Nemzeti Sport, 2022. április (120. évfolyam, 103-116. szám)

2022-04-16 / 103. szám

AMIKOR NAGYAPÁM KEZET FOGOTT, és valamikor még a 20. század elején keltezett, tehát ősré­gi MTK-drukkerként kivitt a Hungária körút­ra, előtte bemagoltam a csapat összeállítását, hogy mindig tudjam, kinél van a labda. Nem volt nehéz dolgom, mert akkor még messze voltunk a hátakon (is) dúló számháborútól, az egytől tizenegyig terjedő számozás a poszto­kat is meghatározta. Az ellenfélre­ már nem emlékszem, az ered­ményre sem, de a csatársor összetételére mindmáig: Sándor, Bödör, Kuti, Vasas, Szim­­csák I. Belém égett az öt név (első szerelem...), ahogy Baróti Lajos válogatottjából a Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi, de a Fradiból is őrzök egy legendás ötöst, a Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi sort. 99 w w Nincs­e­n titokról, a minőség nem tartozik a megfejthetetlen talányok közt A közül felsoroltak Bödör László mesél mai számunk­ban, immáron a legöregebb köztünk lévő válogatott fut­ballistánkként. Ne becsüljék le, hogy egysze­res, elvégre ez az az időszak volt, amelyikben a világválogatott Novák Dezsőnek is csupán kilenc szereplés jutott címeres mezben a na­gyoknál, miközben kétszeres olimpiai bajnok volt. Remek futballisták voltak az akkoriak, ami Bödört illeti, tessék elolvasni értő kollégám, Thury Gábor kérdéseit a vele való interjú­ból. Idézetek a bírálatokból, van köztük di­cséret és kritika egyaránt, de az kiderül, hogy figyelni kellett rá (is). Ne feledjük, akkoriban vastagon fogott a tudósítók tolla, számtalan­szor megesett, hogy a mesterhármast elérő csatár azt kapta, hogy a „góljai emelték társai fölé”, ne adj’ Isten, hogy „a góljain kívül sem­mit sem csinált”. Egy pillanatig sem állítom, hogy minden a legnagyobb rendben volt a pályán és az öltö­zőkben, ám volt valami, ami mostanság nem látszik, hiába erősítgeti a duma: szerették a futballt az akkoriak, ajándéknak tekintették, hogy a legjobbak között játszhatnak. Ráadásul tisztelték, becsülték egymást, gyakran leültek egymással kvaterkázni, nem csupán a saját­jaikkal, mint Bödör Sipos Ferenccel és Nagy Pistával, más­ klubok futballistáival is létezett kapcsolatuk. Interjúnk alanya azzal szintén kitűnt, kitűnik, hogy esztergályosként is letette a névjegyét, futballistaként válogatott lett, a szakmájában aranykoszorús, ha lenne hajlam az ilyesmire a maiakban, a példaképük lehetne. Ha másért nem, hát azért, mert ért valamihez­­ felsőfo­kon. Bizonyítékot a 3. oldalon találnak rá, a kép mellett, Műhelytitkok címmel. Miközben nincs szó titokról, a minőség nem tartozik a megfejthetetlen talányok közé. Csak szív kell hozzá és tudás. Ugye, fiúk­­ ott a labda körül? Nyílt a bajnoksági Hatalmas küzdelemben az FTC öt góllal nyert az ETO ellen HARC AZ ARANYÉRT A NŐ­ KÉZILABDA NB I CSUCSRAMOADÓJÁN: FERENCVÁRO8~GYŐR 28~24. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLE­MÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. ggtpepper „Gyári szurkolóként először is gratulá­lok a Fradinak, megérdemelten győzött.” Lac26 „A győzelem mindenképpen értékes, mi­vel a Gyűrt nem szokták sűrűn elverni, de a bajno­ki címhez ez most valószínűleg kevés lesz. Az edzői párbaj nem volt szép és nem is volt szükséges.” fer8HCZ8andor007 „A Fradinak a Loki tudna se­gíteni, ha megveri a Gyűrt.” Dropíizinterfi: „Érdekes volt látni, hogy az ETO milyen rövid cserepaddal játszott. Martin nem na­gyon bízik egyes játékosaiban. Mind a két csapat nagyot küzdött, de sok hibával játszott.” kézilabdásul „Gratulálok a Fradi győzelméhez, el­sősorban Klujber Katrin időn túli heteséhez. Ilyen szituációban ez komoly teljesítmény.” MÁSFÉL ÉVE SÉTÁLTAM lakhelye, a Görbehalom melletti lélegzetelállítóan gyönyörű erdőben Török Zoltánnal. Mit sétáltam, szinte rohantam a nyomá­ban, a tizedik percben már szaporábban vettem a levegőt, csörgött a víz a hátamon, de tartani kellett az iramot. Napi szinten jár a rengetegbe, tempó­san rója a kilométereket, néha még a munkaérte­kezleteit is ott tartja, de leginkább egyedül marad a gondolataival. A friss, oxigéndús területen körülötte minden él, a fák, a bokrok, a virágok, csobog a patak, állatok bukkannak elő és tűnnek el ugyanolyan hirtelen. Minden tiszta, egyszerű és racionális - összessé­gében pedig végtelenül inspiráló. Török Zoltánnak, a Sopron Basket ügyvezető­jének a családja és a kosárlabda mellett vélhetően tényleg az erdő jelenti az életet. Itt álmodik, tűzi ki maga elé a célokat, itt harcol a környezetéért és ön­magáért, minden boldog pillanatért, amiért dolgo­zott egy életen át­­ akár a sportcsarnok irodájában, akár a magánéletében, családi otthonában. „Silver Zoli” - gúnyolták sokan, sokszor, főleg még a kilencvenes évek végén, a kétezres eszten­dők elején, mert sokszor valóban hiába ostromol­ta a csúcsokat, többnyire az ezüstérem lett az erő­feszítések jutalma. Rengeteg konfliktus, feszültség, vita, szócsata övezte ezeket az esztendőket, ta­lán sokan be is dobták volna a törülközőt, és azt mondják, nem kell a stressz, nem kell az állandó küzdelem a pénzért, az építkezésért, a szintlépé­sért vagy éppen a klub életben maradásáért. Török Zoltán abban az időben állt a soproni női kosárlabda élére, amikor sorra szűntek meg az egyesületek Magyarországon, az állami pénz szinte eltűnt a sportból, a potenciális szponzorok is saját létfenntartásukért gürcöltek. Ebben a közegben si­került kiépítenie egy széles társadalmi bázist a női szakágnak és felemelnie a soproni csapatot állandó bajnokesélyesnek és nemzetközi kupaszereplőnek, mit több, Ronchetti-kupa-győztesnek. Török Zoltán ezzel meg is elégedhetett volna, hi­szen egy jól felépített, menedzselt, kiválóan pros­peráló klubot emelt itthon a legmagasabb szint­re. De aki ismeri, tudja, nem ilyen fából faragtak. Soha­ egyetlen pillanatra sem dőlt hátra, még ak­kor sem, amikor itthon egyeduralkodóvá váltak a soproniak, és a bajnoki döntők előtt már csak az volt a kérdés, hogy elcsíp-e a szériában egyetlen mérkőzést is az ellenfél, vagy söprés lesz. Volt idő, amikor meg kellett elégednie az­zal, hogy a csapat csak itthon diadalmaskodik, a nemzetközi mezőnyben nemigen osztanak neki lapot. Bizonyosan fájdalmas évadok voltak, ren­geteg tépelődéssel, kétellyel, útkereséssel járhat­tak - nem vagyok benne biztos, hogy nem járt a fejében némi hátralépés. Töröknek azt sike­rült bizonyítania az előző évtized második felé­ben, hogy csaknem negyedszázados munka után is képes megújulni, úgy lelkesíteni az életművé­vé váló csapatot, hogy sikerült Európa egyik leg­jobbjává emelnie a Sopront, állandósítania a he­lyét a kontinens szűk elitjében. És ha már véres-verejtékes munka árán ez si­került, nem is lehetett más az álom, mint felülni a trónra, amelyen magyar csapat még nem fog­lalhatott helyet. Hiába jutott be egymás után ne­gyedszer is az Euroliga legjobb négy alakula­ta közé a Sopron, a racionális érvek, a számok, a pénzkötegek alapján sem korábban, sem most nem volt reális esélye a győzelemre. Abban biz­tos vagyok, hogy Sopronban nem háború és ki­zárások árán szerették volna növelni a végső si­kerre az esélyeket, de a sors úgy hozta, hogy a legnagyobb favorit kiszállt a játékból a kontinens legrangosabb sorozatának hajrája előtt, és hiába volt Isztambulban ott rendezőként a másik óriás, a legsikeresebb magyar női kosárlabdaklub nem szalasztotta el fennállásának legnagyobb lehető­ségét, és példás mentalitással, akarattal, egység­gel megnyerte az Euroliga 2021-2022-es kiírását. HM Tim­­alaki, Török Zoltán. W­ár megérdemelte, hogy az együttes, amelyet csaknem három évtizede istápol, olyan sikert érjen el, amilyet magyar kosárlabdacsapat még sohasem. Ha valaki, ő megérdemelte, hogy a diadal minden pillanatát most tényleg testközelből, a kispadról élhesse át, ott lehessen az időkéréseknél... Mint ahogy természetesen neki járt, hogy a híres-neves Vlker Aréna­­ gyűrűjéről levágott háló a nyakába kerüljön. Az említett tulajdonságokkal nem hirtelen, az elmúlt héten vértezte fel magát a Sopron Basket, hanem Török Zoltán álmának, sportágról, sportról alkotott filozófiájának és a szisztematikus mun­kának a gyümölcse. Mindent elmond, hogy aki be akar lépni manapság az együttes öltözőjébe, so­katmondó felirattal szembesül: „A múltad miatt lehetsz itt, de a ma elvégzett munkád miatt ma­radhatsz." Bizony, aki nem e szerint él, létezik és dolgozik Sopronban - akár játékosként, stábtag­ként vagy irodai kollégaként -, nem sok sót eszik meg, mert előbb-utóbb kiveti a közeg, sokkal di­­rektebben pedig Török Zoltán! Ami igazán elképesztő a soproni csapat diada­lában, hogy csúfos kudarc után sikerült történel­met írnia. A DVTK ellen - a közvélemény elképe­désére - elbukott Magyar Kupa-döntő után nem lett volna csoda, ha repül edző, játékos, és követ­kezik a felelősségre vonás. És ha - a hírek szerint - nem is volt feszültségmentes ilyen szempont­ból az elmúlt néhány hét, a végső cél, a türelem, a kitartás és a kudarc által szült dac, a csak azért is érzése megszülte az isztambuli csodát - Török döntései igazolódtak, és évtizedes álmok váltak valóra. Sokan tudják: Török Zoltán évek óta vívja a csa­táját. Nemcsak a soproni kosárlabdáért, hanem önmagáért, az életéért is. A Sopron melletti er­dőben 2020 novemberében arról beszélt, hogy a szervezetére támadó betegséggel vívott harcban nem nyerhet, de minden tettével küzd a hos­­­szabbításért. A baj felismerését követően orvosai azt mondták, a realitás, hogy két évet élhet még, minden további ráadás - de azért kell és érdemes harcolni. Ennek lassan három és fél esztendeje, a sportvezető pedig nem hajlandó megtörni, felad­ni, továbbra is azért kel fel mindennap, hogy lás­sa gyermekeit, feleségét, szeretteit, és persze erő­sebbé, jobbá, eredményesebbé tegye a soproni női csapatot mindenféle értelemben. A teljes életét átalakította, hogy éljen, alkot­hasson, szerethessen, s bár korábban sem vol­tak káros szenvedélyei, most minden idegszálá­val figyel az étkezésére, a mozgásra, az orvosok utasításainak betartására. Az elmúlt években olyan stábot alakított ki a sportcsarnokban, amely betonbiztosan, megingás nélkül, határo­zottan és pontosan látja el a feladatokat, így ke­vesebb a stressz az életében, tényleg az erdőben dolgozhat, nem kell és nem is akar már minden mérkőzésen a megszokott helyén, a kispad végén helyet foglalni, sőt az is előfordul, hogy csak a vé­gén értesül a végeredményről, csak felvételről nézi meg a meccset. Ezzel együtt természetesen vezeti, irányít­ja a klubot, és bár mindenki megértené, ha hát­rébb lépne, még nagyobb teret engedne életében az egyéb ténykedéseknek, örömöknek, nem teszi - mert a Sopron Basketet is Tsajfigyerm­ekének tekinti, amelyet nem akar és nem is tud elengedni. Ha v­alaki, ő megérdemelte, hogy az együttes, amelyet csaknem három évtizede istápol, olyan sikert érjen el, amilyet magyar kosárlabdacsapat még sohasem. Ha valaki, ő megérdemelte, hogy a diadal minden pillanatát most tényleg testközel­ből, a kispadról élhesse át, ott lehessen az időké­réseknél, és vélhetően a legjobbkor mondott az Isztambulban töltött napok során egy-egy moti­váló mondatot játékosnak, stábtagnak. Mint ahogy természetesen neki járt, hogy a híres-neves Ülker Aréna gyűrűjéről levágott háló a nyakába kerüljön győzelmi ereklyeként, amely mindörökké felbe­csülhetetlen érték marad Sopronban. Nem beszéltem Török Zoltánnal az Euroliga-si­­ker óta, de tudom, bepótoljuk a diskurzust. Ab­ban viszont szinte biztos vagyok, hogy már azon jár az esze, miként lehetne megismételni a hatalmas bravúrt, hogyan lehet a Sopron továbbra is a föld­rész egyik legjobb női kosárlabdacsapata. BÚCSÚ A CSATÁRTÓL KOLUMBIAI CSATARTÓL, FREDDY RINCONTŐL ÍGY AZ AUTÓBALESET KÖVETKEZTÉBEN ELHUNYT 84-SZERES VÁLOGATOTT BÚCSÚHAK A RAJONGÓK SZÜLŐVÁROSÁBAN, BUENAVENTURÁBAN:

Next