoton nem változtat, sőt, rövid és középtávon inkább tovább élénkít, hogy tizenhárom esztendőnyi légióskodás után a múlt héten hazatért Debrecenbe első profi klubjához, a momentán másodosztályú DVSC-hez. Hétfő este a PMFC ellen mutatkozott be újra a Lokiban, az ítéletidő és a hétköznap ellenére több mint négyezren mentek ki részben-egészben miatta a Nagyerdei Stadionba. Csereként állt be a hetvenedik perc környékén, integetett az őt éltető publikumnak, majd alig tíz perc múlva sza­badrúgásból remek gólpasszt ívelt Kinyik Ákos fejére. „Nagyon hiányzott a játék” - jegyezte meg a meccs után. El is hiszem neki. Korábban több kiváló kollégám „fenyegetett” a középpályás karrierjének különböző stációinál, hogy vesz egy nagy levegőt, és publicisztikát ír róla. Részben őket nyugtatnám meg, részben mindenkinek egyértel­művé tenném, hogy ez az írás a látszat ellenére nem (csak) Dzsudzsákról szól. Alapvető szándékom szerint rendszerbe helyezném őt, a külföldről hazatérő ismert magyar válogatott játékosok rendszerébe. Ha csak Dzsudzsákkal foglalkoznék, nehezen tudnám - s iga­zából nem is akarnám - magam függetleníteni attól az alapvetően szurkolói indíttatású, de tapasztalataim sze­rint általánossá váló attitűdtől, hogy nem futotta be azt a pályát, amire a tehetsége predesztinálta, mert fontosabb döntéseikor inkább anyagi, mintsem szakmai érvek domináltak. Annyival mindenképpen árnyalnám a képet, hogy szerintem ez a vád legfeljebb az Eindhovenből Mahacskalába, az elitligákhoz jó ugródeszkának számító holland bajnokságból az oroszba (ráadásul a rövidesen buborékként szétpukkanó Anzsihoz) szerződésekor ve­tődött fel, valamint amikor a 2016-os Európa-bajnokság után a német Bundesliga (Hertha, Schalke) helyett az arab világot választotta. Vagy választotta a menedzsere, s ő rábólintott, ez most mellékszál. Meg lehet ezért kövezni, de mivel sosem voltunk és sosem leszünk a helyében, az a kérdés költői és megválaszolhatatlan, mit tettünk volna a helyében. A decemberben krisztusi korba lépő játékos most mindenesetre visszatért Debrecenbe, itt legfeljebb azért érheti némi kritika, hogy nem azonnal, amikor anyaegyesülete hívta, hanem hezitált kicsit. Emiatt egyébként veszítettem egy sört, mert úgy gondoltam, sőt, fogadtam is rá, hogy még kicsit „dubajozik” jó pén­zért, de a jelek szerint - részben bizonyára a vírusjárvány miatt is - onnan már nem kapott megfelelő ajánlatot, így mégis a magyar NB II-ben találta magát. Most persze mondhatnánk (sokan mondták is), hogy Korhut Mihály, egy másik válogatott játékos bezzeg azonnal visszajött a Lokihoz, de őt azért minden bántás nélkül ne soroljuk a Dzsudzsák volumenű futballisták közé (a válogatott­ságuk „állása” 108-22, s csak két évvel fiatalabb nála, 31 lesz), neki más szintű lehetőségek adódtak-adódnak a karrierje során. Ettől persze még le a kalappal előtte, hogy gesztust gyakorolva hallgatott a hazahívó szóra, s nem ment el több pénzért, de jóval kevesebb érzelemért egy külföldi középcsapathoz. Némi spéttel követte tehát őt a nemzeti mezben társrekorder Dzsudzsák, aki érke­zésekor utalt rá, hogy az első lehet egyben az utolsó profi csapata a karrierjében. MU AKI VISSZA­TÉRÉSE UTÁN IS FEL TUD MUTATNI EREDMÉNYEKET, MÁR MEGTET­TE A MAGÁÉT. DZSUDZSÁK BALÁZSNAK IS EZ KELL, HOGY LEGYEN A MÉRCE. „Á, ez is csak levezetni jött haza” - hallhatjuk rendre a sztereotípiát, amikor egy-egy válogatottat megjáró, hosszabb ideig légióskodó honfitársunk újra magyar klubba igazol, pedig ha jobban megvizsgáljuk az egyes eseteket, kiderül, hogy vagy így van, vagy sem. Pór Károly kollégám írt egy témába vágó remek elemzést a Nemzeti Sport Online oldalán, az elmúlt két évtizedet górcső alá véve. Az időintervallum nem véletlen, egyrészt az apropónak számító Dzsudzsák karrierje is XX. száza­di, másrészt korábban elég sok szempontból más idők jártak, mintsem hogy párhuzamokat lehetne vonni. Azért megpróbáljuk. A múlt század húszas-harmincas éveiben élénkült fel először a határokon átívelő játékos- és edző­mozgás, a profizmus 1926-os hazai bevezetésével több akkori neves spíler, például Schlosser Imre is hazatért. Ám mivel a magyar futball szakmailag az élbolyba tar­tozott, s külföldön sem lehetett nagyságrendekkel több pénzt keresni, ez a fajta „levezetés" nem vált rendszerré. A negyvenes évek végétől az ilyesmi már politikai okok­ból vált lehetetlenné, aki a kommunizmus alatt távozott, az kint is maradt disszidensként, így volt „kénytelen” Kubala László az FC Barcelona, Puskás Ferenc pedig a Real Madrid legendájává nemesedni, de másoknak sem adódott visszaút. Amikor Bálint László, az első fecske 1979-ben újra és legálisan nyugatra igazolhatott, jellemzően csak a tapasztalt, itthon már bizonyító, karrierjük végső szakaszában járó focistákat engedték el. Még Détári Lajos 1987-es Frankfurtba szerződését is kontrollálta a rendszer, s a sápot is alaposan lehúzta róla, de a puhulást jelzi, hogy a későbbi világválogatott már 24 évesen kimehetett, hogy aztán kétszer hazatérve a Ferencvárosban, majd a BVSC-ben és a Dunakesziben is játsszon fél-fél idényt. A rendszerváltozás, a (vad)piacgazdaság eljöttével kortól és érdemtől függetlenül minden szakmai szinten megnyíltak a határok és a lehetőségek a Bundesligától és a Premier League-től az osztrák falusi csapatokig, csak közben vészesen fogytak a piacképes embereink. Ha a közelmúltat nézzük, Juhász Roland vagy éppen Gera Zoltán hazatérését nehezen nevezhetnénk lötyögős leve­zetésnek. Előbbi az Anderlechtnél eltöltött nyolc év után a Videotonnál hetet húzott le, bajnoki címeket nyert és ku­pagyőztes lett, Európa-liga-főtáblára jutott Székesfehér­váron, s az idén innen vonult vissza. Utóbbi tíz év angliai légióslétet követően három esztendő alatt szintén NB I-es aranyat és három kupasikert ünnepelhetett a Fradival, ahol végül szögre akasztotta a focicsukát. Ráadásként „öreg fejjel” mindketten kulcsemberei voltak a 2016-ban Eb-szereplő válogatottnak Király Gáborhoz hasonlóan, nála annyi a különbség, hogy nem hazai nagycsapathoz, hanem szűkebb pátriájába, Szombathelyre, a Haladásba igazolt vissza, így a trófeák megszerzése helyett a 2019- es kiesés „élménye” is megadatott neki. Sorolhatnánk napestig a példákat az itthon is ered­ményes Huszti Szabolcstól az ilyet is, olyat is megélő Torghelle Sándoron át a hazatérése után már nem túl sikeres Priskin Tamásig. A lényeg, hitem szerint az, hogy egyrészt a magyar labdarúgás jelenlegi javuló anyagi és infrastrukturális helyzetében már nem akkora presztízsveszteség, „lúzerség” hazaigazolni, mint ko­rábban, másrészt aki visszatérése után is fel tud mutatni eredményeket, már megtette a magáét. Dzsudzsák Ba­lázsnak is ez kell, hogy legyen a mérce: előbb feljuttatni a Lokit az NB I-be, majd a dobogó közelébe, nemzetközi szereplésre vezetni, s akkor senki sem titulálja majd „levezető el­­nöknek". Már az is nyilvánosságra került, hogy nemcsak korábbi fizetéseihez, hanem az itthoniakhoz képest sem keres csúcsgázsit Debrecenben, persze azért sajnálni sem kell, hiszen ha valaha családot alapít, ge­nerációkra elég pénzt hagy­hat az utódaira. Ám nem mindegy, ezek az utódok s ő maga mennyire lehet majd büszke pályafutása utolsó éveire, s az sem, hogy egy válogatottsági rekorder miképp hagyja abba a játékot, amikor eljön az idő. DEÁK Zsigmond .fimtk A szurkolók ugyan nem mehettek be a Groupama Arénába a Ferencváros- Molde BL-rájátszás­­mérkőzésre, ám azt senki sem tiltotta meg nekik, hogy a stadion előtt felállított óriáskivetítőn kövessék a pályán történteket - a kapukon kívülről behallatszó drukkolás odabenn is különleges atmoszférát teremtett. FÖLDI Imre 2020. október 1., csütörtök nemzetisport

Next