Néphadsereg, 1961. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1961-07-01 / 26. szám
„Törpékből" — óriások Álltunk a lőtéren, hogy megörökítsük a lövészet egy darabját. Forrón tűzött a nap, álmosítóan hatott ránk, ám fotoriporter kollégánk ennek ellenére nagy igyekezettel forgatta gépét, hogy szép és jó fényképet szerkesszen. Ebbéli fáradozása közben egyszer csak izgatottan felkiáltott: — Idenézzetek!... A háta mögül gyorsan a keresőbe pillantottunk. Még jókor. Kattant a gép, eltűnt szemünk elől a látvány, mely igazán megragadott bennünket. Egyik oldalt a magas torony, a másikon a harckocsi acéltömege meredezett, s a két óriásnak tetsző tárgy között törpék szaladtak. Három katona igyekezett a küzdőtérre, hogy teljesítse kötelességét. Akaratlanul ébredt a gondolat: lám, milyen nagy s milyen korszerű vezérlőberendezéssel ellátott az a torony, s amott mellette a harckocsi; a feladatot mégis a törpéknek tűnő harcosok oldják meg. S ez utóbbi — bár szemmel nem látható, kézzel nem tapintható, csupán a mondatok tömörítik magukba — az előbbieknél is nagyobb súllyal nehezedik rájuk. S mégis... A „törpék” nekivágnak és megbirkóznak vele .. . Még versenyre is kelnek, hogy jobban teljesítsék a mondatokba foglalt követelményeket. Így válik a „törpékből” óriás. Dehát csakugyan így lesz ez? Tenke főhadnagy élenjáró szakaszának katonái bizakodtak. — Nincs miért izgulni, hiszen nem nehéz ez a főfeladat — jelentette ki Szabó honvéd, társai — Okner és Csaba honvédek — egyetértő bólogatása közepette. — Pedig most nagy a tét — toldotta meg Okner honvéd. — Most mi, töltőkezelők, hárman képviseljük az egész szakaszt. Ha egyikünk kudarcot vall, az azt jelenti, hogy az egész szakasz nem felelt meg, oda az élenjáróság. Íme, a képviselet nem is olyan kockázatmentes, a három harcoson ennek ellenére nyoma sem látszott az aggodalomnak. Mindez szokatlan volt, hiszen lövészetek előtt ritkán látni olyan katonákat, akik nem aggódnak. Ugyan miért e kivétel? Honnan ez a nagy önbizalom? Beszélgettünk, s egyszer csak Szabó honvéd így felelt meg ezekre a kérdésekre: — Az utóbbi időben minden erőnkkel erre a feladatra készültünk, mert ennek a teljesítését tűzte elénk a parancsnok elvtárs. Erre már felfigyeltünk. Érdekesnek tűnt a feladatokhoz való hozzáállás. S amikor a szakaszparancsnokkal beszélgettünk, már teljes valóságában kibontakozott az a mód, ahogyan a parancsnok a kiképzési feladatok magas színvonalú teljesítésére képessé teszi katonáit. — Önként vállaltuk a szocialista versenyben való részvételt — kezdte a napbarnított arcú tiszt —, a fiúk nagy lelkesedéssel vágtak bele. Akkor azon töprengtem, vajon tudják-e, milyen nehéz feladatra vállalkoztak? És, noha ismertettük a követelményeket, magamban mégis azt tartottam, nem tudják ... Honnan is tudhatnák, hiszen jómagam is csak megközelítően tudtam átélni, érzékelni, milyen nehéz lesz megszerezni azt a tudást, ami az idei magas kiképzési követelmények teljesítéséhez szükséges — magyarázta Tenke főhadnagy, majd így folytatta: — Akkor azt gondoltam, ha a feladat egészét részleteiben nem is tudom a harcosokkal megértetni, megismertetni, azt megtehetem, sőt meg kell tennem, hogy rövid két- vagy háromhetes időszakra előre megjelölök egy-egy elérendő kiképzési célt. A későbbiekben így jártam el. A harcosok az eléjük tűzött részfeladat követelményeit mindannyiszor világosan látták maguk előtt. Megkapták mellé a módot is, ahogyan teljesíthetik. Egyszóval, napról napra, hétről hétre tudták, mit kell tenniök, elérniök a különböző kiképzési ágakból. Az elérendő cél közelsége lelkesítően hatott rájuk, ezért — legalábbis így látom — egy percre sem csökkent a lelkesedésük. Fásultságot, fáradtságot soha nem tapasztaltam náluk, és ami még ennél is fontosabb: a félévi vizsgán az úgynevezett „hajrá” nélkül is megfeleltünk a velünk szemben támasztott követelményeknek. És ekkor az ágyúlövés félbeszakította mondanivalóját. Csorba honvéd, az ő beosztottja birkózott főfeladatával. Aztán, miközben a távolodó harckocsit figyelte, a parancsnok újra beszélni kezdett. Elmondta, hogy a sok-sok részfeladat teljesítéséért vívott harcban, hogyan vált a minden iránt közömbös Csorba honvéd a szakasz szorgalmas, lelkesedni tudó katonájává. A harcos pedig ott a távolban, mintha csak tudta volna, hogy parancsnoka róla beszélt, sikeresen teljesítette főfeladatát. Utána Szabó kiváló, Okner honvéd pedig jó értékeléssel tért vissza. A szakasz tehát továbbra is versenyben maradt. A három harcos sikerének mindenki örült. Ezek után érthető volt az önbizalmuk, magabiztosságuk, s annak a jelentése is, amit Szabó honvéd így fogalmazott meg: „Minden erőnkkel erre a feladatra készültünk.” Az eredmények azt bizonyítják, hogy ez valóban így is volt. Sőt, nemcsak a töltők készültek így. A harckocsivezetők — Hodován, Gillich őrvezetők — éppen olyan szorgalmasan gyakoroltak s arattak sikert, mint ők. Mint a kocsiparancsnokok és irányzók: Szórád Gyula tizedes, Lehőcz József honvéd meg a többiek . . . Egymást segítve, egymással nap mint nap versenyben tanulták a felkészülés során, ki-ki a maga feladatának a fogásait. Szórád tizedes Lehőcz honvéddel — irányzójával — minden nap megrajzolták a maguk „spirálját” az ágyúcsőre erősített ceruzával, hogy az irányzógépek kezelésének mestereivé váljanak, és mozgás közben is biztosan le tudják küzdeni a célt. És a harckocsivezetők? — Hodován, _ Gillich őrvezetők soha, egyetlen szólni sem mondották a lőelőkészítő foglalkozásokon, vagy lövészeteken egyébként gyakran hallható kifogást a hasonló beosztásban levőktől: „Nem kenyerem a lövészet. Az a fontos, hogy jól menjen a vezetés.” Ők kitűnően vezetnek, és mint ahogy a szereplésük is bizonyítja — főfeladataikat mindhárman kiválóan oldották meg — a lövészetnek is mesterei — dicsérte a vezetőket Biksi tizedes kocsiparancsnok. S nincs ebben semmi túlzás. Hodován őrvezető elvtárs szavai is ezt tanúsítják: — A szakasz iránti kötelesség, hogy teljes értékű tagjai legyünk a közösségnek, ehhez pedig a lőkiképzésben szerzett jártasságunk is hozzátartozik. Kötelességünket teljesítjük ... meg aztán, a szakasz előtt álló feladatokból ez a mi részünk, ezt teljesítjük becsülettel... Mit is tettünk eddig? A „törpéket” hozzámértük a kiképzés követelményeinek óriásához ... S a „törpék” elég erősnek bizonyultak megbirkózni vele. Napról napra, hétről hétre egy-egy közelebbi célt teljesítve jutnak el az út végére, ahol majd emelt fővel jelenthetik: „Az elénk tűzött kiképzési programot teljesítettük” Cserjés Gyula Ezzel a fegyverrel küzdöttem le a célt — mondja Csorba honvéd Az az emlékezetes fényképfelvétel Szórád tizedes és Lehőcz honvéd a maguk rajzolta spirált vizsgálgatják (Fotó: Berkis Emil)