Nemzetnevelés, 1939 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1939-01-01 / 1. szám
2 1939 jan. 1 NEMZETNEVELÉS a gonoszt le tudjam győzni, hogy a kísértést távol tudjam magamtól tartani . . . És akarjunk is küzdeni. Önmagunkkal is. A sors csapásait, szenvedéseit ne Istennel való perbeszállással, tőle való elfordulással akarjuk gyógyítani, könnyebben elviselhetővé tenni. Krisztus szenvedéseiből merítsünk erőt. Egyenesedjünk ki, feszítsük meg vállainkat, izmainkat. Uram ! Viselem a keresztet, nem alkuszom meg és nem hagyom magam eltiporni, nem engedem, hogy érvénybe jussak, győzni akarok, mert üdvözölni akarok ! Ne keressük azt, ami elválaszt minket, hanem ami összefog. Oly kevesen vagyunk és oly sok az ellenségünk, hogyha nagy önuralommal, lemondással is, de össze kell tartanunk, ha nem akarjuk, hogy egyházunknak és nemzetünknek ellenségei legázoljanak minket. Soha nem voltunk annyira egymásra utalva, mint most, s mégis, feledve a Szentévet, az észnélküli gyűlölködés gyöngíti erőnket, veszélyezteti függetlenségünket, életlehetőségünket, boldogulásunkat, nyugalmunkat. Eltéphetetlen gyökerekkel kapaszkodjunk az ősi anyaföld rögeibe. Ne csak lelkesedő, de cselekvő, áldozatkész, öntudatos magyarok legyünk, akik hittel valljuk és cselekedeteinkkel pecsételjük meg, hogy e föld szent nekünk, amelyért élni és, ha kell, halni is tudunk. Azt tudjuk, hogy mit adott nekünk az elmúlt év. De nem tudjuk, mit rejteget az új esztendő. A jelek nem a legbiztatóbbak. Gondolkozzunk és neveljük az új évben fokozottabb mértékben, a felelősség nagyobb tudatával tanítványainkat jól imádkozó, bátor hitvalló, gyöngeségét, hibáit beismerő, önmagával is küzdeni tudó, nemesszívű és lelkű, összetartó, öntudatos katolikussá és öntudatos magyarrá. Az elnyomó, a megsemmisítő törekvésekkel szemben csak ilyen emberekkel tudhatjuk egyházunkat és hazánkat megmenteni. PEDAGÓGIA Időszerű gondolatok. Irta: Heitmanek Ferenc dr. A legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István örök igazsága az, hogy «hazánk csorbáit helyreállítani, elsőségeit kifejteni, jobblétét nagyságra alapítani legszebb kötelességünk». Hát hogyan? Könnyű a felelet rá. Egységes és egészséges magyar közszellemmel! Miért, talán eddig nem volt? Nem, mert a nagy világégés után csúnya válságba jutott az egész kulturált világ, mondhatnám az egész kereszténység. Nézzünk csak szét. A világnak úgyszólván minden népe csalfa képzetekben, hamis ideológiákban keresi a megváltás indító erőit. Súlyos eszmeharcok dúlnak a nemzetek belső életében éppen akkor, mikor a legteljesebb szellemi egységre és belső fegyelemre volna szükségük. Politika még nem teremtett Paradicsomot a földön és nem lett tőle sem nemesebb, sem nyugodtabb, sem szabadabb az ember. Mi kell hát? Krisztus ! ! Hit Krisztusban, erő a hitben, kitartás az erőben . . . Robinson sorsára kellene jutni az emberiségnek, hogy tanulná megbecsülni rövid földi életét, teremtene magában hitet, szerezne kitartást és nagynagy akaraterőt, hogy ne törje le, ne esne kétségbe oly hamar, mikor pedig a tiszta akaraterő előtt meg kell hajolnia még a boldogságnak is. S csakis így segít a szociális létben és társadalmi rendben a szeretet Nagy Ura: «Az a nép győz, amely a szíveket egyesíteni tudja». És a magyar tudja ! Istenáldotta népünk a kettőskereszttel termékennyé tört, vérbe-könnybe oltott drága magyar földből szívja az erejét. Mi kell más egy kitűzött eszme harcában, mint a közösség lelki elmélyítése, hogy minden magyar lélek megújuljon, megtisztuljon és megszépüljön. Hogy fölébredjen és lángragyúljon mindannyiunkban a hit zsarátnoka. Szépség kell Isten örök szépségéből! Ez aztán a tanítók feladata, kik nemcsak a gyermekek oktatói, de az egész nép nevelői és szervezői is vagyunk. Itt vagyunk köztük és megyünk velük, előttünk a cél: megelégedett munkás, boldog család, erős nemzet. Tervszerűen dolgozunk, hogy a magyar alaptermészetet faji tulajdonságai szerint fejlesszük és vagdossuk a vadhajtásokat. Szemünk előtt hőst várunk négy bölcsen magyaros képe: «Vitézség, Igazság, Bölcseség, önmérséklet. És rágondolunk szüntelenül a svájci Buonberger régi, őszinte kijelentésére : «Érzem és tudom, nem mindegy, hogy Magyarországnak és az európai keresztény kultúrának hol vannak a határai». Ezek után pedig tudjuk, mi a kötelességünk, milyen irányban haladjunk tovább, hogy az eddig végzett munka gyönyörű gyümölcse után gazdag termésbe boruljon a régi egész magyar életfa. Nehéz nálunk a nevelés, mert amint gróf Kaiserling mondja : «A magyar Európa egyetlen úri népe, igen erősen kifejlett egyéni élettel». Külön-külön individuumokat pedig nagyon nehéz egynevezőre hozni. Pedig ez kell! Az országgyűlésen mostanában hangzott el, hogy a hadsereghez is nem anynyira a kiváló felszerelés, hanem inkább az úgynevezett militarista szellem kell. Tudjuk-e hát ilyenné nevelni a magyart? A feleletet részben megadta rá a közelmúlt és határozottan mondjuk eztánra is : igen. De hogyan lehet ezeket a más és más, önálló, egyéni alkatú lelkeket összehozni? A saját példánkkkal! Mert a magyar ahhoz a vezetőhöz, aki együtt érez vele bujábanbajában és örül minden boldogságának, aki mindenütt, mindenben és mindenkor vele van, — határozottan kijelentem, az ilyen vezetőhöz ragaszkodik és minden körülmények között mindenüvé követi. Hiszen egészen közhely már, hogy népünk menynyire szereti és kívánja az igazságos, de kemény kezet. Nem igaz, hogy gőgös, osztályellenes. Falusi életem alatt mindig azt tapasztaltam, hogy ahol ez megvan, mindig felülről lefelé haladva keletkezett és még az ilyen helyen is könnyen fegyelmez