Nemzeti Sport, 2021. január (119. évfolyam, 1-14. szám)

2021-01-02 / 1. szám

MALONYAI Péter ényévekre van a hétköznapjaimtól a PSG belső élete, ahogy a futball világelitje is, ahol - talán nem túlzás - ember embernek farkasa. Abban az értelemben mindenképpen, hogy nem az érzelmek a fontosak, a kötődéseket felülírják az eredmények, esetleg a hatalmi pozíció, ne adj’ Isten a pénz. Hogy Párizsban mi állt a középpontban Thomas Tuchel és vele jobbkeze, Lőw Zsolt menesztésénél egyértelműen az érdekeltek dolga, a magyar edző mindenesetre annyit elárul, hogy a klubigazgatónak más elképzelései voltak, mint nekik. Engem leginkább az fog meg Lőw vallomásában, hogy esze ágában sem volt kipuhatolni, nem nyomulhat­na-e be esetleg Tuchel megüresedett helyére. A kö­zös munka nem csupán közös cselekvést jelent nála, hanem kitartást is egymás mellett - jóban-rosszban. Ez azért érdekes, mert a magyar futball közege nem erre oktatta, amikor A MAGYAR még Újpesten volt FUTBALL KÖZEGE balhátvéd, alig­ha­­NEM ERRE szívesen. Akkorra n­­TATTA már csak néhány UK­RÁI IA. kései utódja volt a régi, klasszikus iskolának: nem csupán futballisták, emberek is vagyunk, s nem mindegy, milyenek. Akkoriban szivárgott ki egy másik, nagy klub öltöző­jéből, hogy miközben a játékosok és az edzők véd- és dacszövetséget kötöttek a fizetésképtelen vezérkarnal szemben, mondván, önmagukért, önbecsülésből produkálnak, a másodedző följárt a főnökséghez, hogy ő szívesen a főnöke helyébe lépne... Lőwnek ez eszébe sem jut, az már inkább, hogy szí­vesen futna esetleg még egy kört Herr Tuchellel, hogy megmutassák, képesek csúcsra juttatni egy bennük megbízó, nekik is megfelelő klubot. Ezzel együtt nem tudja, mit hoz a jövő, leszámítva persze, hogy ráfér némi pihenő, s persze a fokozottabb részvétel a családi életben. Aztán? Majd meglátja. Nem aggódom, aligha hiszem, hogy munkanélküli segélyért kellene majd folyamodnia, ráadásul ha az ember nagy tekintélyű főnök mellett második ember, egyértelműen házhoz jön a plasztikus referencia. Tuchel mellől indulni ugyanis nem rossz ajánlólevél, Párizsban sem azért mondtak fel neki, mert kudarcot kudarcra halmozott. Azt pedig ne feledjük, hogy Lőw Zsolt mindössze A1 esztendős, tehát fiatal edző, végigjárta a szamárlétrát az osztrák Lieferingen, Salzburgon és a német Bundesliga Leipzigjén át a Paris Saint-Germainig. Itt tart most, és ne feledjük, nem akárhonnan távozik, Európa élcsapatától, amelyben olyan sztárokkal dolgozhatott együtt, amilyenek nem poroszkálnak minden futballpályán. Hangot találva velük (is), de leginkább önmaga maradva. Meggyőződésem, nála igaz, hogy minden rosszban van valami jó. A Megfizették az árát A KÖLN­­EL FINAL FOURON ELSZENVEDETT KÉT VERESÉG UTÁN INTERJÚT KÖZÖLTÜNK DAVID DAVISSZAL, A VESZPRÉM FÉRFI KÉZILABDA­­CSAPATÁNAK VEZETŐEDZŐJÉVEL. AZ INTERNE­TES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Siske éS „A vereség ténye nehezen fogadható el egy szurkolónak. Szurkoló vagyok (magyar szur­koló), nekem is az. Azonban itt a többedik vereség módja és az arcok, illetve a testbeszéd látványa engem legalábbis nagyon elgondolkodtatott többször is.” csupamoting „Utólag furcsán hangzik, hogy az első félidőben összeszedett hátrányra hivatkozva vesztették el azt a meccset, amelyen totális lélek­tani előnyben játszottak 28-24-nél és 34-32-nél is. Itt a lélektani előny nem jelentett plusz fizikai erőt, de a vereség utáni mentális fáradtság már fizikailag is lehúzta őket. Ezt nem gondolhatja komolyan, rosszul meccselt, és kész." Tor„ Én biztos, hogy magyar bajnokin hat külföldit engednék beírni a jegyzőkönyvbe, majd egyszerre csak négy lehetne a pályán. Mint pólóban anno, Benedek, Kásás és még páran csak BL-meccset játszottak, és érdekes, nem semmi teljesítményt hoztak le úgy is, hogy nem volt sok meccs ben­nük. A spanyol iskola nem nekünk való. Nekünk a Bundesliga rakkolását kell ötvöznünk a magyar technikával. ” sport Újjászületés előtt emeljük, 2021-ben lesz olimpia, labdarúgó Európa-bajnokság és még számos kiemelkedő sportesemény, de életre-halálra menő mérkőzés egyetlenegy vár ránk az új esztendőben. Azt az emberiség vívja - semmiképpen sem játssza - a koronavírussal. A végeredmény hitünk szerint nem kérdéses, az összecsa­pás időtartama már inkább. Pontosan azt sem tudjuk, mikor kezdődött, még kevésbé, mikor végződik, talán a második félidő elején járhatunk, és végre úgy tetszik, nyerésre állunk. De nagyon nem mindegy, mikor harsan a hármas sípszó, mert egészen addig minden egyéb meccs beszűkült fizikai, lelki­, mentális állapotban zajlik. Nézzük csak e zaklatott telet! A decemberi női kézilabda Európa-bajnokságot olyan csapat nyerte meg, amely egyéb­ként nem szerzett semmiféle jogosultságot a részvételre. Norvégia ugyanis eredetileg társházigazda lett volna, de erről lemondott, egyedül Dániának adva át a tornát, ám ez az utol­só pillanatokban alakult így, ezért a kvalifikációs sorozatban nem játszott, tehát ki kellett volna zárni. Ez azonban senkiben fel sem vetődött, nemhogy a probléma kezelése, de puszta léte sem. Mindenki csak azért fohászkodott, hogy aránylag normálisan, tömeges új fertőzések és törölt mérkőzések nélkül lecsorogjon a torna. Miként az óév utolsó napjaiban a férfi Bajnokok Ligája kölni négyes döntője is. Természetesen zárt kapuk mögött, a megszokott húszezer szurkolóval szemben, akiknek hiányát valószínűleg a Veszprém szen­vedte meg leginkább. A Paris Saint-Germainnek ellenben két, friss pozitív tesztet produkáló játékosáról kellett nagy hirtelen lemondania, így még az első elődöntő sorsa is kérdésessé vált. Szerencsére aztán már „csak” az egyik játékvezető dőlt ki, de bírópárost aránylag könnyű cserélni. Ne feledjük, ez a májusról decembere halasztott final four volt, tehát a 2019—2020-as sorozat lezárása 2020-2021-es keretekkel - ez újabb, példátlan anomália. A végső győztes Kiel fél évvel korábban sokkal szerényebb, a Paris SG meré­szebb reményekkel vághatott volna neki a végjátéknak, már csak azért is, mert a norvég bombázó, Sander Sagosen a nyáron igazolt az előbbihez az utóbbitól. Az előttünk álló január további, előre nem látható for­dulatokat tartogat. Az egyiptomi férfi kézilabda-vb esélyeit illetően úgy kalkuláltunk, hogy csoportunkban Uruguay és a Zöld-foki-szigetek nem ellenfél, Németország annál inkább, de a németek négy alapjátékosa a járványhelyzet­ miatt lemondta a válogatottságot. A Kiel BL-diadaláb­an dörítő ér­demeket szerző Hendrik Pekeler nem stertelt, leszögez­tél, nem kockáztat, négy hétre nem hagyhatja otthon a feleségét és a lányait. Érthető. De ha mindenki így gondolkodna, nem lenne világbajnokság. Az is kérdés, hogy euróban is millio­mos sportolók mennyire dönthetnek szabadon hivatásuk szüneteltetéséről annak legfontosabb feladata előtt, miköz­ben „civil” embertársaiknak nem adatik meg ez a lehetőség. Női vízilabdázóink ugyancsak ebben a hónapban vágnak neki a trieszti olimpiai selejtezőnek, már ha Olaszország kiszabadul addig jelenlegi bezártságából. Ha nem, vagy máskor, vagy máshol, vagy semmikor és sehol sem rendezik meg a kvalifikációs versenyt, ami „egyébként" meghatározó a hazai női szakág jövőjét illetően. Bíró Attila szövetségi kapitány és csapata nagyjából ennyi bizonytalan­­sági tényezővel készülődik, már eleve, mint mindenki, 13+2 játékossal, a plusz kettő ugyanis az alap tizenhármas pozitív koronavírustesztjei esetén cserélhető be. Az egyéni sportágakban látszólag egyszerűbb a helyzet, hiszen egy-két megbetegedés nem dönt le teljes csapato­kat, de a holnap kezdődő Dakar-ralin sem a cél, hanem a szaúd-arábiai rajt elérése jelentette az első jelentős kihívást a mezőnynek, az ausztrál nyílt teniszbajnokság kényszerű februárra halasztása pedig az egész éves versenynaptárt menthetetlenül átírhatja. EBBEN AZ ÉVBEN ELSŐSORBAN NEM A TESTI, HANEM A LELKIERŐ, NEM A TEHETSÉG, HANEM A KITARTÁS, A KARAKTER LEHET A SIKEREK ALAPJA. VALAMINT AZ EGYÉN HELYETT A SZŰKEBB ÉS TÁGABB KÖRNYE­ZET, A HÁTORSZÁG, AMELY FELKÉSZÍT A KÜLSŐ HATÁSOKRA, ILLETVE MEGÓV TŐLÜK. Aztán egyszer csak beköszönt majd a tavasz. Naptári, meteorológiai értelemben mindenképpen. De hogy valóban kitavaszodik-e, hogy a kikelet 2021-ben is elhozza-e az újjászületést a világnak, abban most még csak irigylendő optimizmussal bizakodhatunk. Pedig lélekemelő, bizserge­­tő futballidény előtt állnánk, még az NB I-es bajnokságot is úgy tekinthetnénk mint felkészülést - nem csupán a labda­rúgóknak, de a nézőknek is, akik egyelőre persze a tévéfo­telbe kényszerülnek - a nyári Európa-bajnokságra. Nem is szólva a vb-selejtezőről, a március 25-i magyar-lengyelről a Puskás Aréna csurig telt vagy kongó lelátója előtt, és szo­ríthatunk a BL-ben az RB Leipzigért is, Szoboszlai Dominik érkezésével immár három magyar válogatottjával. Ilyet sem láttunk még soha. Mint ahogyan hazai rendezésű női kézilabda olimpiai selejtezőt sem. Március 19-21. között Győrben ez is meg­adatik, ha minden jól alakul. Mielőtt azonban latolgatni kez­denénk az oroszokkal, szerbekkel és kínaiakkal szemben az első két hely valamelyike elérésének esélyét, először azért fohászkodjunk, hogy tartsák meg egyáltalán a tornát. Mert ha a nemzetközi szövetség, az IHF, ne adj' Isten, a pandémi­­ától fenyegetve úgy határozna, hogy a világversenyek ered­ményei alapján jelöli ki a tokiói mezőnyt - 200A-ig ez így is volt -, a mieinknek, akiknek az elmúlt négy évben a 2018-as Eb-7. hely a legjobbjuk, bizony nem lenne ott helyük. Szóval először: legyen selejtező, másodszor: együttesünk végezzen az első kettő között, harmadszor, azaz persze mindenekelőtt: legyen olimpia! Hiszen ez az emberiség legnagyobb játéka, amelyet eddig kizárólag háború sodorhatott el. Az idén viszont nemcsak kronológiailag, hanem ez egyszer fontosságban is többek szemében megelőzi a labdarúgó Eb. Mivel Buda­pest négy mérkőzés erejéig társrendező, és fiaink itthon fogadják a franciákat és a portugálokat, az erőviszonyok és az egyszeri, vissza nem térő lehetőség tükrében ezúttal az élmény talán fontosabb lenne az eredménynél. Én legalábbis nem zárom ki, hogy hatvanezer szurkoló előtt egy tisztes, lélekemelő, örök közösségi emlékként belénk vésődő vereség többet érne, mint egy zárt kapus 1-1. Úgyhogy hajrá, magyarok, hajrá, védőoltás! Az olimpia más történet. Ott kétszáz nemzet nézőinél előbbre való kétszáz ország sportolóinak részvétele. Ám ha a bevezetőben említett pandémia elleni összecsapást addigra nem sikerül eldönteni, ki tudja, mely küldöttség, csapat marad távol, illetve mely klasszisok akár külső, akár belső kényszerből? Ezért egyelőre mindenféle esélylatolgatás korai. Vegyük csak legbiztosabb riói éremszállítónkat, Hosszú Katinkát! Neki különösen sokat számított az egy év halasztás, májusban tölti be a harminckettőt. Az év végi ob-n nem is indult, talány, mennyi ösztönzést talál magában e szürke téli, majd kora tavaszi hétköznapokban. Ha semennyit, azt is el kell fogadnunk; három ötkarikás aranyát már nem kell megvédenie, azok örökre ott ragyognak a vitrinben, az évkönyvekben, a Nemzeti Sportuszoda márványtábláján, „értékes pontszerző helyekért" pedig feltehetően nem hajtaná magát agyon. És bár néhány sportágban elegendő egyetlen ihletett nap a megdicsőüléshez, az úszás - vagy másik fő nemesfémbányánk, a kajak-kenu - nem ezek közé tartozik. Ebben az évben elsősorban nem a testi, hanem a lel­kierő, nem a tehetség, hanem a kitartás, a karakter lehet a sikerek alapja. Valamint az egyén helyett a szűkebb és tágabb környezet, a hátország, amely felkészít a külső hatásokra, illetve megóv tőlük. Közösen méretünk meg, amiből bizakodást is meríthetünk. Aztán egyszer, még az idén, eljön az az ihletett óra, amelyben - hasonlóan a világszintű fenyegetettséghez - a mi generációnknak még sohasem lehetett része. Csupán elődeinknek, akik közül 19A5 tavaszán sokaknak első útja a romok közül a pályára vezetett, és ott egymást átölelve sóhajthattak fel: átvészeltük, egészségesek vagyunk, süt a nap, szerezzünk gyorsan valahonnan egy labdát, és indulhat újra a játék, az élet! Ha kényszerből is, de roppant becses tudásra tettünk szert a magunk mögött hagyott eszten­dőben. Megtanultunk vágyakozni az iránt, amiről addig természe­tesnek hittük, hogy a miénk. BALLAI Attila Az olasz Marco Fois ugrik a 18 méter magas római Cavour hídról a Tiberis folyó vizébe - az olasz fővárosban több évtizedre nyúlik vissza az újévi hídugrás hagyománya.

Next