Nemzeti Sport, 2021. március (119. évfolyam, 73-88. szám)

2021-03-26 / 83. szám

THURY Gábor ég volt... 198A-et írtunk, szeptemberi este volt, dühöngtem a Népstadionban, mert az osztrákok elleni első világbajnoki selejtezőn bizonyos Walter Schachner góljával a szünetben 1-0-ra vezettek a vendégek. A második félidő­ben aztán elpárolgott a mérgem: jött Nagy Antal fejese - meg Esterházy Márton és Kardos József gólja -, 3-1-re győztünk, végül kijutottunk az 1986-os mexikói vb-re. Akkor jártunk legutóbb vb-n, majd’ harmincöt év telt el, s azóta egy Európa-bajnoki szereplés jutott nekünk, 2016- ban, egy másik még előttünk van, a nyáron. Ahhoz, hogy most esélyünk legyen odakerülni a világbajnoki selejtezőcsoport első két helyére, bravúr kell. A lengyel válogatott tizenkilencedik, a magyar negyvenedik a világranglistán, ez azt is jelenti, ha az erősorrend szerint kvalifikálnának a vb-re, a A PAPÍRFORMA- rivális már KÜLÖNBSÉGBŐL Katarban SEMMI SEM érezhetne I ATSZ0TT magat... Arról LA­::)/-UI '■ nem beszél­ve, hogy ellenfelünk piaci értéke cirka hatszorosa a miénknek. Továbbmenve: a lengyel kezdő tizen­egyben valamennyi futballista légiós volt, nálunk hárman a honi élvonalat is képviselték. A papírforma-különbségből semmi sem látszott az első félidőben. Fantasztikusan összeszedett, mi több, hittel játszó magyar együttes vette fel a küzdelmet az esélyesebb lengyelekkel. Lehet, hogy az ellenfél futballistáinak piaci értéke magasabb, de csapatként jobban funkcionált a magyar. Mindenki hozzátette a pluszt, amit ilyenkor kell, Fiola Attila olyan pazar átadással indította Sallai Rolandot, amilyenre talán még a legutóbb vb-n járt magyar együttesből is kevesen voltak képesek, a Freiburg csatára pedig olyan hidegvérrel értékesítette a helyzetet, mint egyko­ron Kipich József. A brit lap, a The Guardian a vb-selejtezőt megelő­zően a mieink közül Gulácsi Pétert, Szalai Attilát és a sérülése miatt nem játszó Szoboszlai Do­­minikot tartotta olyan futballistának, aki borsot törhet a csoport esélyese, Anglia orra alá. Nem a széljegyzetben helye, hogy egy játékos beállítása mellett vagy ellen állást foglaljunk, de ide kívánkozik, ezért kell a pályán tennie Szalai Ádámnak. Más kérdés, hogy a második játékrészben kicsit szétestünk, amit kihasznált az ellenfél, de Willi Orbán ellen nem volt ellenszere. Ötödik döntetlenünket értük el a lengyelek ellen. Hogy a Puskás Aréna a lengyel-magyar barát­ságra utaló látványos drapériáján megörökített Bem apó mit szólna ehhez, ha élne, nem tudom. Egyik szeme sírna, a másik nevetne. Nekünk mindkettő inkább sír TEGNAPI SZÁMUNKBAN TUDÓSÍTOTTUNK AZ U21-ES LABDARÚGÓ EB MAGYARORSZÁG­­NÉMETORSZÁG (0-3) CSOPORTMECCSÉRŐL. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLE­MÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Devisz .Hatvan percig jól tartotta magát a véde­lem. Balogh Botond néhány év múlva a felnőtt­válogatott stabil kezdőjátékosa lehet. A románok ellen kell többet mutatni, ők azok, akik velünk egy szintet képviselnek. Egyvalamin változtatni kell: Szőke elöl egyedül súlytalan. Két csatárral kell felállni, és remélem, hogy a Bárány, Skribek kettőssel fogunk." aggresszív kismalac .Szomorú, hogy lassan évti­zedek óta beszélünk a fizikai felkészítés hiányáról, s még mindig ez a gond. Pedig ezt lenne a legkön­nyebb megoldani a magyar futball problémái közül." Elster „Nem a hiányzók miatt kaptunk ki, hanem azok miatt, akik a németeknél itt voltak. Náluk egy-egy játékos lábában több nagy meccs van, mint az egész magyar csapatban." Uresanyi 68 .Sok a hiányzónk, az igaz, de velük sem lett volna szebb. A németek jobbak." plengieplengie „Sajnálom, mert tudom, hogy Gera nagyon sokat dolgozott ezen a csapaton, és nem az a hibája, hogy csak ennyire futotta. A fiúk hősiesen küzdöttek az első félidőben, a második­ban nagyon elfáradtak, mert a bunkerfoci ilyen." S­zomorú ek nemzetisport Alázattal Tokióba­ n elmúlt tíz évben sokat gondoltam Zácsik Szand­rára. Mármint nem általánosságban, hanem egy konkrét pillanatra: amikor Zácsik Szandra még nem volt sem Szöllősi-Zácsik, sem Hanna és Borisz anyukája, ellenben a világ nagyjából legígéretesebb fiatal átlövője, alig túl a 21. születésnapján. És vigasztalhatatlan volt. Győrben jártunk, 2011 nyarán, és egy órája ért véget a Németország elleni selejtező, amelyen eldőlt, hogy válogatottunk nem jut ki a brazíliai vébére, így a londoni olimpiára sem, ami az akkoriban már tizenöt éve győ­zelmekre, érmekre, sikerekre kondicionált magyar női kézilabdázásban felfoghatatlan tragédiának számított. Már azt is nehezen vette be a közgyomor, hogy néhány hónappal korábban a csapat, ha végül mindössze utolsó meccsének utolsó negyedórás rövidzárlata következtében is, de lemaradt az elődöntőről a norvég-dán rendezésű Európa-bajnokságon (ehhez képest az utóbbi néhány évben két kezünket összetettük volna egy ilyen „kudar­cért", ugyebár), majd a már minden szakmai és erkölcsi eresztékében rogyadozó válogatott még némi szövetségi és öltözői kavarásnak is áldozatául esett, hogy aztán végképp a porba omoljon. Úgyhogy egy órával a vb-selejtező vége után Zácsik Szandra vigasztalhatatlanul botladozott a képletesen vett romok között a Magvassy-csarnokban, valami értelmet, fogódzót, vigaszt keresve a letaglózó történések után. „Szani, neked még rengeteg időd van, itt leszel még nagyon sokáig” - próbáltam mondani neki, mikor szembejött a lépcsőn. Úgy villantotta rám a szemét, mintha épp elgázoltam volna a macskáját a fűnyíróval. „És? Akkor is most buktam el egy olimpiát...” Majd a hitetlenkedés, a harag, az értetlenség és a kétségbeesés keverékével az arcán faképnél hagyott. Na, ez a pillanat, ez az arckifejezés sokszor kísértett azóta is, amikor valami épp megint nem sikerült a magyar női kézilabdázásban, ami, ismerjük be, elég gyakran elő­fordult: a súlyos kudarc, a pótolhatatlan szakmai veszteség minden fájdalma egy fiatal lány arcán. És minden néma öltözőfolyosón való álldogálás, minden elkeseredett buszozás, minden csendes reptéri téblábolás közben arra gondoltam, mégiscsak kellene valaminek történnie, hogy ez ne ismétlődjön meg újra és újra. A magyar női kézilabdázásban tíz évig testületileg nem sok minden történt ebben az összevetésben. A szakágat (félre)vitte a tehetetlenségi erő, a régmúlt beidegződései, a szőnyeg alá söpört tisztességtelenségek, a készséggel magára húzott kalandorok és ügyeskedők, a kockázat- és konfliktuskerülés, a rövidlátás és a riadalom, ha valaki mégis a távoli horizontok felé tekintett. Zárt ajtók mögötti testületi üléseken, világversenyek kudarcainak éjszakáján a szállodafolyosó padlóján ülve folytatott elkeseredett be­szélgetéseken, interjúk interjún kívüli részeiben elhangzott olykor, hogy 1. van baj, 2. mi a baj, 3. mit lehetne tenni és A. azt miért nem lehet mégsem megtenni, de aztán valahogy mindig akadt valami kis felcsillanó reménysugár, egy apró sikermorzsa, amelyet felcsipegetve mehetett minden tovább a régiben, legfeljebb leheletnyi változtatásokkal. És szurkolt mindenki tovább, hogy vagy egyszer csak mégis irányba fordul a Magyarország lajstromjelű teherhajó a női kézilabdázás Szuezi-csatornáján, vagy valahogy ös­­­szejön az elhivatott, elszánt, elkötelezett, a sportág iránt mindenen túlmutató felelősséget és alázatot érző emberek olyan kritikus tömege a pályán és a pályán kívül, akiknek a munkája minden gátló tényező ellenére meghozza a sikert. Végül is ez utóbbi jött be. És ha van kulcsa vagy közvetlen oka a múlt héten sikerrel megvívott olimpiai selejtezőnek és a tokiói kijutásnak, akkor ez az. AMINT SIKERÜLT TUDATOSÍTANI A MÚLT HETI NŐI KÉZILABDA OLIMPIAI SELEJTEZŐTORNA SÚLYÁT ÉS SIKERÜLT TÉTET ÉS FELELŐSSÉGET RENDELNI A FELADATHOZ, A HAZAI STÁB ALÁZATA, ELKÖTELEZETTSÉGE, HITE ÉS ÜGYSZERETETE ÁTRAGADT A JÁTÉKOSOKRA IS. Kezdve a két szövetségi kapitánnyal. Miután Kim Rasmussen (nem elvitatva korábbi érdemeit) csaknem négyéves magyarországi pályafutásának legfontosabb percében, az olimpiai selejtezős szereplésért vívott meccs kulcspillanatában előbb kiállíttatta, majd el is tiltatta magát, ráadásul végig abban a ki is mondott meggyőző­désben, hogy egy dán edző balhéja egy magyar-románon személyes ügy, amely csak róla szól, Danyi és Elek Gábort eleve tüzet oltani rántották elő, szinte jobb híján. Már egy efféle felkérésnek is más az akusztikája, mint annak, hogy „a világ összes edzője közül önt találtuk a legalkalmasabbnak a magyar válogatott vezetésére, ne habozzon megnevezni alkalmazásának feltételeit”, de a két tréner szó (és fizetési igény) nélkül vállalta a szolgálatot, miközben a magyar kézilabda látott már olyan szövetségi kapitányt is, akinek a szerződésében még az is ki volt kötve, hogy a céges autó milyen beszerelt extrákkal álljon rendelkezésre. Pedig Magyarország két legnagyobb (és az irrealitásig menően hatalmas várakozásokkal övezett, akár a Fradi körülményeihez képest indokolatlan BL final fourba jutását, akár az ETO-tól az obligát és gyakorlatilag teljesített örökös veretlenségen felül mindenkor követelt hagymázas álomkézilabdát vesszük) klubját irányítva, plusz kisgyermekes/­unokás apukaként/nagyapaként már így is teljes embert kívánó elfoglaltságuk volt, de úgy érezték, tartoznak annyival a sportágnak, hogy segítenek a legnagyobb bajban, holott aligha így, egyből késsel a torkán akart bármelyikük is szövetségi kapitány lenni - és akkor még le se fokozták egyiküket. Vagy vegyük Görbicz Anitát: ha soha többet nem fogna gömbölyű tárgyat a kezébe, és nemhogy kézilabda-, de vásárcsarnok közelébe se menne többé, akkor is szobrot kellene állítani még a szobrásznak is, aki az ő szobrát faragta, cserébe eddigi szolgálataiért­­ mégis beállt harmadedzőnek. Pedig alighanem lett volna jobb, de legalábbis egyszerűbb dolga, és egy szót sem szólhatott volna senki, ha elhárítja a szíves felkérést. De jött, melózott, segített. Márpedig a tisztikar stílusa, viselkedése, hozzáállása alakítja ki a hadsereg hozzáállását: amint sikerült tu­datosítani a múlt heti olimpiai selejtezőtorna súlyát, és sikerült tétet és felelősséget rendelni a feladathoz, a stáb alázata, elkötelezettsége, hite és ügyszeretete átragadt a játékosokra is. Ott van mindjárt Szöllősi-Zácsik Szandra, aki utóbb maga is kimondta, hogy társaival talán most értek meg az olimpiai szereplésre. Amikor a szerbek elleni kulcs­meccsen nem sikerült az első lövése, ismét beugrott róla egy régi emlékkép: az, ahogyan a 2013-as világbajnokság negyeddöntőjében nem sikerült az első lövése, és onnantól minden mozdulata arról árulkodott, tulajdonképpen a világ bármely pontján szívesebben lenne, mint akkor ott, a belgrádi csarnokban. Ehhez képest a hét és negyedévvel későbbi Zácsik már a rossz lövés után következő támadás­ból gólt szerzett, majd egy parádésan játszó társaságból is kiemelkedett hatvan percen át. De említhetjük Tömöri Zsu­zsannát, akiről szintén nem karrierje minden pillanatában a sportág iránti alázat jutott elsőként az ember eszébe, és nehéz volna azzal vádolni, hogy mindig túl könnyen emel­kedett felül személyes sérelmein, de most mintaszerűen tette a dolgát; vagy Helembai Fannyt, aki az évekig tartó Nagy Beállóskeresés közben sem tudott kerettag lenni, de csak küzdött tovább, amíg el nem jött az ő ideje; esetleg Kovacsics Anikót, aki három hónappal korábban általános hitehagyottsággal dobálta tovább a labdát az Európa-baj­nokságon, most viszont kicsattant az önbizalomtól. Vagy megnevezhetnénk bárki mást a csapatból és tágabb kör­nyezetéből - szinte technikai kérdés, hogyan kézilabdázott a válogatott a selejtezőtornán ahhoz képest, hogy milyen hozzáállással, mentalitással, alázattal és hittel tette a dol­gát, és ettől nemcsak egyenesbe fordult az elakadt teherhajó, de azzal a lendülettel Tokióig is sikerült úsznia. De ettől az elmúlt tíz év még meg­történt. Illyés Gyulának ellentmondva jelen esetben „csökkenti, ki elfödi a bajt”: a magyar női kézilabdázás időt és életet nyert ezzel a sikerrel. Ha valamikor, most fel lehetne tárni és szembe lehetne nézni a szakágat feszítő, a korábbi küszködést okozó problémákkal - a válogatott nemcsak a tokiói szereplést, ennek a szem­benézésnek a lehetőségét is kiharcolta. És ennek a szembe­nézésnek a megtételéhez sem kis elhivatottság és alázat szükségeltetik majd. BÁLINT Mátyás Bese Balázs, U21-es válogatottunk kapusa a németek elleni Európa-bajnoki csoportmérkőzésre bevonulva még tett néhány bemelegítő gyakorlatot, s mint a találkozón kiderült, szüksége is volt a „rugósra".

Next