Nemzeti Ujság, 1924. július (6. évfolyam, 129-155. szám)

1924-07-01 / 129. szám

2 A MANSz debreceni közgyűlése » Akik leborulnak Krisztus előtt, érezték, hogy ma­gyar földre borulnak le“ ’A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének deb­receni csoportja tegnap tartotta rendes évi közgyűl­­ését Debrecenben. A közgyűlést különösen ünnepé­lyessé tette a sok fővárosi vendég, akik Horthy Mik­lósáéval élükön a szombat esti személyvonattal in­dultak el Budapestről Debrecenbe. A vendégek száma útközben megsokasodott. Itt voltak: Tormay Cécile, a MANSz országos elnöknője, Klebelsberg Kunó gróf kultuszminiszter és felesége, Soós Károly altá­bornagy, Ráday­­Gedeonná grófné, Raff­a­y Sándorné, Szemere Béláné, Ágoston Gézáné, Szegedy-Maszák Elemérné, Gregersen Lujza, nemeskéri­­ Kiss Ida, Kiss Károly, Feticides Román, Sehol­cz Mária, Körmendy Mátyásné, Dudás Ilona, Várady Antalné, Ibel Tiborné, Csóka Imréné, utóbbiak Győr, Szeged, Kisújszállás és Karcag képviseletében. Püspökladányból Tisza Imréné vezetésével hattagú küldöttség érkezett, Berettyóújfalut Gazdag Erzsébet, Nádudvart Tormay Gézáné és Veress Gézáné, Hajdú­­szoboszlót Dem­jen Lajosné és Húsz Mária, Mi­sszol­­cot Polynár Gézáné, Nyíregyházát Csiky Istvánné, Földest Karácsonyi Zsigmondné, Téglást Benedek Jolán képviselték. Reggel 7 óra után néhány perccel érkezett a vendé­gekkel a vonat Debrecenbe. Az ünnepi fogadtatás fél kilenckor kezdődött, nagyszámú közönség jelent meg a pályaudvar perronján, melyet lobogók és vi­rágfüzérek ékesítettek. Hadházy Zsigmond­ főispán üdvözlő beszéde után Gazda Dezsőné köszöntötte a MANSz debreceni csoportja­ nevében a vendégeket, akik azután hosszú kocsisorban a vármegyeházára hajtattak a­ fellobogózott utcákon keresztül. A vár­­megyeházán zajlott le a tisztelgő küldöttségek foga­dása, majd a debreceni Tisza István Tudomány Egyetem megtekintése következett, ahol Klebelsberg Kunó gróf vallás- és közoktatásügyi miniszter és Orsós Ferenc rektor fogadták a vendégeket. Déli egy órakor a Bika Szálló dísztermében háromszáz­­terítékes lakoma volt, melyen Eringer Béláné mon­dott felköszöntőt. Az ünnepi közgyűlés A közgyűlést délután 5 órakor tartották meg a Bika-szálló­­nagytermében, ahol több mint ezer ember jelent meg és ezrével várakoztak a szálló előtt azok, akik már nem juthattak be. Az ünnepi köz­gyűlést Zivitska Andor prológusa nyitotta meg, melyet Winklerné Rettegi Margit mondott el lelke­sítő melegséggel. A Hiszekegy eléneklése után Frá­ter Erzsébet díszelnök megnyitotta a közgyűlést, majd feszült érdeklődés és lelkes taps közepette Tormay Cecile mondta el ünnepi beszédét. Tormay Cecile beszéde — közöttünk csak egy különbség van mondta többek közt —, ki szereti jobban és ki szereti kevésbé a hazáját. És ezzel a nagyszerű osztályfelettiséggel kapcsolatban állítom azt és hogy közöttünk feleke­zeti különbségek nincsenek, mert mi összetartunk mindnyájan, akik Krisztusban hiszünk és csak egy kívánságunk van, az, hogy akik Krisztus előtt le­borulnak, érezzék, hogy a magyar, a hazai földre borulnak le. — Krisztusi hit és hazaszeretet. Ezt a két gondo­latot látom én megtestesítve, nem harcosan, nem a gyűlölet szavait hirdetőn, de keresztényien a szere­tet gondolatát, az összefogás gondolatát hirdetve, ezt a két gondolatot látom megvalósítva Debrecen nagyszerű asszonyainak munkájában, akik el tudták érni azt, hogy első találkozásunk óta, a­mikor talán 14-en voltunk, második találkozásunk óta, amikor 500-an voltunk, ma jóformán itt van Debrecen asz­­szonyainak és leányainak a maga egésze. Ide néz az ország és ti nagyok vagytok testvéreim, mert nem tudjátok, milyen nagyok vagytok. Kedvesek vagy­tok, mert nem tudjátok, milyen kedvesek vagytok és önfeláldozók vagytok, mert nem érzitek, hogy áldozatot hoztok. Szeretem a végtelenségig Debre­cent, Debrecent, mely a históriában nemet mondott, mindig nemet. Nemet mondott a tatárnak, úgy hogy majdnem belehalt, nemet mondott a töröknek, azután 300 éven át nemet mondott Bécsnek. Debrecen nemet mond ma is. Debrecen az örök nem városa, de kér­dem, helyén való-e ez most, kérdem, várjon mi tör­ténik, ha az asszonyok is ugyanígy nemet mondtak volna? Hiszen akkor kihalt volna a város. Debrecen asszonyai tudtak igent mondani, tudtak igent mon­dani a szeretetben, igent mondani akkor, amikor a közös munkára hívták és kérték őket, hogy ezt a szép, nemes igent hazaszeretetükbe vigyék át a deb­receni otthonokon át Debrecen városának lelkébe is. A szabadelvű kormányoknak nagy tévedése volt az, hogy a magyar Alföldet odaengedték a demagó­giának és kultúrintézményeit a határokon rakták le, odaépíttették az iskolákat, kórházakat, vasutakat, az utakat és itt maradt a zóna, itt maradt elfeledve. Nincsenek utaink, kevés a kultúrintézményünk és így történt talán, hogy Debrecen a nem városa min­dig erősebben mondotta, hogy nem és nem. De eb­­ből a nemből igennek kell lennie. Debrecennek bele kell kapcsolódnia a nemzetépítésbe, bele kell kapcso­lódnia abba az útba, amelyen Debrecen asszonyai már -­megjelölték irányt. Nem akarom soká fárasztani az Önök türelmét, csak azt szeretném még­­elmondani, hogy minden munka és minden cselekedet és minden tett meg­kapja a­­maga jutalmát. Az a munka, amelyet itt a debreceni asszonyok végeztek az elnöknővel, a szak­osztályi elnökökkel élükön, gyönyörű, mert benne egyesíteni, tudták Debrecen minden asszonyát, ipa­ros, vasutas, vagongyári munkás, postás és értelmi­ségi asszonyait, ez a munka oly nagyszerű, hogy va­lóban meg kell előtte hajolni. Legyenek meggyőződve arról, hogy jutalmuk nem fog elmaradni. Hogy el­­higyjék azt, hogy minden hazafias tettért van juta­lom, engedjék meg, hogy felidézzek egy emlékemet. Téli nap volt. Raffay Sándornéval és Kiss Károly­­lyal mentünk Sopronba, a kétségbeesett Sopron vá­rosába, amelyet el akartak tépni a magyar hazától. Hideg volt. Autón rohantunk át a tájon. Utunkban nem találkoztunk kocsival csak itt-ott egy-egy sze­kérrel, melyet feldöntött a vihar. Az emberek elrej­tőztek és mi átfázva havasan, hosszú tévelygés után éjnek éjszakáján megérkeztük Sopronba. Azután másnap elkezdődött a munka. A kétségbeesett Sopron lemondó városának falai között és jöttek hozzánk és kérdezték, hisszük-e, lehetséges-e, hogy Sopron a magyar maradt. Mi azt mondottuk,, hogy hisszük és hittük is és vittük ezt a hitet házról-há­zra. Pár óra alatt 5600 névvel írták alá ezt a kérvényt, amelyet olasz beszéd kíséretében, — most már elmondhatom, — mint soproni asszony, én adtam át az olasz, misz­­eszió fejének. Ott virrasztottunk Sopronnal, szinte haláltusaszerű kínlódásban. Aztán elmúlt ez az idő, jött a népszavazás napja és épen azon a napon itt Debreczenben jártam, hozzám jött Csóka polgár­­m­ester úr és azt mondotta, amikor a színpadon a színfalak mögött állottunk a színi előadás közben, hogy ,,üzenjen mondja meg nekik, vigye meg a hírt“. (A Nemzeti Újság tudósítójától.) A külföldi kölcsönnel kapcsolatban ma az a jelentés érke­zett, hogy Franciaország nem vesz részt a mag­yar rekonstrukciós kölcsönben. Annak előrebocsátása után, hogy a francia pénzpiac­ távolmaradása nem befolyásolja a kölcsön sike­rét, mert épen az Ifj Nemzedék mai tudósítása szerint a kölcsönt már 1 millió aranykoronával túljegyezték, a francia határozatról a követke­zőket jelenthetjük: A Herriot-kormány a magyar kölcsön ellen A francia kamara indemnitási vitájában Clementel pénzügyminiszter konstatálta, hogy Franciaországnak szabad keze van arra nézve, hogy engedélyezhet-e kölcsönöket A kormány azonban a költségevet­és egyensúlyára való te­kintettel nem akar pénzügyi operációkat enge­délyezni. Három francia vármegye fordult a kormányhoz 450 millió frank kölcsön felvételé­nek engedélyezéséért, de a kormány ezt eluta­sította. Legnagyobb sajnálatára ugyanebből az okból kénytelen volt a Népszövűséget arról értesíteni, hogy nincs módjában a magyar pénzügyi re­konstrukcióban résztvenni. A kormány foly­tatni fogja a frank stabilizációja és a takaré­kossági akció befejezésére irányuló tevékeny­ségét, azután pedig foglalkozni fog egy nagyobb konszolidációs kölcsön felvételének kérdésénél. Ez volt az újabb időkben a legkedvezőbb alkalom, hogy Franciaország legalább vala­milyen szimbolikus jelét adja annak a bizonyos sokszor hangoztatott nagylelkűségnek, amely örökké ott lengedez politikusainak kijelentései­ben. Ezt az egyetlen, reális és komolyan vehető alkalmat Franciaorság elmulasztóiig meg­ragadni. Mi, földretiport legyőzött nép, Tria­non nevével emlékezetünkben, a győzőtől vár­tuk, hogy fölemeljen a földről, egy gesztussal, amely neki nagyon kevésbe került volna, ne­­künk­ pedig nagyon sok elégtételt jelentett volna. Egyedül Franciaország zárkózott el a kölcsön elől és pedig úgy, hogy kormánya egyenesen megtagadta az engedélyt, pedig a pénzt nem a Francia állam, hanem a francia tőkések jegyezték volna. A francia polgárok­nak tehát nincs módjukban jegyezni, ugyan­akkor, amikor a kisantant államainak soroza­tosan engedélyezték, a francia kormányok, a kölcsönt: Romániának, Lengyelországnak, Ju­goszláviának. A francia pénztárak nagy rezer­­voárja kiürült, amikor ránk került a sor. Meg kell vallanunk, hogy a választásokból győzel­mesen kikerült demokráciának ez az állásfog­lalása nem túlságosan meglepő, de minden­esetre őszinte és a nagylelkűségnek mértékadó ténye volt. Annyi bizonyos, hogy a Herriot­­kormány szakított az előző kormány szándéká­val, amely a kölcsön felvételét engedélyezni óhajtotta. A magyar munkásság, amelyet nem utolsó sorban érdekel a gazdasági élet újjáépí­tése, bizonyára nem fog tanulni a demokrácia győzelmének ebből a tanulságos esetéből, amely­en bementem a színpadra, vissza a közönség elé és n­ekem jutott az a feledhetetlen gyönyörű ajándék, ahogy Debrecennek odakiátottam. Sopron a mienk!­Meggyőződésem és hitem, hogy ha mi asszonyok virrasztani fogunk tudni a nehéz órákban, kitar­tunk és hiszünk, akkor el fogjuk mondhatni ,még nem­­csupán azt, hogy Sopron a mienk. Búcsúzom önöktől, a viszontlátásra, de mielőtt bú­csúznék, el akarok mesélni valamit, kitör belőlem az író, ne vegyék rossz néven. El akarom mesélni azt, hogy olykor-olykor, mikor beszélek, egy kép jelenik meg szemeim előtt. Talán gyerekkoromban láttam ezt a képet, egy furcsa képet, egy régi, kicsi város­kát, egy­­szegletet, egy öreg laternát, egy erkélyt. És lent a hóban két muzsikust, az egyik veri a gitár­ját, a mást tartja a kalapját és koldul. Ez a két muzsikus " vagyok, verem a gitárt a szívemen és koldulok, hullassák bele a nemzet sorsába azt, amit én önöknek ma a lelkemből adtam. A beszéd után Tormay Cecilét állva tapsolta a kö­zönség perceken keresztül.­­ Ezután az iparos,, vasutas és postás szakosztály vezetői tették le esküjöket. Turay Sándor igazgató felolvasta Ravasz Lászlóné üdvözlő levelét, melyet Tormay Cecilben, intézett a­ MANSz közgyűlése alkal­mából. Majd a vidéki küldöttségek üdvözlése követ­kezett, Nádudvar, Hajdúszoboszló, Karcag,­ Püspök­ladány, Földes, Miskolc, Berettyóújfalu,­­ Szeged, Győr kiküldöttei lelkes szavakkal üdvözölték a kéz­­gyűlést. Oll­inger Béláné magasszárnyalású emlék­beszéde után, mely Papp-Váry Elemérnéről szólt, a közgyűlés a Him­nus hangjai mellett ért véget. A fővárosi vendégek vasárnap este 10 órakor utaztak vissza a fővárosba, fényesen illusztrálja a nemzetközi radikális és szociáldemokrata szolidaritás értékét is. Hogyan oszlik meg­­ a kölcsön ?­ A kölcsönből Nagybritannia 96 millió arany­koronát (a már kiutalt 1 millió font), az Egye­sült Államok 54 milliót, Olaszország 30 milliót, Svájc 30 milliót, Hollandia 12 milliót, Cseh­ország 12 milliót, a skandináv államok 0,96 milliót jegyeznek, a magyar belföldi jegyzés 10 millió, tehát 160 ezer aranykoronával több a végösszeg, mint az engedélyezett 250 millió. , A népszövetségi kölcsön tehát már biztosí­tottnak tekinthető s mivel az angol kiutalás megtörtént, a­ kölcsön sikerét a francia állás­­foglalás nem befolyásolja. Értesülésünk sze­rint Korányi Frigyes báró pénzügyminiszter az indemnitási vitában elhangzottakra a nem­zetgyűlés holnapi ülésén felelni fog s beszédé­ben beszámol a kölcsönügy részleteiről. .­ ******************* **************^t*eftt­t­t­ttttttt mi A francia Kormán® a magyar kölcsönből való jegyzést nem engedte meg A Kölcsön! egymillió aranykoronával (Ki jegyezték­­ a pénzügyminiszter a nemzet­­gyűlés holnapi ülésén el számol a kölcsönügy részleteiről NEMZETI ÚJSÁG Kedd, 1921 júl­ius 1. Somogy, Tolna és Baranya népe a katolikus sajtóért Katolikus népszövetségi nagygyűlés Somogyban (A Nemzeti Újság tudósítójától.) Az ősrégi so­­mogymegyei kegyhelyen, Andocson vasárnap, Pé­ter és Pál napján zarándoklatra jött össze mintegy 80 községnek katolikus népe, hogy ott a zarándoklat alkalmából katolikus népszövetségi nagygyűlésen részt vegyen. Megjelent Zichy Rubidó Iván báró bu­karesti követtel élén a környék vezető értelmisége, földbirtokosok, plébánosok, jegyzők,, tanítók ,stb. A nagygyűlést délelőtt 9 órakor nyitotta meg ,P. Czirfusz Viktória andocsai zárdafőnök, aki fölolvasta Rott Nándor dr. veszprémi megyéspüspök üdvözlő iratát, amelyben közölte a nagygyűlés vezetőivel, hogy Hess József kaposvári arátplébánost bízta meg képviseletével. Borián Ferenc központi titkárnak a népművelődés­ről elmondott beszéde után Frühwirth Mátyás nem­zetgyűlési képviselő, főtitkár mondott beszédet. Rá­mutatott arra, hogy a magyar vezető intelligencia és nép értelemben, kulturális kapcsolatokban megle­hetősen távol állott egymástól s ez volt egyik fő oka az elkövetkezett forradalmi zavaroknak. A Katolikus Népszövetség a magyar nép dicső múltra visszate­kintő intézménye, mely vállalja a nép fölvilágoso­­dásán­ak és gazdasági emelkedésének elősegítő mun­káját.­­ Javas Antal nagyberkűi kisgazda, v. nemzetgyűlési képviselő után Kőszeghy Antal mágocsi plébános szép beszédben a katolikus sajtó fokozottabb támo­gatását ajánlotta a nép figyelmébe. A mindvégig lel­kes lefolyású nagygyűlést P. Viktoria zárdafőnök zárta be, majd szent­misét és szentbeszédet mondott Hoss József apátplébános, aki az ünnepségeket be­fejező szentségi körmenetet is vezette. A körmenet­ben mintegy 20.000 ember vett részt. A zarándoklat és a nagygyűlés példás rendjét a Kaposvárról érke­zett Szent Imre Öreg Cserkész Csapat küldöttsége tartotta, feg.

Next