Nemzeti Sport, 2021. március (119. évfolyam, 59-72. szám)
2021-03-01 / 59. szám
BVSC legyőzte a Fradit a pólóbajnokságban, a vasutasok kispadján ez volt Kemény Kristóf első meccse - történelmi pillanat. Egyelőre alapvetően még nem Kristóf, a harmadik Kemény, hanem az első kettő, „Fecsó bá” (nem áll rá sem a szám, sem a kezem a Ferencre) és Dénes jóvoltából. De papíron már itt az edződinasztia. Hiszek benne, hogy a vér nem válik vízzé, a családhoz való több évtizedes kötődésem miatt is, ám elfogultság nélkül állítom, hogy esetünkben minden bizonnyal így lesz. Nem az én tisztem, hogy a gének szakmai tartalmát kutassam, nekem csak emlékeim vannak maradandóak. „Fecsó bárói” például az, hogy semmit sem bízott a véletlenre. Bár az utánpótlás-nevelés felkent apostola volt, a ködös november reggeleken is ott állt a AKI A PÉCSI régi Szőnyi úti PÓLÓSOKKAL nYitott Part-NYER IFIKUPÁT, Janes figyel-TUD VALAMIT. rekmeccseket. Azt mondta, csak akkor lehet teljes a kép, ha a felvétel is az. Na ja, mit is mondhatott volna most, aki kimagasló mérnöki tehetségét hagyta veszni a szerelem, a póló kedvéért. Noha egy korosztály vagyunk, Dénestől is tanulhattam, például azt, hogy hosszú távon mindig kijön a frankó, magyarán, az ítélet nem szégyen, az előítélet annál inkább. Amikor Comóban volt, s állatorvosként (is) dolgozott, úgy intézte a napirendjét, hogy mindkét helyen maradéktalanul helytálljon. Hűen edzői ars poeticájához is, amelynél fontos, hogy az apróságokra figyelni kell, mert döntő pillanatokban ott a mérleg nyelve. Hogy ő is elismert hivatást vágott sutba a szerelem (póló) kedvéért, nem csupán a tények miatt, azért is említem, mert Kristóf is diplomával, civil állással tért meg a vízilabdához... Ő is korán kezdte. Tízéves volt, amikor édesapja Sydneyből nem csupán első olimpiai aranyát hozta haza kapitányként, hanem rengeteg kazettát is, rajta meccsek, többségében nem a magyaroké. A gyereknek kedvenc időtöltése lett a nézegetésük, egy idő után kívülről tudta, mi van rajtuk, de bele is ivódtak a képsoroR) " Annyira mindenképpen, hogy az edzői pályára voksoljon, végigjárva a lépcsőfokokat, az utánpótlásban sikeresen. Maradjunk annyiban, hogy aki a pécsi pólósokkal nyer ifikupát, tud valamit. (Sokat.) Miközben sok sikert kívánok neki, már most megemlítem, ha esetleg valamikor a Szivós-dinasztiáról lesz szó (id. Szívós István, ifj. Szívós István, Szívós Márton), hasonlóan elfogult leszek. Uszodai gyerekként ez megbocsátható. Az ág is húzza TEGNAPI SZÁMUNKBAN TUDÓSÍTOTTUNK A WOLFSBURG-HERTHA (2-0) NÉMET BAJNOKI LABDARÚGÓ-MÉRKŐZÉSRŐL AZ INTERNETES OLDALUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL VÁLOGATTUNK. Hissza UgandA „Dárdai előtt a megszerezhető pontok 31 százalékát szerezték meg, vele a 7 százalékát. ” Engur „ Ne legyünk igazságtalanok vagy irreálisak! Amikor Pali elvállalta, mindenki erre a lehetséges (sőt: valószínű) kezdésre figyelmeztetett, s Dárdain kívül nem sokan vették volna át a kapitányi posztot ilyen helyzetben. A kínos az lesz majd, ha azok a meccsek nem hoznak pontokat, amelyeken még ennek a Herthának is reális esélye van. Ott kell biztossá tenni a kiesés elkerülését, nem a Bayern, Lipcse vagy Wolfsburg ellen (bár ebből a müncheniek ellen majdnem jött egy bravúrpont)." nincs foci „A Hertha bent marad, sajnos ezzel a **** összetétellel kell megoldania Dárdainak. Sikerülni fog. Aztán kell egy csapat, mert ez nem az." Ratalics9999 dec 033 „Nincs olyan nagy baj a játékosállománnyal, csak lelappadtak. Mihelyst a rendszerbe állás révén kijönnek a gödörből, az ilyen Wolfsburg-szintű csapatokkal egyenrangúak lesznek. Ma már egyenrangúak is voltak, és csapat is voltak, csak az eredmény másképp alakult. Nyáron egy rendes Dárdai-féle felkészüléssel ez a játékosállomány dobogóközeli lesz, még a kölcsönjátékosok nélkül is. ” sport történetet tulajdonképpen a „nagy Pindinek" köszönhetem (ergo van „kis Pindi” is, és persze róla is szó lesz majd), aki a fiatalságom és középkorúságom meseszerű, hrabali alakja, és kikerülhetetlen figurája a Haller téri világnak. Amúgy „Pindiéket" jóformán mindenki ismeri (némi túlzással az egész földön, de a magyar sportéletben tutira): az öreg még MLSZ-elnökjelölt is volt, anno sokáig hivatásos tűzoltó a Vágóhíd utcai laktanyában, az ifjabbik pedig nyolcszoros bajnok, a teljes pályafutása során majd' kétszázszoros válogatott jégkorongozó, ahogy mondani szokás, elég jó kis spíler. Na de hogy ne trükközzek itt túl sokáig szavakkal és jelzőkkel, a klubhűséget szeretném az alábbiakban kidomborítani, mert az ilyesféle, régimódinak mondott foglalatosság mintha egyre inkább hiányozna ebből a túlpörgött világból. A „nagy Pindivel" (becsületes nevén Pindák Lászlóval - na ugye, hogy mindenki ismeri!) a minap az álarcaink hangfogóiban abban a témában próbáltuk egymást túlharsogni és licitálni, hogy ki tud több olyan magyar sportolót felsorolni, aki az anyatejjel együtt szívta magába a klubszeretetet, és hát túl messzire nem nagyon jutottunk, mert mindjárt le is ragadtunk a fiánál, a Lacikánál (na, ő a „kis Pindi"). Ez ügyben nála ikonikusabb sportemberalak nem is kell ahhoz, ha ezt a különlegesnek tűnő kapcsolatot firtatjuk. Ez esetben a zöld-fehér színekhez és a klubcímerben lévő ikonikus három E betűhöz (Erkölcs, Erő, Egyetértés) kötődőt, ami abszolút hűen keretbe foglalja az egyesületi ragaszkodás fontosságát. Amikor már jól kiharsogtuk magunkat a „nagy Pindivel” (őt ugyebár elég nehéz félbeszakítani, ha belelovalja magát egy témába), a számítógép elé ülve bepötyögtem a Pindák László nevet, arra kíváncsian, hogy tényleg ennyire csak a Fradi volt-e jelen az életében, s bizony, minden jégkorongos adathalmazból, cikkgyűjteményből, archív tévés anyagból csak az köszön vissza, hogy a „kis Pindi” szíve már egészen a hol volt, hol nem volt korszaktól kezdve az FTC-ért dobogott. A klubhűség az ő esetében, mondhatni, valóban aranyfedezetű. Az ilyesmi pedig különleges és felemlegetnivaló érték, nekem azért is, mert szinte azonos korosztályhoz tartozó férfiemberek lennénk, ráadásul kikerülhetetlenül is kereszteztük egymás útjait - furcsa mód a futballpályákon. Nem is olyan régen, a nyolcvanas, sőt még a kilencvenes évek közepén is olyan világ járta, hogy az élversenyzőknek nem derogált másfelé is kipróbálni magukat a sport világában: ifjabb Pindák László baromi jó labdarúgó is volt. A magyar focivilág gyökerei elég mélyre hatolnak a szent futballföldben, de a „kis Pindivel" anno spéciei a hetedosztályban vendégjátékos státuszban rúgtuk a labdát, mégpedig a Szentendre-körzetiben, a Budapesthez közeli Mlynkiben (Majmocskában), azaz Pilisszentkereszten. Tettük ezt elsősorban a „Pindi” faternak köszönhetően, aki akkoriban éppen annak a kedves kis pilisi, hegyi község futballcsapatának volt az edzője, meccsszervezője és minden is egy személyben, s elképzelhetetlen volt, hogy ne vitt volna magával, sőt ne igazolt volna le néhány kilencedik kerületi srácot is. Az érdekessége az volt ennek a focizgatásnak, hogy a Lacika szépen hozta magával a profi mentalitást is. Aki játszott valaha is falusi csapatban, tudja, hogy a pályán elég nagy az összetartás a helyiek között (még szép!), Majmocskában például ha csúful állt a meccs, és a szentkereszti srácok nem nagyon akarták, hogy megértsük, miként kritizálnak minket, pestieket (vagy csak valami cifrát akartak mondani mérgükben), szlovákul kezdtek povedálni maguk között. Nem szeretnék hatásvadász eszközökkel élni, de Pindák Laci (mármint a A KIS CSAPATOK PÁLYÁIN RENDSZERESEN FELBUKKANTAK AZOK A SPORTOLÓK, VERSENYZŐK, AKIK AZ ELŐZŐ HÉTVÉGÉN A CSARNOKOKBAN, MEDENCÉKBEN, REKORTÁNON ELKÉPESZTŐEN NAGYOT ALKOTTAK. kicsi még ezeket a morgolódós, keményfejű községieket is beállította a sorba, mégpedig azzal, hogy elég hatásos öltözői beszédet tartott, amikor éppen a verhetetlennek mondott Pilisvörösvár ellen kellett volna nagyot alkotni, és elég megszeppenten kuporgott a társaság a padon - mert az akkor NB III-as játékosokkal újjászervezett vörösváriak bivalyerősek voltak, és már az első félidőben berámoltak három vagy négy gólt... Igaz, hogy Pilisszentkereszt nem tudott győzni azon a meccsen, de a „Pindi"-lelkesítést követően gólt már nem kapott, és a meccs végén úgy kellett lehúzni mindegyik hazai játékost a pályáról, mert a végére elfutották az erejüket, s akkor láttam, milyen, amikor egy jégkorongozó úgy istenigazából belefeszül a meccsbe. Ekkor éreztem azt, hogy a sokat emlegetett klubhűségen kívül létezik bizony sporthűség is, az a versenyzői erény, amelyet a pályafutás során szerzett tudás és akarat elegye tesz teljessé. S ha már erő és akarás... Láttam focizni a szintúgy ferencvárosi jégkorongozó legendát, Hudák Gábort (BLSZ II, Budatours), akire négy védő csimpaszkodott, ám ő vidáman futott tovább a lasztival a kapu felé, no hát, hozzá képest a „kis Pindi” valóban kicsi volt, de azon a bizonyos körzeti pilisi amatőr focicsatában is beletette a szívét-lelkét a küzdésbe, és néha úgy tűnt, azon a kiégett füvön, a gidres-gödrös pályán olykor gyorsabban futott, mint ahogyan korcsolyázott az egykori Budapest Sportcsarnok tükör- vagy a Kisstadion kissé kásás, egyre ráncosabb öreg jegén - mert neki a sport szentsége a futballban ugyanaz volt, mint a legélesebb, vérre menő hokimeccsen. Ma már elképzelhetetlennek tűnik, hogy profi, kenyérkereső, bajnoki címre hajtó, válogatott, világbajnokságot megjáró sportoló a szabadidejében hobbisportoljon. Nyilván ehhez anno kellett a háttér is, a sportmániás apa, s az is, hogy harminc évvel ezelőtt még más volt a világ ingerhatára. Hogy mást ne mondjak, mi, újságírók is fociztunk egymás között, lejártunk a városligeti dühöngőbe, s heti kétszer-háromszor két órán át dübörögtünk a betonon, majd a tusolás, fésülködés után mentünk sajtótájékoztatóra, cikket írni, ügyelni - és valahogy minden belefért a napba. A sport, a munka, a kaja, a buli. Nem is volt ekkora vibrálás körülöttünk, ami miatt manapság mindenki úgy érzi, hogy se energiája, se lehetősége nincs valami mást is csinálni azon kívül, ami a napi rutin, benne a már-már főállásban végzett mobiltelefonképernyő-tapicskolás, csetelés, Facebook-hiszti. Szóval, anno a kis csapatok pályáin rendszeresen felbukkantak azok a honi sportolók, versenyzők, akik az előző hétvégén a csarnokokban, medencékben, rekortánon elképesztően nagyot alkottak, s ez a vegyülés adta meg a magyar sportvilág semmivel össze nem hasonlítható aromáját, amiből aztán szó szerint is lehetett erőt nyerni a hétköznapok nehézségei közepette is (kinek az edzés, kinek a munka jelentette a terhet), mert a sportolás szórakozási lehetőség is volt egyben. A kohéziót pedig az egyesületi mítoszok teremtették meg, jómagam ezekből eredeztetem ebben a semmi kis írásban is az általam rajongott hűséget, ami viszont nem jelent mást, mint a hús-vér legendák és a klub szimbiózisát. Mondanám is, hogy ezt a köteléket nem lehet egykönnyen elszakítani - azonban újabban gyakran kiderül, hogy, sajnos, nem lehetetlen. Azért is, mert mostanság az öltözők világa átjáróház lett, s a múltbéli sikerek megteremtői (kiváló képességű magyar sportolók) egyre inkább ködbe vesznek, illetve esély sem mutatkozik arra, hogy a honi versenyző és rajongó egy gyepen, parketten feszüljön egymásnak, vagy visszakanyarodva a pilisszentkereszti történetrészletekhez, két aprócska tornatermi öltözőpadon húzza fel a sportszárat a „civilben” válogatott játékos mellett. Eltűntek a velünk együtt felnövő egyéniségek... A klubhűségre ráadásul születni kell - vagyis ezt nem lehet sportszerződésbe foglalni, netán az egyre divatosabb e-sportolás kapcsán szoftverként futtatni, nyomtatott áramkörbe integrálni, de még csak kimondani sem, hiszen a klubhoz való hűséghez fel kell idézni egy arcot, egy mozdulatot, egy történetet. Ember, sportoló kell a nagy szavak mögé. VINCZE András Akrobatákat idéző mozdulattal emelte a feje fölé Karina Akopovát a moszkvai Orosz Kupa műkorcsolyaversenyen Nyikita Rahmanyin - persze a vízszintes pózt felvevő partnere is mindent megtett, hogy segítsen neki az egyensúlyozásban.