Nemzeti Ujság, 1928. május (10. évfolyam, 99-121. szám)

1928-05-01 / 99. szám

® NEV­ZEHÍN­SSII s Felelős szerkesztő: TÓTH LÁSZLÓ dr. ♦ KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP ♦ Főmunkatádra: TÚRI BÉLA X. évfolyam 99. szám + Kedd , Budapest, 1928 .t4u­s 1 MAI CIKKEINK: Részleteiben is elfogadták a bizottságok a nyugdíjbiztosítási javaslatot Kun Béla kongresszusra hívta össze a magyar kommunista pártot A kormányt támogató pártok győztek Franciaországban Mussolini barátságot óhajt Németország­gal Súlyos szerencsétlenség a tereplovaglás vérmezői startjánál Rothermere lordot a Magyar Nemzeti Szövetség dísztagjává választotta A soproni Szent Imre Kollégium alapkő­­letétele Szabályozzák a mezőgazdasági munkások kedvezményes utazását Áprilisban csökkent a fizetésképtelensé­gek száma A posta nyugalomba vonuló vezéreinek búcsúja Piatnik kártyagyáros örököseinek peres­kedése Népművészeti motívumokból kell fakad­nia az új magyar stílusnak óriási közönség látogatta vasárnap a Nemzetközi Vásárt összeállították az Osztrákok ellen a ma­gyar válogatott csapatot Az első magyar kilométer-rekordnap eredményei Surányi Miklós: A csodagyermek Illy János: A szív (r.): Még mindig likvidáljuk az emigrá­ciót? Pröhle Vilmos: Egy rekviem Távoznak az olasz vendégek, akiket rövid itt tar­tózkodásuk alatt nemcsak mint velünk barátságos nemzet fiait zárt szívébe a nemzet, hanem szeretetébe fogadta őket személyenként, egyenként is. Meleg ba­rátsággal köszöntöttük őket, amikor ide­jöttek és úgy búcsúzunk tőlük, mint a jó testvértől, akit holnap messze visz a vo­nat, de a szive az itt marad nálunk. Az­­aszok a nemzet vendégei voltak, a nem­űé, amely mindig megtudta becsülni a h­ázot és százszorosan megbecsüli ak­­ár, ha lesujtottsága, elhagyottsága ide­­­i nyúl feléje baráti kéz. Szeretettel oritjuk meg ezt a kezet a bucsuzás pil­­­nótában s arra kérjük olasz barátaim­­at, vigyék el a szép Itáliába ennek a oritásnak minden forróságát. Vigyék a mi üdvözletünket és vigyék el azt az­zenetet, amelynek a valóságáról bősé­­­sen volt alkalmuk meggyőződni, hogy­­ a Duna partján él egy nemzet, amely ultjával, szellemi felsőbbségével, érzés­i tisztaságával méltó a legnagyobbak h­átságára és ha eljön az igazságtevés ■ája, akkor újra méltó lesz hatalmá­ul is. A kormányzó istesítette első­segélyben azt a rendőrt, kit a tegnapi lovasünnepségen súlyos áleset ért. Nagy tömeg ember volt se­­m, tehát száz és száz segítő kéz, de a ormányzó, aki abban a pillanatban már em a tömeg fölött álló nagyúr volt, h n­em csak egyszerű, érzőszívű ember, ott srmett a súlyosan sebesült rendőrnél, élő vigyázattal hajolt le hozzá, maga ombolta ki zubbonyát, segített a saját utójába beemelni a sebesültet és intéz­­ődött, hogy haladéktalanul kórházba zállítsák. Ez a gesztus szép és emlékeze­ssen meleg emberi gesztus volt, méltó­rra, hogy a közönség a megható pilla­­nt hangulatában megéljenezze s a kri­­ikás a szamaritánus cselekedet példa­­dását a jövő számára feljegyezze. Ann­yit beszélnek a mai időkben demokrá­­táról, hogy az emberek nem látják a­ttól az erdőt, a sok szótól a valóságot, pedig a demokrácia nem szó, hanem cse­lkedet s bizonyára nagyobb, igazabb, merribb, keresztényibb demokrácia első­egényt nyújtani, mint teóriákat építeni, meghatódottan és jól eső érzéssel jegyez­­n­k fel a keresztény demokrácia e csele­­edetét, a habozás nélkül megnyilvánuló teretet és köm­őrület példáját. A kor­mányzó kitüntetést ad az életmentőknek, közönség a szeretet és önkéntelen ei­smer­és tapsával tüntet a kormányzó nép gesztusa mellett. A felvidéki kénthajsza úsabb rémtettei Három magyar cserkész háromesztendei fegyház­büntetést kapott, de azt sem tudják, miért? — Riedl Ede, Harpauer Aladár és Dezső a magyarul egy szót sem tudó cseh bíróság előtt — Szilágyi Dezső mis­kolci gépgyáros tragikus esete A magyar társadalom utasítsa vissza a cseh gyártmányokat és kerülje a cseh-szlovák fürdőket ! (A Nemzeti Újság tudósítójától.) A mai postával kétségbeesett hangú levelet kaptunk két gyászbaborult családtól. Mielőtt a levél adatait ismertetnők, álljon itt annak feljaj­­duló zárszava: — Tíz esztendeje bevégződött a világ­háború a csatatereken s a hivatalokban még mindig nem akar vége szak­adást A Népszövetség és a mindenféle államszer­ződések korában a Felvidéken szabad prédája a magyar állampolgár a jegyző­­könyvhamisitó detektiveknek és a ma­gyarul egy szót sem tudó cseh bíráknak? Nem akad valahol a világon fórum, mely meg tudja magyarázni a cseheknek, hogy jog és törvény is van a világon, ha már lelkiismeretet nem ismernek. A sajtót a hetedik nagyhatalomnak tartja az egész világ, a magyar sajtót kérjük fel tehát, emelje fel hatalmas szavát s juttassa a nemzetközi nyilvánosság elé a megtört szívü szülők és testvérek pana­szát, akik ártatlan hozzátartozóikat hiába várják vissza a cseh börtönökből. Meg­próbáltunk már minden utat, megmoz­gattunk minden követ, a jogra és igaz­ságra hivatkozva. Talán a sajtó talál a csehekkel szemben hatásosabb fegyvert. Három magyar cserkész a fegyházban A levélben az újabb cseh atrocitásokról a következőket tudjuk meg: Riedl Ede állásnélküli vaskereskedő­segéd két barátjával, Haipauer Aladár fű­szeressegéddel és Haipauer Dezső szabósegéddel 1927. nyarán szabályszerű útlevéllel és cseh vízummal a Felvidékre utazott. Mindhárman valami elhelyezke­dést akartak keresni, németül mind jól tudnak, hiszen ez az anyanyelvük: Riedl bácskai Dunacsépről, ahol apja egy bir­tokon intéző volt, a két Haipauer pedig a tornaozorai jegyző fia. A fiatalembe­rek itthon cserkészek voltak és az útra is cserkészruhában indultak el ketten együtt Riedl és Haipauer Dezső Kassára, ahol már várta őket Haipauer Aladár, ki két héttel előbb kiutazott. Augusztus 7-én Riedl Budapesten férjnél levő test­vérének, egy orvos nejének, irt egy leve­lezőlapot, hogy Kassa mellett táboroz­nak az 5. sz. magyar cserkészcsapatban. Két nap múlva érkezett egy második le­velezőlap, tájkép valami ismeretlen fel­irattal. A községben levő egyik házat a képen nyíllal jelölték meg s odaírták, hogy „itt leszünk vendégségben". Ettől kezdve szeptemberig semmiféle híradás nem érkezett róluk. Akkor jött egy kas­sai ügyvéd levele, melyben közli, hogy a három fiút kémkedés vád­ja miatt letar­tóztatták, ő fogja védeni őket és kér 200 pengő előleget. Riedl 26 éves, a nagyobbik Haipauer 23, a kisebbik 21, egyik sem volt soha katona, sőt semmiféle katonai összeköt­tetése és ismeretsége sincsen. Éppen ez­ért hozzátartozói nem is vették komo­lyan a vádat, tudták, hogy ha akarná­nak, sem tudnának kémkedni, de egyéb­ként is a három fiú munkáján kívül ki­zárólag a sportnak élt és a politika egy­általában nem érdekelte. Józan ésszel sem katonai, sem politikai kémkedéssel egyiket sem lehetett vádolni. Március 7-én jött a következő értesí­tés, egy a kassai fogházból kicsempészett levél, melyben tudatják, hogy hat hónapi fogházra ítélték őket, de azt sem tudják, hogy miért, minthogy útlevelük rendben volt s a legkisebb okot sem adták sem­miféle büntetésre. Most egyszerre villám­­csapásként érte a két Haipauer-fiú öz­vegy anyját és Riedl testvérét Riedl Edének egy zavaros levele, melyben azt írja, hogy március 15-én a kassai tábla mindhármukat egyenként három évi fegyházbüntetésre ítélte. Délelőtt tíz óra­kor kezdődött a tárgyalás, 11 óráig tar­tott a jegyzőkönyv felolvasása. Itt is há­rom bíró volt, mint a törvényszéken, de egyik sem tudott egy árva szót sem ma­gyarul Tizenegytől tizenkettőig tanács­koztak a bírák s akkor kihirdette az el­nök a három évi fegyházról szóló ítéle­tet, melyet a tolmács közölt aztán velük. Hogy milyen alapra­ építette a vádat a bíróság, nem is tudják, annyit vettek ki csak, hogy tényleges kémkedésnek minő­sítette a bíróság azt, hogy a magyar cserkészcsapat tagjai voltak, Haipauer Dezső pedig a levente-egyesület tagja. A katonai szakértők azt véleményezték, hogy ennek a két magyar szervezetnek az a célja, hogy tanulmányút címén kémkedni küldje ki tagjait. — Igazán az egy élő Istenünkre eskü­szünk, amint tudhatjátok ti is, hogy ab­szolúte semmi politikai célunk vagy megbízatásunk nem volt és nem is vet­tünk részt semmiben ... — írja a sze­rencsétlen Riedl s aztán közli, hogy a brünni legfelsőbb bírósághoz fellebbez­tek és várják annak döntését. Hamis vád, hamis jegyző­könyv Riedl Ede és két társának szerencsétlen sorsa hajszálig hasonlít ahhoz a merény­lethez, melyről egy héttel ezelőtt adtunk kimerítő jelentést. Szilágyi Dezső mis­kolci gépgyárost is letartóztatta ugyan­csak a kassai csendőrség tavaly decem­berben, amikor apósától Eperjesről haza­tért, őt is kémkedéssel vádolták, őt is magyarul egy szót sem tudó bíróság ítélte el a rendőri kihallgatási jegyző­könyv alapján anélkül, hogy bármiféle perrend­szerű bizonyíték lett volna ellene. A jegyzőkönyvet úgy íratták alá vele, hogy nem is tolmácsolták, csak később tudta meg a vizsgálóbírótól, miket adtak szájába vagy a tolmácsok, vagy a kihall­gatást vezető rendőrtiszt. Hiába tiltako­zott ellene, hogy ő senkinek arról nem beszélt, milyen volt az a pihenő tüzér­üteg, melyet egy kiránduláson véletlenül meglátott — ezelőtt három évvel. Azt is hiába mondta, hogy ő egyéb politikai ér­tesülést nem szerzett, mint egy német képviselőnek azt a kijelentését, hogy a felvidéki magyarok elégedetlenek a cseh uralommal, mert elnyomják őket és ezt (Folytatása a 2-ik oldalon) Lapunk mai száma IS fillér Magyar május irta: Tóth Tihamér dr., Pázmány-egyetemi ny. r. tanár, a Szent Imre Kör tanárelnöke Nyíló orgonák, fehér gyöngyvirágok közt virrad reánk május hava, s a szifct­lető új élet feszülő ereje lüktet minden pattanó rügyben. A második ezer évért aggódva küzdő magyarság életereje fia­talságában fakad hajtásba, a magyarság vén törzsének nyiló orgonái, Ígéretes fo­ll­ér gyöngyvirágai a mi növekvő drága­­ fiaink. Az élet gondjaitól megtört öregek szeme rajtuk éled, szent reménységre, hogy lesz itt új ezer év, lesz még ma­gyar május. Az idén fordul negyvenedszer az esz­tendő azóta, hogy a magyar katoliciz­musnak halhatatlan érdemű vezére, b. a. Zichy Nándor gróf, a katolikus egyetemi és főiskolai ifjúság szellemi irányítására megalapította az egyetemi hallgatók „Szent Imre Kör“-ét s ezzel elvetette a­­­­ magyar közvéleménybe az azóta sudár- s fába szökkent Szent Imrés-gondolat­­ magvát.­­ Áldozatos vezetők irányításával —«­ akik közül különösen Glattfelder Gyula­ dr. Csanádi püspök, Wolkenberg Alajos dr. pápai protonotárius és Haász Aladár min. 6. tanácsos lelkes munkájának em­léke él kitörölhetetlenül — a négy év­tized alatt soha nem ernyedő kedvvel igyekezett a „Szent Imre Kör“ ifjaiban szolgálni az Egyházat és a Hazát. S bár ifjú lelkeket alakító tevékenysége termé­szetszerűleg a nagy nyilvánosság előtt elrejtve folyik, a negyvenedik évforduló ünnepi alkalmát mégsem akarja külső m­anifesztáció nélkül elmúlni engedni , ezért f. évi május 5-én és 6-án a Szege­den tartandó XI. vándorgyűlésén orszá­­gos keretek közt ünnepli jubileumát. Magyar május! Azok a 40—50 év körüli férfiak, akik az idei nagyböjt folyamán benéztek a Pázmány-egyetem templomába, vagy a Bazilikába, vagy a két fővárosi Szent Imre Kollégium tágat, kápolnáiba oly­ napon, amelyen ott az egyetemi hallga­tók lelkigyakorlatai folytak, alig akar­tak hinni szemüknek. 20—22 éves egye­temi ifjak százait meg százait látták, amint ott hullámoztak a templom hajó­jában, ott térdeltek az áldoztató rácsnál! Alig akarták hinni, hogy ezt is megér­hették! Ők, akik egyetemista korukban a vallási közönyösség és bátortalanság fa­gyasztó korszakában növekedtek föl, megindult lélekkel látták a Szent Imrés gondolat ily impozáns megnyilvánulását, öntudatos megbecsülését, boldogító meg­­vallását fiatalságunk részéről. Csak 20—30 évvel ezelőtt is mertünk volna-e ennyi élettől duzzadó, kedves, talpraesett fiút, a jövő intelligencia re­ményeit, az áldoztató oltár előtt alázatos lélekkel térdet hajtva elképzelni? Mer­tünk-e akkor csak álmodni is arról, hogy a hitetlennek kikiáltott tudományt a jövő nemzedék oly fenséges harmóniába fogja majd hozni mély vallásos meggyőződésé­vel! Az idősebb nemzedék bizonyára jól em­lékszik még azokra a gáncsokra, alatto­mos és nyílt támadásokra, amelyekkel a minden vallási eszmét megfagyasztó liberális világnézet a katolikus egyetemi ifjúság szervezkedésének kezdő lépéseit kísérte s lehetetlenné akarta tenni. Jó­magam is emlékszem a 21 év előtti egye­temi éveimre itt a pesti Alma Mater fa­lain belül, ahová akkor a keresztény gon­dolat még csak félve lopódzott, ellenben ahol a Pázmány pénzén alapított egyetem falaira büntetés nélkül lehetett felírni­ a ma is világosan előttem tüzelő jelszót: „Akasszátok fel a Szentimréseket!“ Igen, 20 évvel ezelőtt ez volt felírva az egyetem falára! És a Szentimréseket —­ hiába! — nem lehetett felakasztani! A mozgalmat nem lehetett elfojtani! Avagy lehet-e a sötétség fátyoléval lebontani a napsugarat, hogy ne süssön, ha jön a májusi hajnal? Lehet-e sziklával vissza­szorítani a kelő vetést, hogy fejét föl ne emelje, ha az anyaföld titokzatos ereje pattanásig feszül benne? Így nem lehetett elfojtani a Szent Imrés-gondolatot sem! Az a mag, melyet néhány hitvalló ma­gyar férfiú s ifjú 40 évvel ezelőtt a „Szent Imre Kör“ megalapításával elvetett, valóban — a pálmához hasonlóan — „sub onere crevit“, csak erősbödött a megpró­báltatások terhe alatt s pompás ágakat hajtott.­­ Azok a turisták, akik a budai hegyvidé­ket járják s a régi, öreg Normafát kere­sik, bizonyos melancholiával veszik észre, hogy a régi öreg törzsből — egy jelző­táblán kívül — ma már végkép semmi sem maradt, elszomorodásuk azonban megenyhül, mikor látják, hogy csak a külső kéreg öregedett meg, de a gyökerek

Next