Nemzeti Ujság, 1920. január (2. évfolyam, 1-27. szám)
1920-01-01 / 1. szám
Szerkesztőség: Budapest, VIII., Szentkirályi-utca 28. sz. Telefon: József 65 és József 66. Kiadóhivatal: IV., Gerlóczy-utca 11. sz. Telefon: 107—37. Csütötök, 1020. január 1. * IT. évf. 1. szám. KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP Felelős szerkesztő: Túri Béla. Előfizetési úr: Egész évre 220 kor., félévre 110 kor., negyedévre 56 kor., egy hónapra 20 kor. Egyes szánk 80 fillér. — Hirdetések milliméteres díjszabás szériát. Uj esztendőre* Ma: Haller István vasfcs- én köioktatásügyi miniszter. Budapest, dec. 31. 1919—1920. Leirom ezt a két számot s minden emberi fantáziát meghaladó világtörténelmet jelzek vele. Az első szám felirat a magyarságnak szánt sirkövön, a második az újjászületés dátuma,— ha van bennünk még annyi őserő és annyi szent akarat, hogy újjászülessünk, ahelyett hogy meghalnánk, újra keresztények és magyarok" legyünk, ahelyett hogy nyomorultul elpusztulnánk. Csábít a gondolat, hogy a két szám határon egy és én a nagy temetéssel foglalkozzam és segítsek elhüntelni a múltat, de én mégis a jövendő és az újjászületés felé fordulok, mert nekünk az élet a fontos. Úgy érzem, hogy az életre való törekvés, vágy és akarat "minden serkentő eszközét meg kell ragadnunk, hogy újra és újra felrázzuk ezt a turáni kényelembe könnyen visszasüppedő, szívgyöngeségben szenvedő s talán, ezért is álmosságra hajló nemzetet. Nem temetni, hanem teremteni akarunk : minden társadalmi rétegében egységbe kovácsolt, érzelmi közösségben élő, egymásért dolgozó, munkát, jogot, kötelességet megbecsülő keresztény magyarságot, melyben nincsenek «urak»," nincsenek «parasztok», hanem emberek vannak a szó legnemesebb szociális értelmében. Ezt a teremtő munkát fogja és kell hogy jelezze az 1920, amely felé bizakodó reménnyel és remegő lélekkel közeledünk. Föllebbentjük a rejtelmes jövendő sötét kárpitját, mielőtt belépnénk az eltemetett múlt romjain építendő jövőbe és keressük kutató szemmel az utat, mely e célhoz vezet, és én újra csak az egységet látom, amely nélkül problémáinkra nem találok megoldást sehol. Az a kérdés, egységesek vagyunk-e? Erre a kérdésre — sajnos —"nem tudok kielégítő feleletet adni. Osztályt osztály ellen, várost és falut egymás ellen akarnak masíroztatni kalózzászlók alatt. Osztályok vezetőinek tolják fel magukat, kiket már elcsaptak seregeik éléről az osztályok ; várost akarnak falu ellen vezetni, kiknek szavuk sincs a városokban ; falvakat akarnak vezetni, akiket nem fogadnak el szóvivő vezéreknek a falvakban. — Ez ellen tenni kell és pedig az egységre vágyó keresztény nemzeti nagy többségnek, mely az elmúlt osztályharcok és gyülöltségek átkos következményeinek terhét viseli. Él a vezetés éléről mindenkivel, aki az osztályönzésen kivid, a nemzet tragikus bukása után, az újjászületéshez egyébbel hozzájárulni nem tud és nem akar ! Egységre van tehát szükség s ezt fejeziki a keresztény, nemzeti, szociális gondolat. S amint nem lehetett ezt az egységet egyetlen osztály uralmában kifejezni a múltban, épp ugy, sőt még kevésbbé lehet kifejezni a jövőben, mikor itt az ország alkotmányos életének uj alapjait, uj rendjét kell lefektetni s ez alkotmányon belül mindnyájunk életlehetőségei számára kell az országot berendezni. Nem vezetheti az országot csak a mágnás, csak a gentry, csak a főpapság, csak a gyári munkásság vagy csak a kisgazda. Minden osztály kell hogy vezesse, mert az ország nem egyetlen rend magán tulajdona, hanem az egész egységes magyar nemzeté. Az egységnek a megválasztandó nemzetgyűlésben kell kifejeződnie. Rettentő volna elképzelni, hogy az általános választói jog első próbatételénél általános, minden társadalmi réteget kifejező nemzetgyűlés helyett önző osztályérdekképviselet jönne létre, melyben a nemzet lelki és gazdasági érdekegysége kifejezve nincs. Nem megoldás lenne ez, hanem új tűzcsóva, melynek szikrái ott sziporkáznának a lelkekben felhalmozott robbanó erők körül, hogy végleg és tökéletesen megsemmisítsenek mindent, amit a forradalmak tűzvészéből a jelenbe átmenekíteni még sikerült. Fajunk maradék kincseit az osztályharc és a másokat meg nem értő önzés zsákmányványának kitenni nem szabad. Az osztályparlament harcot, a nemzeti egység alkotó munkában való szent egybeolvadást, keresztényi szeretetet, eleven kötelességérzetet jelent. És most ott vagyunk a kérdés kellős közepében , nemcsak itt a papiroson, de az élet valóságában is. Folynak a választási előkészületek, szédületes arányban zajlik a pártok harca és én valóban azt látom, hogy az egységes keresztény magyarság önmagát regeneráló erőfeszítése helyett a pártok harcolnak, osztályok birkóznak egymással. Hallunk kisgazda-parlamentről, hallunk osztályok készülő tülekedéséről beszélni, holott az egyetlen lehetséges reálpolitika ma a keresztény nemzeti és szociális politika — minden ilyen osztály parlamenti alakulást kizár. A készülő nemzetgyűlésben kifejezendő egységnek a legkülönbözőbb élethivatások mozaikjából kell kiépülnie. A magyarság tökéletes képét leéli a nemzetgyűlésnek kifejeznie. A legszínesebb és legértékesebb elmék és tehetségek összessége s nem az egyszínű osztálykivála.ztáss az, ami ennek a nagy munkára hivatott törvényhozó testületnek adhat újjáteremtő erőt csupán. Legyünk tisztában azzal, hogy a nemzetgyűlésre óriási szellemi munka vár. Alkotmányozó törvényhozást analfabéta, minden hájjal kikent s a múlt idők választási csatáiban viharedzetté cserzett korteseknek képviselőkké való előléptetésével végezni nem lehet. Legyünk tisztában azzal, hogy Évek határ közén... Meghalt az év és uj év jő helyébe, Uj kunhalom a bithegy tetejébe. .1 régi útja vérrel volt kövezve. S az újnak köntösét is köny övezze? Vyaszravatál, haláltrón volt a régi, Az uj kiapad s uj sebekkel fog égni. Bitó a másik, szégyen dús gerezdje, Ez tört magyarnak kialudó keresztje .4 régi árnyán remek árja járt itt. Most föld indul és meghasad a kárpit 4 régi éj volt, melybe nap se pillant. Most félünk, testvérünk-e még a csillag, És megsimit-e békült ég varázsa, Beánk borul-e még az Úr palástja, Barkáz-e még nagy hátságunkra balzsam. Vagy már csak végítélet kürtje karsán, 5 vérpernyét szórtunkra rőt kaméta . S reményünk is roppant, a lenge létra. •S a vert magyar zord átkok záporában Tévelyg a béna évek gádorában■?éfalay Miklós. f és piros a ima. — A „Nemzeti Ujság“ tárcája. —• Irta: Pásztor József. Borbás Mihály belépett az öccse tornácára. A gyerekek kinn lapickoltak a hóban. A két kislány fülig nagykendőbe bugyolálva, a két nagyobbacska fiú fülre húzott báránybőr sapkával. A vidám sikongatásuk fölverte a szegényes kis udvar csöndjét, melyet most a puha hó tiszta, ünnepi lepellel takargatott le, eltompitva, szelíden meglágyítva minden szögletességet s elfödve gyengéden a kis udvaron makulátlan fehérséggel minden nyomorult tépettséget és szennyet. A négy gyerek meghallotta a kapu nyikordulását s látták, ahogy a nagy ember lomha mozdulatokkal bebújik a kapun. —■ Ni, Mihály bátyám! — sivalkodott felé a legkiszobik. A többi is megtorpant a hóban s hirtelen egy csomóba verődve, elkomolyodva, nagyra nyílt szemmel bámultak az érkező felé. — No! — szólt ez komoran feléjük. — De vidáman vagytok! Olyan jól megy sorotok? A gyerekek hirtelen egymásra néznek s elmosolyodtak. Borbás Mihály leverte a havat a csizmájáról s benyitott a pitvarba. A pitvarban szétvetett lábbal állt meg s a tűzhely felé nézett, ahol kipirult arccal álldogált az öccse felesége. Az asszony felpillantott rá s csendesen , mondta. — Jó napot, Mihály. Ez nem köszönt. Pár pillanatig várakozott. A fazékból kicsapott a jövő füstös bhusorresik, landozó gőze. — Főztök? ----- kiáltotta az asszony felé éles hangon. — Mindig csak az a sütés-főzés! Az asszony szeme rárebbent. — Sokan vagyunk, Mihály, enni köll — Egy kettőre elfogy az a kis malac. Az asszony vállal vont. — Hát elfogy. Fölemelte a tekintetét a nagy, fáradt, fehérarcu emberre s csendesen tette hozzá: — Az élet is elfogy. Az embert megütötte a szó. Felkapta a fe-.' jét. . .z. — Mink lehetnénk, mégse — vágta ki. ~ Minálunk megvan még mind a nyócsonka.— Ugyan kinek tartogatják? — kérdezte az asszony. • Senkijük, csak a nagy gazdagságuk? — Irigy titok! — vágta felé élesen a nagy' lomhatestű ember. Az asszony belebökött , a fazékban jövő húsba, aztán bűvösen mosolyogva pillantott az ember arcába. . — Isten látja lelkem, hogy nem. Mink megvagyunk a szegénységünkbe. .. Az udvarról, a konyha üvegablakán beskéklő hóból a gyerekek frissen összecsendülő kacagása hallatszott. Az ember kifelé mulatott. — Azokra is kellene gondolni! Hogy vagyont gyűjtsünk? -Tudja, bojj!