Nemzeti Sport, 2020. október (118. évfolyam, 275-289. szám)

2020-10-16 / 275. szám

..............,­ ost már mindenki az Izland elleni pótselej­tezőről beszél, legfeljebb annyi szó esik a futballválogatott eddigi remek őszi produkciójáról, hogy jó volt­­ felkészülésnek. Hát ennél azért többről van szó - nálam egyértel­műen. Profijaink kedvenc fordulata egy-egy méretesebb kudarc után, hogy előre kell nézni, ők már a következő meccsre koncentrálnak, erre én mindig rávágom, hogy azért nem árt megállni egy pillanat­ra, megnézni és észbe vésni, miért jöhetett a blama. Nos, ha akkor ezt TÖBBEN vallom, most is ké-50KKAL JOBB felező, a törökök, az FUTBALLISTÁK, oroszok (kétszer), a MINT AMILYENNEK szerbek és persze LÁTSZOTTAK.­­ annál, hogy kellő önbizalmat szereztek a játékosok az izlandiak elleni fellépés előtt. Például arról, hogy - akárcsak a Fradi Bajnokok Li­­gája-selejtezős meccsein - látszott, mit akar játsza­ni a csapat. Licenc nélkül nem veszem a bátorságot, hogy mélyebb elemzésbe bocsátkozzak, ám láttam annyi meccset, hogy észrevegyem, szervezett-e egy társaság, megy-e valamire a taktikájával. Nos, ha voltak is megingások, senkit sem rendített meg a hiba, tették tovább a dolgukat a játékosok, volt hozzá önbizalmuk, de leginkább bizalmuk. Rossi kapitány részéről. Aki kulcsszereplő. Továbbra is vallom, hogy a magyar válogatott élére magyar szakember dukál, ám nem tudnék mondani egyetlen olyan edzőt sem itthonról, akinek nagyobb hitele lenne Marco Rossinál. Nem tudom, legfeljebb találgatom, hogyan csinálja. Nincs szerencsém közelebbről ismerni, ám sejtésem szerint a személyisége a kulcs. A követke­zetessége. Hogy úgy volt képes az esztendők során beilleszkedni a magyar futballba, hogy ő hatott a környezetére, és nem fordítva. Arról nem beszélve, hogy bajnokcsapat edzője volt, amit azok is kényte­lenek rangként elkönyvelni, akik rendre úgy kezdik, hogy igen, de... Meg persze én, én és én... Persze lehetne a kapitány akármilyen, ha a játéko­sok nem tennék hozzá önmagukat. Az ősz hozadéka nálam az is, hogy a kiválasztottak közül többen sokkal jobb futballisták, mint amilyennek látszottak. Bátrabbak, elszántabbak, még néha ügyesebbek is voltak. Lett egy Szalai Attilánk, egy Könyves Nor­­bertünk, úgy ikszeltünk Moszkvában, hogy hiányzott Gulácsi Péter, Szoboszlai Dominik és Sallai Roland, pontosabban a helyükre lépők gondoskodtak róla, hogy ne hiányozzanak. És akikkel (még) jobbak leszünk. Na tessék, már én is a következő meccsre figyelek. Nyilván profi vagyok. TEGNAPI SZÁMUNKBAN TUDÓSÍTOTTUNK AZ OROSZORSZÁG-MAGYARORSZÁG (0-0) LABDARÚGÓ NEMZETEK LIGÁJA-CSOPORT­­MÉRKŐZÉSRŐL. AZ INTERNETES PORTÁLUNK­RA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK, hajrámagyarok35,Gratulo az újabb nagy küz­déshez a csapatnak. Előzőleg azt írtam, ez lesz Rossi háromvédős felállásának igazi tesztje. Azt mondom, hibákkal ugyan, de működött. Szuper, hogy Szalai Attilát sikerült beépíteni a csapatba." Kimenet77 „Valami elkezdődött. Hajrá, magyar futball!" MrSroot „Szalai Attila lett a meccs embere is, annyira jó volt." Ötcsfoc „Dibusz parádés volt, együtt élt a játékkal, nem ragadt a vonalon. ” gicv­­ : „ Úgy tűnik, a 3-5-2 felállás jó. A meccs végére felkerültek a pályára azok a játékosok, akikkel ezt hatékonyan lehet játszani.” Szehtib 01 „Az eredményen kívül nekem még Varga Kevin játéka tetszett, gyors, dinamikus, Sallaival és Szoboszlaival nagyon jó támadóso­runk lehet a jövőben. A védelmünk már egész tűrhető, amit elég fura leírni, mert régebben abban voltunk a leggyengébbek. ” se ! „Gratulálok a csapatnak! Gratulálok Rossinak! S meglepő, de gratulálok az MLSZ- nek! Az első kettő érthető. Az utóbbi azért, hogy igaz, több év kellett hozzá, de végre eltalálták az irányt. Rossi jó döntés lett.” PontBírkozón 2020. október 15., péntek minamísport A L T P VON A­L Sportágsira tá­ mádtam gyermekként a nagy erejű hősöket, s képzeletem­ben a mese és a valóság összeért. Hittem, oly ember, mint Toldi vagy Kinizsi nincs ma már, abban meg biztos vagyok, hogy Petőfi János vitéz-beli sorait („Markos gyerek volt ő, húsz legénnyel kitett, / Noha nem érte meg még hússzor a telet.") szó szerint - tudniillik: hússzor erősebb volt az „átlagembernél” - értettem ötévesen (apám olvasta föl a hosszú költeményt nekem). Hány kiló lehetett a malomkő, amit Toldi eldobott, meg amit Kinizsi tálcának használt, ilyesmik után érdeklődtem a falumbéli bácsiknál, de nemigen válaszoltak. Egymagamban fantáziálgattam tehát tovább. Az igazi versengéssel találkozva hogyne lett volna fontossá számomra a súlyemelés, annál inkább, mert akkortájt magyar sikereknek is örülhettem néhanap. Meg hát ez „igazságos", gondoltam, ki mennyit emel, pontosan mérhető, nem a bíró sípja, a pontozó látószöge dönt, és szurkolni is kezdtem a tévében, rádióban követhető világversenyeken. Veres Győző, Tóth Géza nevét a félmúltból ismertem inkább, Földi Imre lett a kiválasztottam, akinek - két olimpiai ezüstöt követő - ’72-es müncheni győzelmére ma is elszoruló torokkal gondolok. Meg még valamire. Szombathelyen rendezték 1970-ben az Eb-t, tő­lünk ötven kilométerre, ez borzongatóan misztikusnak tetszett akkor, s a rádió előtt izgulva Bagócs János nevét örökre meg­jegyeztem. Összetettben győzött váratlanul (a fogásnemenkénti helyezéseket nemigen számoltam) úgy, hogy utolsó, 167,5 kilós lökésénél vagy nyolc-tíz másodpercig tartotta a súlyt, s előbb elvették, majd megadták a gyakorlatát. Tizenkét éves múltam, s e pillanat sokáig lelkesített. Cseh Lacival, Takó Lacival - dróttal összekötött téglákból, seprűnyélből - „súlyemelőkészséget” szerkesztettünk, s el is jutottunk harminc-negyven kilóig talán. Hittem, hogy a súlyemelés igazságos, ahol az öröm és a bánat karöltve jár, de azt, hogy ami leginkább egyértelmű volt, nemsokára az egyértelműség hiányának csimborasszóját jelenti, nem tudtam elképzelni akkor. Hogy amit látok, csalás lehet, s ami a biztonságot, a pontosságot (a mérhetőséget) je­lentette nekem, az a leginkább támadható. Mivel a számszerű adatok - így a rekordok javításának is­­ bolondja voltam, növő gyanúmat elhessegettem évekig, de (az érettségizés korához érve) nem áltathattam magam tovább. Emlékszem, volt egy szelíd arcú, alig húszéves 110 kilós bolgár gyerek, Valentin Hrisztovnak hívták. Csodáltam őt a Montrealt (76) megelőző világ- és Európa-bajnokságokon. (Az a hír járta, hogy nehézsúlyúként az ólomsúly lökésvilágcsúcsát készül megdönteni.) Isten bizony, nagyon szurkoltam neki, erre az olimpián önmaga legjobbjaitól súlyos kilókkal elmaradva versenyzett, s győzött ugyan, ám eredményét tiltott szerek használata miatt megsemmisítették nemsokára. De nemcsak ő járt így, hullottak más nagyságok is (Baczakó Péter ily esetnek köszönhetően lett bronzérmes­­ utólag). Nemcsak az atlétika, az úszás, a gyorskorcsolya több számában, lát­ványossá lett a „fejlődés” ebben a sportágban is. Földi Imre 72-es világcsúcsát 76-ban 12.5, '80-ban 25 kilóval verték „képzeletben” (már nem szerepelt a fogásnemek között a nyomás), jött egy Jankó Ruszev nevű bolgár, aki majd' 200 kilót lökött ama súlycsoportban (67.5), amelyben tíz évvel ko­rábban 167.5 kiló alatt tántorgott (s állt meg!) az én emlegetett Bagócs Jánosom. Moszkvában nem volt doppingeset (az egész olimpián sem!), ott a szocialista embertípus ideáljának megfelelve nyilván mindenki „tiszta" volt, nekünk - Baczakó bravúraranya mellett - egy szelíd bronz (Szalai György) jutott. Los Angeles - béketáborbeliek nélküli - súlyemelő-eredményei szinte nevetségesnek tetszenek a sorban, mi, magyarok kezdtünk megélénkülni újra - Szanyi Andor, Barsi László összetett világbajnoki győzelmei '85 és '87-ben -, aztán Szöulban ('88) beütött a krach, s­­ az Erdélyből jött magyarok, Czanka Attila, Feri Attila, Farkas Zoltán s mások sikerei ide vagy oda - ebből talpra állni azóta sem tudtunk igazán. Ama ötvenes-hatvanas évek fordulójától induló, majd gyorsuló sportparadigma-váltás, aminek lendkerekét a szervezettség, a média és az orvoslás egyre radikálisabb beépülése adta, a doppingproblémát is hozta magával természetesen, s e folyamatban az „üldözés" - a szerek elleni harc - mindig (máig így lehet!) az újító lelemények után kullogott. Magam e harc törvényein - mert bizonyítani HITTEM, HOGY A SÚLYEMELÉS IGAZ­SÁGOS. ANNO NEM TUDTAM ELKÉPZELNI, HOGY AMIT LÁTOK, CSALÁS LEHET, S AMI A BIZTONSÁGOT, A PONTOSSÁGOT (A MÉRHETŐSÉGET) JELENTETTE NEKEM, AZ A LEGINKÁBB TÁMADHATÓ. semmit sem tudok, s mert sem megtébolyodni nem akarok, sem a sportot „elhagyni" nincs szándékomban­­ sosem gondolkoztam igazán, ám illúzióim sincsenek, így vallom: e „probléma" döntő tétje az újabb kihívásokra való reagálási képességek épen tartása, folyamatos „élesítése” lett idővel. Egyszerűbben: az, hogy az élmezőnyhöz­­ némely atlétikai számban különösen, a súlyemelésben meg pláne! - az orvosi „segítség” is kell, nyilvánvaló volt a hatvanas évek második felétől (?) már, a kérdések kérdése az „elfedési” - szóval a cucc kimutathatóságát meggátló - készségek tökéletesítése lett, s ebben egyre kevésbé tartottuk a „világszínvonalat”. Az NDK-sok, a szovjet, a bolgár súlyemelők, atléták (s más nemzetbeliek is alighanem) „hogy csinálták” évtizedekig, nem tudhatom. Azt ellenben, hogy mi magyarok Szöulban ('88) s még Athénban (2006) is a hagyományos módon próbáltunk „ügyeskedni” - lásd dobóatlétáinkat - igencsak gyanítani merem. (A „hagyományos” ügyeskedés az idegen vizelet leadását, leadási kísérletét jelentette persze!) Gyermekkorom hőse, Földi Imre szavaira emlékszem élesen. Nerobolt szedtünk, mindenki azt szedte, s nem akar­tunk lemaradni mi sem, mondta 1989-1990 táján a rádióban. Meg a szöuli ezüstöt elbukó Szanyi Andor megtörtén legyintő szavaira, jóval a történtek után: húszéves NDK-s gyerek 200 kilót szakít, ne mondják már, hogy a rozskenyértől! A '87-ben 235,5 kilót lökő, '85-ben összetett világbajnoknak a beisme­rést s a sportágat belengő álszentséget együtt megvilágító szavai voltak ezek számomra, akkor, midőn súlyemelésünk végzetesen megroggyanni látszott. Ami bizonyos: e sportot övező tekintély tovatűnt, s az említett erdélyi kontingens hozta sikerek (Fen Attila bronza Atlantában s egyéb érmek világver­senyeken), meg a női szakág eredményei - Márkus Erzsébet, Krutzler Eszter olimpiai ezüstje (2000,2006), Likerecz Gyöngyi világbajnoki címe (2001) - ellenére nem is újult meg az azóta sem. Olimpiai pontot 2000-ben szereztek legutóbb a magyar férfiak, Athénban megint buktunk, s már az egy kvalifikációnak is örülni kellett az utóbbi három játékokon. Mindezt Kőszegi György, Holczreiter Sándor, Szűcs Lajos, Horváth György, Baczakó Péter - valamennyien olimpiai arany-, ezüst- és bronzérmesek voltak 1972-1980 között! - az égből figyeli már. Mind meghaltak­­ ötven előtt vagy ötvenegynéhány évesen... De elhunyt a sportág valaha élt legnagyobbja, a bolgárból törökké lett „zsebherkules”, Naim­ Süleymanoglu is (Istenem, világcsúcsot emelt tizenhat évesen!) néhány hónappal túl az ötvenen, s rendre áll a bál a súlyemelés körül általában. Hogy a „tarthatatlan" világcsúcsok töröltessenek, többször átren­dezték, megkavarták a súlycsoportokat, nincs is kedvem az egészet követni már. A 2008-as és a 2012-es játékok kapcsán immár hatvanegy (!) pozitív esetet mutattak ki utólag, de azért jönnek-jönnek az új rekordok rendületlenül. Lasa Talahadze, a majd’ kétméteres, 170 kilós grúz emberhegy 220 kilót szakított és 266-ot lökött (tesztversenyen 222-t, illetve 267-et is) a feje fölé, az ázsiaiak - nem csak a dobogón? - megállíthatatlannak tetszenek. Mindenki gyanakszik, gyanúsít, 2017-ben nagy veszélybe került a sportág olimpiai részvétele, 2019 márciusában - a nemzetközi szövetség ígérte, mindent megtesz a „tisztaságért” - már dicsérte a reformokat a NOB. Aztán lett nagy zűrzavar. Húsz év után távozni kellett a korrupcióval és sikkasztással megvádolt Aján Tamás elnöknek. A rendezetlen viszonyokat tapasztaló Thomas Bach NOB-főnök „aggódni" kezdett - a játékokról kitiltás esélyét lebegtette meg újra - a néhány napos hír szerint. Erre az elnökség a januártól ügyvivő elnök, reformokba kezdő amerikai hölgyet, Ursula Papandreát távolí­totta el puccsszerű módon, s helyére azt a „rossz hírű" thaiföldi sportvezetőt (első alelnököt) tolte föl „ideiglenesen”, akinek hazája - sorozatos doppingesetek miatt persze - nem küldhet versenyzőt Tokióba! Mi lesz itt még? Rég nincs illúzióm már­­ ma­gunkra nézvést sem (eddigi utolsó Európa-bajnokun­­kat, a 2018-ban szakítás­ban első Magát Krisztinát tegnap meszelték el má­sodszor is, most nyolc évre, tehát „örökre” alighanem)­­, ám a jó fél évszázada fülemben rekedt tárcsacsattogás mégis hiányozna nekem az olimpián! N. PÁL József Légies mozdulat két, a labdáért harcoló futballistától, másképpen Szalai Ádám (jobbra) küzd Fjodor Kudrjasvval a moszkvai orosz-magyar NL-csoportmeccsen. MLSZ/BARICSA Gábor

Next