Néphadsereg, 1982. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1982-08-28 / 35. szám

PIROS FEHÉR SIlHIKIEH „Klubhűség ” morál+megbecsülés Kuncz László úszóként kezdte sportpályafutását, a 36. Honvédben lett vízi­labdázó. Távozása után az OSC csapatával magyar bajnokságot, BEK-et, majd Szuper Kupát nyert, a jú­liusi Tungsram Kupán ün­nepelte 100. válogatottsá­gát. Világbajnoki ezüst-, olimpiai és EB-bronzérmes, az 1979-ben Világ Kupa­győztes csapat tagja. B­ivalyerős center, de a hátsó vonalból, távoli bombákkal is rendre ered­ményes. Erőssége a befeje­zés, gyengéje a megfontolt­ság hiánya.­­ A sportág berkeiben sokan úgy vélik, a mai Honvédnek, Horkaival és Gerendással, biztosan kel­lene nyernie a vízilabda­bajnokságot ... — Attól még nem fel­tétlenül jó egy csapat, hogy jó játékosokból áll! Gon­doljunk csak a mai válo­gatottra: csupa jó képessé­gű pólós, mégis voltak gyenge időszakaik. — Sokak szerint a mai Honvéd Kunczcal erősödve biztosan nyerné a vízilab­da-bajnokságot ... — Talán igen ... Amikor 1976-ban eljöttem, még nem voltak ott olyan klasz­­szisok, mint most. Abban az időben velem együtt so­kan mások is távoztak, pldául Kucsera, Hídvégi, Mezei. Talán nem szerény­telenség, ha azt mondom: ha maradok, alighanem rám épült volna a csapat. — Nem vállalta. — Nem. Az egyéni fejlő­désem szempontjából pedig biztosan hasznos lett volna. Óriási hajtóerő edzésen, mérkőzésen egyaránt a fe­lelősség érzése. Az embert feldobja, hogyha számíta­nak rá. Igen, még a sok hátulütő — például a foko­zott idegi megterhelés — mellett is hálás feladat a meghatározó szerep. Ma már vállalnám! — Az OSC-ben viszont más környezetbe, egészen más helyzetbe csöppent, hiszen olyan világklasszi­sokkal került egy csapatba, mint Szívós, a Konrád és­ a Bodnár testvérek. Nem könnyű eldönteni, melyik a nehezebb feladat: egy ke­vésbé sikeres szakosztály­ban húzóembernek, vagy egy nagy múltúban méltó társnak lenni? — Én ennek a mérlege­léséhez nem juthattam el. Azzal, hogy egyetemre je­lentkeztem és felvettek, el­dőlt, hol játszom tovább. — Érez-e­­nosztalgiát a Honvéd iránt? — Feltétlen! Olyan alap­ismeretekkel felvértezve ér­keztem az egyetemi csapat­hoz, amelyek nélkül nem lehetett volna ilyen a foly­tatás. A piros-fehéreknél olyan olimpiai bajnokok, kiváló szakemberek vol­tak a mestereim, mint He­vesi István, Markovits Kál­mán és Brandi Jenő. Ők neveltek belőlem OB I-es játékost. Nem csak taná­csokat kaptam tőlük, a szó szoros értelmében bemuta­tókat tartottak, idősebb ko­rukban is olykor „villog­tak" a vízben.­­ Az edző személye, sze­repe egy-egy ilyen, állan­ Fotó: ZÁHONYI IVÁN olóan változó összetételű, több helyről összeverbuvá­lódott csapatnál még sok­kal fontosabb lehet, mint bármely más klubnál. — Pontosan! Azt talán szükségtelen mondanom, hogy a Honvédben adottak a feltételek a jó munká­hoz. De a klasszisjátékoso­kat össze kell hangolni, csa­pattá kell formálni őket! Rendkívül lényeges, hogy valamennyien egyformán elfogadják a korábbi, meg­szokottól eltérő, a számuk­ra új taktikát, elképzelése­ket. Mert ha ez nem sike­rül, a legtöbb játékos meg­nyugtatja magát az egyéb­ként tényleg kézenfekvő magyarázattal: a katonák­ból ilyen rövid együtt töl­tött idő alatt úgysem for­málódhat igazán jó csapat, így aztán nem is kérhetik tőlük számon az eredmé­nyeket, következésképp hajtani sem igen van miért Ez biztos út lenne az elkényelmesedéshez, a játéktudás csökkenéséhez. Hogy ez ne következhessen be, ezért sokkal nagyobb az edző és a szakosztály­vezetés felelőssége a Bp. Honvédnél. A szakmai kép­zés mellett el kell feled­tetniük a játékosokkal, hogy ők most katonák, s hogy viszonylag rövid idő­szakot töltenek az egyesü­letnél! — Sikerülhet mindez? — Volt, amikor sikerült, s volt, amikor nem... Mostanában — ezt már csak hallomásból tudom — a zsákutcába jutott próbál­kozások mellett azért sok jót is hallani a piros-fehér pólósok felől. Mert azért az is hozzátartozik az igaz­sághoz, hogy a játékosok többsége sem akar saját maga ellensége lenni. Má­sok is bizonyára úgy van­nak vele, mint én: képte­len vagyok veszíteni. Ilyen­kor nem tudok aludni, rossz a közérzetem ... Csak magamból tudok ki­indulni, s így nemigen hi­szem, hogy bárki is lélek­­telenül játszana. S ha eb­ben az igyekezetben az ed­ző is partner — márpedig természetes, hogy az —, ak­kor nem rest a sokfélét jött játékosoknak sokféle, test­­reszabott edzéstervet készí­teni, külön-külön is fog­lalkozni velük. A minél jobb csapat, de az egyén érdekében is! — Aligha van ám szak­ember, aki könnyű szívvel megemészti, hogy a sok-sok munka máshol kamatozik, mások aratják le a babéro­kat. Azonban egy honvéd­egyesület esetében nemigen van mit tenni, ezt vállalni kell. Például mit szólná­nak jelenlegi klubjában, ha bejelentené: az ott töltött hat esztendő, a sok segít­ség, a sok szép közös siker dacára máról holnapra megválik tőlük? — Bejelentettem! Elme­sélem a példámat, mert itt ugyan OSC kontra Vasas klubcseréről van szó, de a Honvéd szempontjából is tanulságos lehet. Szóval, kértem a klubvezetést, hogy segítsenek egy új ott­honhoz. Hogy ez nem nagy­­ravágyás, az anyagiak túl­zott hajszolása, arra bizo­nyíték: indokoltnak is tar­tották a kérésemet, sőt, lé­péseket is tettek. Ez ma már bármely klubnál ter­mészetes. De az OSC nem tudott alanyit segíteni a la­káskérdés megoldásában, mint amennyit a Vasas, amely időközben megkere­sett. Hogy hogyan jutottam az eszükbe? Már régóta nagyon jóban vagyok a pi­ros-kék srácokkal, és ez is nagy vonzerő. De ha a két tényező — lakás és bará­tok — közül akár csak az egyik is hiányozna náluk, bizonyára másképp dönte­nék. És azt hiszem, ez ta­nulság a Honvéd szempont­jából is: nem lehetetlen megtartani az eredetileg csak rövidebb időre oda­igazoló élsportolókat sem. Természetesen ez anyagi lehetőségek függvénye, de megbecsülés és morál kér­dése is. Következik: A kézilab­dázók példája. KOMLÓSI GÁBOR Kuncz László a Tüzér utcai Honvéd-uszodában kezdte ví­zilabdázó-pályafutását, az idén már a 100. válogatott­ságát ünnepelte­­ OSC-játé­­kosként TELITALÁLAT Sok mindent meg lehet tanulni a Honvédben. Többek között a rafinériát. Mutatóba egy szellemes — és megbo­csátható — „szélhámosság". A vízilabda-válogatott egyik edzőtáborozása alkalmával már valamennyi játékos ágyban volt. Igen ám, de valakinek el kellett oltania az égve felej­tett lámpát. Senkinek sem akaródzott felkelni. Svéda Gyu­la — az 50-es évek kitűnő Honvéd-játékosa — azonban vé­gül megunta a dolgot, s egy jól irányzott lövéssel olyan „remekül" találta el cipőjével a villanykapcsolót, hogy nemcsak a lámpa aludt el, de az egész kapcsolószerkezet kiesett a falból. Most már sötét volt, csak hát, ha reggel fény derül az esetre ... Ezért inkább egy papírlapot ragasztott a kapcsolóra — azazhogy csak a helyére —, s ráírta: „Takarékoskodj az árammal!" Talán játékosként sem kapott annyi dicséretet vezetőitől, mint példamutató takarékosságáért... A tárcsák világában Sokan vallják: az edzők korán öregszenek. Nekik ajánlhatnánk, hogy láto­gassanak el a Budapesti Honvéd súlyemelőtermébe S ha már ott vannak, néz­zék meg Horváth József mesteredzőt és csodálkoz­zanak. 57 éves vállas, izmos fér­fi, ám hajában még ezüs­tös szál sincs. Szeme szinte mosolyog, amikor a múlt­Fotó: KELE ra emlékezik. Kissé komo­­rabb, amikor a jelenre ke­rül a szó ... A diszkosztól a tárcsáig — Fura módon kerültem kapcsolatba a sporttal — kezdi a beszélgetést. — Sopronban éltem, tanultam. Egy nap új testnevelő ta­nár érkezett iskolánkba: Kulitzy Jenő, a diszkosz­vető Európa-bajnok. Akkor még ő is aktívan sportolt, s gyakorlásaira kirendelt minket, hogy hajigáljuk vissza neki a szert, így ba­rátkoztam meg a diszkosz­­szal, majd a többi sportág­gal is. Síeltem, teniszeztem, tornáztam, fociztam. — Elég kacskaringós út vezetett hát a tárcsák vi­lágáig, a súlyemelőkig. —­ Éppen harminc esz­tendeje „ismerkedtünk meg” egymással. A Szállí­tók súlyemelőterme, ed­zőnk, Sós Tóni bácsi okos szavai, ezek az első, soha el nem múló emlékek sportágammal kapcsolat­ban. Innen már úgy ment minden, mint a karikacsa­pás. 1961-ben kaptam az első igazán nagy feladatot. Az ifjúsági súlyemelő válo­gatott edzőjének neveztek ki. Egy olyan nagyszerű gárda élére, amelynek már a puszta névsora is tiszte­letet parancsol. íme: Ba­­gócs, Bakos, Szarvas, Fe­­delovics. Hogy csak a leg­jobbakat említsem, akik később a felnőtt világ- és Európa-bajnokságokon is kiemelkedő sikereket értek el. — Ritka gyors edzői kar­rier ez. — Valóban, ám én sem néztem tétlenül a napok múlását. Elvégeztem a TF edzői szakát, bújtam a szakirodalmat. Már ekkor ezt vallottam: aki nem ha­lad a korral, az új felké­szülési elvekkel, elméletek­kel, az törvényszerűen le­marad. Sokan mondogat­nak ilyesmit manapság, ám húsz esztendővel ez­előtt is igaz szavak voltak ezek. A szerelem legyőzhetetlen . Az elkövetkező évek még több kanyart, bukta­tót hoztak az ön számára. A kezdés után milyen foly­tatás következett? — Erről csak röviden szólok, mert sok szomorú­ság, sértés ért. 1963-ban a felnőtt válogatott edzője lettem Veres Győző mellett. Nem sokáig dolgozhattunk zavartalanul, mert kitört a súlyemelők honi forradal­ma. A kerettagok „fellá­zadtak” Veres ellen. A vég­eredmény az lett, hogy rám hárultak a tennivalók. 1968-ig egyedül vezettem a válogatott munkáját. Gond gond hátán, felőrlődtem, akkor azt hittem, vége a szerelemnek, szakítok a sportággal. — A régi kapcsolatok általában nehezen téphetők szét, a sportban pedig még erősebbek az érzelmi szá­lak. — Igen ez így van, és azt hiszem ez is közrejátszott, amikor az első hívó szóra újrakezdtem mindent. A Bp. Honvéd az otthonom 1975 óta. Az egyesület ve­zetése mindent megad ah­hoz, hogy jó körülmények között dolgozhassunk, hogy számottevő eredményeket érjünk el. Az első szép sikerem az volt, hogy a sokak által már leírt Ste­­fanovicsból magyar bajno­kot sikerült faragnom. Természetesen a dicséret elsősorban az övé, hiszen ő állt a tárcsák alatt... ő a legkedvesebb tanítványom. Nehéz fiú, de én szeretem az ilyen embereket... — önt is annak tart­ják ... — Tény, hogy sokan fel­ruháztak engem is ezzel a jelzővel. Ebből annyi igaz, hogy nem vagyok anyám­asszony katonája, ma már nem lehet sikereket elérni teddide, teddoda módon. Szakmai kérdésekben nya­kas vagyok, de mindenért vállalom a felelősséget. Keményen megkövetelem a munkát, de csak az ésszerű­ség határain belül. Ilyen vagyok, és már nem is le­szek más. Tehetségekben nincs hiány . A gyengén sikerült lille-i VB után egyedül ön — na meg tanítványa — térhetett haza emelt fővel. — Köszönet ezért Hlavati Andrásnak, súlyemelőspor­tunk ma egyik legnagyobb tehetségének. Tizennégy éves korában került hoz­zánk. Lassan, nehezen in­dult, de aztán belelendült. Meggyőződésem, hogy VB- ezüstérme csak kezdete fel­felé ívelő karrierjének. — Mi a véleménye a magyar súlyemelés szűk esztendeiről? — Sokat töröm ezen a fejem. Kíváncsi vagyok például, hogy a bolgárok miként képesek naponta többször is edzeni. Szeret­nénk megtalálni mind­egyik versenyzőnknek azt az ideális edzősúlyát, amellyel a legjobban, leg­kényelmesebben tud gyako­rolni. Nem a tehetségek­ben van hiány, hanem a jó edzésmódszerekben, a hozzállásban. Ezen pedig le­het és kell is változtatni. Befejezésül álljon itt Stefanovics Imre — a kedvenc tanítvány — né­hány mondata: „Azt hiszem, ha nem Jó­zsi bácsi áll mellém azok­ban a kritikus időkben, akkor ma már mindenki múlt időben beszél rólam, mint súlyemelőről. Kemény ember, azt meg kell hagy­ni, de mindig a célt látja maga előtt. A győzelmet, a sikert akarja kicsikarni belőlünk.” RÓTH FERENC Horváth József mesteredző irányításával ismét lendület­be jött a piros-fehérek súly­emelő-szakosztálya

Next