Néphadsereg, 1988. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1988-04-16 / 16. szám
Wieder Csaba tenyere úgy izzadt, mintha kezet mosott volna. Ujjait görcsösen húzta végig nadrágja szélén, s a verejték nyomot hagyott a zöld szöveten. Szeme idegesen vibrált, társait méregette, a laktanya napfényben fürdő épületeit fogta be homályosuló pupillája. Lábát képtelen volt mereven tartani, állandó inger korbácsolta érzékszerveit. Lehajolt, immár harmadízben kifűzte a bakancsot, lábujjait megmozgatta a zokniban, majd olyan szorosra húzta a fűzőt, hogy halkan belefajdult a fájdalomba. Közben az ezredparancsnok megnyitotta a versenyt, majd a testnevelésvezető felsorolta a szabályokat Társait fürkészte. A jobb futók egykedvűen ődöngtek a rajtvonal mentén, a gyengébbek arcánis idegesség látszott Talán azért ilyenek, gondolta, mert tudják, számukra itt úgysem terem babér, s lélekben azon vannak, minél előbb túllegyenek ezen a kétezer méteren. Végre induláshoz sorakoztatták fel őket. A leleményesebbek azonnal ellepték a rajtvonal környékét, a többiek mögéjük álltak, ő a középmezőnyben talált magának helyet. Cserepes ajkát még egyszer végignyalta nyelvével, aztán már fel is hangzott a rajtot jelző sípszó. Az első sorok nekilódultak, a többiek hangos szuszogással követték őket. Néhány száz méter után a mögötte indulók többsége megelőzte, néhányan barátian hátbaveregették. Erős volt az iram, s ő úgy gondolta, ha így folytatják, soha nem futja végig a kétezer métert. Egyre jobban zihált, apró karikák kezdtek megjelenni a szeme előtt. Görcsösen próbálta elterelni a figyelmét a hátralevő ezer méterekről, a fiúkra gondolt, aztán az otthoniak bukkantak fel — úgy érezte — felforrni készülő agyában, verítékfátyolos szeme előtt.. .zon a napon nem a verítékével, hanem a könnyeivel küszködve rohant — hazafelé. Elfeledve, a kitűnő év végi bizonyítványt, hogy felvették a környék legjobb gimnáziumába, hogy ballagáskor könyvjutalmat kapott, s hogy a távozó nyolcadikosok nevében ő búcsúzhatott a régi iskola diákságától, a volt tanároktól. Elfeledve, hogy édesapja milyen büszkén ült mellette a ballagást követő vacsorán. Az utcájuk elején azonban megállt. Vasalt zsebkendőjével megtörölte a szemét, leült az egyik padra. Vajon kinek mondja el? A nagyi már öreg, nem érti meg, apu fanyar mosolya még álmában is kísérti, neki nem mondhatja el, anyu meg állandóan beteg, nem zavarhatja ilyen dolgokkal. Nehezen vette a levegőt, sokáig kellett várni, míg végre kifújta magát. Pedig, milyen szép lány az Eszti! És okos is. A lányok között ő a legokosabb és a legszebb. Azért is kérte fel táncolni a banketten. És ő nem jött, hanem a Szabóval ment el. Pedig a Szabó volt az egyik legbutább fiú az osztályban, ő megvárta, míg vége a táncnak, utána újból odament Esztihez, s ismét felkérte, mert Eszti nagyon szép lány. S akkor mondta! Azt mondta: ilyen ronda, kövér fiúval ő nem táncol! Igen, ezt mondta, ő egy ronda, kövér gyerek. Arcán pedig ugyanaz a mosoly volt, mint édesapjáén a hosszú évek alatt. Igen, ugyanaz a mosoly ... - érezte, szétpattan a tüdeje, ahogy a fejét elfutotta a vér. Arcáról patakokban szakadt a verejték, inge és nadrágja már rég átázott, mintha esőben futna. Tekintete időnként elhomályosult, de fogcsikorgatva folytatta a távot. Lábaaz emelkedőn fölfelé, az étterem mögötti úton már nehezen vitte, de olvasta valahol, hogy ilyenkor nem szabad megállni, mert teljesen lemerevedik, s képtelen lesz tovább futni. Márpedig neki folytatnia kell! Az élboly jelentős előnyre tett szert. Az emelkedőn felfelé, ha oldalra fordította a fejét, láthatta őket, amint a laktanyakapuhoz vezető lejtőn szaporázták lépteiket Úgy gondolta, körülbelül a táv felénél fogják lekörözni, de most ez nem számít. Most csak a kétezer méter számít!... Ithon mindig fél hétkor ébredt. A nagyi addigra várta a reggelivel, vajas kenyérrel, teával. Ebédet nem evett, vacsorája pedig egyegy szelet trappista sajtból és párizsiból állt. Két éve tudta meg, hogy hormonzavarnak köszönheti a kövérségét, s bármilyen keveset is eszik, felesleges kilóit nem titkolhatja. Izzó kamaszságának kegyetlen csapás volt ez a felismerés. Hét órakor indult a gimnáziumba, magányosan utazott az autóbuszon, s belépve a tanterembe, elfoglalta helyét az utolsó padban. Könyveit, kipakolta, szépen elrendezte, átnézte házi feladatait, s várta az órakezdést... Elegánsan, szép sorban járták végig az osztályokat, búcsúztak az iskolától, a volt diáktársaktól, ő a sor végén haladt egyetlen csokor virággal, amivel a harmadikosok ajándékozták meg a ballagókat. Többet nem kapott. Az ünnepség után szüleivel és néhány rokonnal beültek egy étterembe, megették a menüt, megittak néhány üveg vörös bort, s ő az udvarias kérdésekre kényszeredetten válaszolt. Amikor hazaértek, megágyazott magának, olvasott néhány fejezetet kedvenc könyvéből, majd leoltotta a lámpát. Arra gondolt, vajon milyen lehet a hangulat a bulin, amelyet az osztály rendezett a ballagás tiszteletére. Biztosan emelkedett légkörben zajlik a bál, hiszen sem szülők sem tanárok nincsenek, így mindenki kedvére mulathat. Hamar elaludt... lába már alig bírta. Az utolsó helyen kocogott, mindenki leelőzte. Az emelkedőn már csak vonszolta magát, mintha valamilyen idegen erő állandóan a földhöz vonzaná. A bakancs istentelenül terhes lett. Talán, ha levethetné, még végigvánszorogná azt az ötszáz métert. Talán, de nem lehet. Mindenki bakancsban futja végig, ő sem lehet kivétel. Amit tudott, eddig végrehajtotta. Most is így lesz, ha kell, négykézláb mászik be a célba, de akkor is teljesíti a kétezer métert. Még soha, senki előtt nem vetkőzött meztelenre, amióta serdülni kezdett testében a kamaszvágy. Mikor magára öltötte a zöld egyenruhát, kissé megnyugodott, a gúnykacajok is mérséklődtek. -.íve a torkában dobogott, amikor a lövészetvezetőnek jelentette, hogy a célokat kiváló szinten küzdötte le, öröme csak fokozódott, mert kiderült, hogy rajta kívül csak hárman érték el a legmagasabb szintet. A század előtt a parancsnok személyesen gartulált a kitűnő lövőknek, s nevének hallatán büszkén lépett ki a sorból. És az a csodálatos nap! Életének legfényesebb, legtündöklőbb eseménye volt az egységszintű vetélkedő a laktanya névadójáról. A döntő! Hatan jutottak be, köztük volt ő is. Aki mozgott a laktanyában, jelen volt az eseményen, életében nem szerepelt ennyi ember előtt. Az elején nagyon izgult, a végére azonban belejött, tíz körömmel harcolt a sikerért, s nem a személyes sikerért. A társakért, a szakaszért, a századért. És megnyerte! Még az eredményhirdetés után, kezében az oklevéllel sem tudta felfogni, mi is történt tulajdonképpen. Ekkor valami egészen csodálatos dolog következett. A társak, akik szurkoltak érte, szorítottak a győzelemért, berohantak az asztalok közé, s felemelték. ötöt, a kövér, szégyenlős, pelyhedző álló, alig férfit! Vállon vitték fel a századhoz, a folyosón végig éljenezték. Mindenre számított, de erre nem! Ezek a fiúk vállon hozták ide, a századhoz! A parancsnok elé, aki kezdettől fogva bátorította, segítette. És most ő meghálálhatta! Neki, a fiúknak, az egész századnak. Mámoros élmény volt, feledhetetlenül bearanyozott néhány óra úgy tűnt, mintha a parancsnoka szólna hozzá. Csak a száját látta mozogni, s hangokat hallott, de nagyon távolról. Minden erejét összeszedte, próbálta felfogni a szivilist. — Álljon ki, Kollár elvtárs! Álljon ki! Homlokáról letörölte az izzadtságcseppeket, mutatóujjával igyekezett eltüntetni a szeméből a verejtéket. Felismerte négy társát a parancsnoka mellett. Hogyan, ők már be is érkeztek? Hát mennyi van még viszsza, akarta kérdezni, de cserepes szája nem engedelmeskedett. — Állj ki! Norbi, hagyd abba! Nem érted?... — Igen, ez kétségtelenül a Joós Gyuri hangja volt. A többiek is integettek, lassan elhaladt mellettük, de nem volt ereje visszanézni. Mennyi? Mennyi van még? Megkerülte az éttermet, rátért a lejtőre, ami egyben a célegyenes volt. Igen, látja már, ott a cél! Addig még kibírja! A bakancs, mintha ólomból lenne, sarkánál irtózatos fájdalmat érez, de meglehet, téved, a kimerültségtől érzi így. A lejtő kicsit segített, támolyogva lassan közelített a cél felé. Sokan voltak már ott! Biztosan mindenki beérkezett, ő az utolsó, de ez nem is baj. Aztán látta, amint Kovács százados közelített feléje. — Egy kör, Kollár elvtárs, egy kör még hátravan! — A hangok most eljutottak a tudatáig. Úristen, még egy kör? Nem, ez nem lehet, ezt ő képtelen végigcsinálni! Aztán a parkon egy ismerős jött futva. A pálya szélén megállt, és kiabált. Igen, a Forrai Bélus. — Hagyd már abba, ne csinálj hülyeséget! — üvöltötte. Ingatta a fejét, nem, ő nem csinál hülyeséget, ő azt teszi, amit tenni kell. Futni tovább, megállás nélkül... eggel az ügyeletesasztalnál topogott, tehetetlen barátját nézte. — Ilyen szerencsétlenséget! — fakadt ki Forrai Bélus. — Meséld már... — biztatta. — Képzeld! Ma lesz az atlétikai verseny, délelőtt tízkor! Messzemenően mi vagyunk az esélyesek, illetve mi voltunk ... Csodálkozva nézett barátjára, az szünet nélkül folytatta. — Te is tudod, Norbi, hogy Joós Gyuri az egység legjobb futója, Máté Tibi és Kiss Attila ugyancsak a legjobbak közé tartoznak, én meg a bevonulás előtt országos ifibajnok voltam, érted! Simán megnyertük volna a versenyt, simán! A fenébe! — És? — És? ötfős csapatoknak kell kiállni, úgy adják össze az eredményt, szóval az ötödik, a Gulyás Feri most kapott táviratot, kórházba került a mamája, haza kell utaznia. . — Még mindig nem értem... — ingatta a fejét. — Mit nem értesz ezen? Ötszázad vagyunk! Az egész század őrségben, csak mi négyen vagyunk itt, meg a kis Bognár, de ő nem vállalja. Nem tud lefutni kétezer métert. Pedig csak le kellene futni, csak célba kellene érkezni, akár még délután hatkor is. Biztos, hogy mi nyernénk meg! A parancsnok lépett ki az irodaajtón. — Főhadnagy elvtárs! — lépett hozzá Forrai. — Kellene beszélni a kis Bognárral, hátha mégis elvállalja... A parancsnok széttárta a karját. — Nincs mit tenni, Forrai elvtárs! Nem lehet kényszeríteni... — Pedig biztosan megnyernénk! — sóhajtott Forrai. Csalódottan hallgatta a beszélgetést, egyik lábáról a másikra állt. Fájt neki, hogy nem tud segíteni. Szívesen futna ő, de életében jó, ha egyszerre lefutott száz métert, nem kétezret! — Nem baj, fiúk! — fogta meg Máté karját a parancsnok —, tavaly mi nyertünk, nyerjen most más... Megfordult, keze már azirodakilincsen volt, amikor ő megszólalt. — Főhadnagy elvtárs! — nyelt egyet. — Én is én szívesen beugranák ötödiknek. Máté és Forrai már a nyakában is volt. — Tudod — kezdte Forrai, de a parancsnok azonnal leintette. — Kollár elvtárs! Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de futott maga már kétezer métert? — Igen.... még háromezret is — — Úgy érezte, most hazudnia kell. — Hosszú táv ez! Ráadásul bakancsban! — Bakancsban?! A fiúk jól látták arcán a megdöbbenést, mert Máté halkan megszólalt. — Kösz, Norbi, hogy felajánlottad a segítséged, irtó rendes tőled, de jobb, ha lemondjuk ezt a versenyt... — Nem! — jelentette ki határozottan, saját maga is megrémülve erőteljes hangjától. — Tudjátok, én annyi mindent köszönhetek nektek, hogy ez csak egy csekélység lenne részemről... — Kollár elvtárs, maga megnyerte a vetélkedőt, szerzett már dicsőséget a századnak. — Éppen ezért, főhadnagy elvtárs, én még életemben nem voltam olyan boldog, mint akkor, még soha, én... Elhallgatott, de senki sem szólalt meg, hát lassan folytatta. — És... különben is, már futottam csizmában ezer métert, ráadásul esőben. Az talán van olyan, mint ez a kétezer méterecske surciban... A parancsnok elmosolyodott: — Jól van, Kollár elvtárs. Akkor hát indul a csapat, de figyelmeztetem, ha én beszólok a pályára, hogy hagyja abba, akkor azt vegye parancsnak! — Értettem! — nyílt széles vigyorra Norbi szája. — Akkor beadom a nevezésünket! — mondta a parancsnok. S amint bement az irodájába, a srácok már Norbi nyakában voltak. — Nagy ember vagy, öreg! — rázott kezet vele Máté —, csak az a lényeg, hogy célba érj, érted, csak célba kell érned!... Kiss Attila futott mellette a pálya szélén, mögötte az egész csapat. Kiabáltak, de ő nem értette. Keze fejével a szemébe túrt, tenyerével csupavíz haját próbálta megtörölni. Vánszorgott, igen, itt van az ő épületük, ezt még megkerüli, s akkor jön az emelkedő. Csak azt bírja ki még, csak azt a száz métert. Már látta a parancsnokot, körülötte a többieket, akik megérkeztek az őrségből. Valamit kiabáltak, alig jutott el hozzá. — Norbi! Norbi! Hajrá, Norbi! Megpróbált mosolyogni, de nem sikerült, integetni akart, de keze nem emelkedett. Tovább! Azt a gödröt ki kellene kerülni, de a fenébe, egymás mellett kettő is van. Elesett. A fenébe, felkelni! Üvöltést hallott hátulról, megfordult, látta, hogy a parancsnok rohan feléje. Felkelni! Ha hozzám ér, vége, mindennek vége! Igen, ez az! Éljen, újból áll, gyerünk tovább! — Norbi! Norbi! Ott futott mellette a pálya szélén mindenki. A parancsnok is integetett. És úristen, ő felemelte a kezét és visszaintett. Fantasztikus ! És ez már az emelkedő vége... Befordult az étterem mögött... A célegyenes, a lejtő!... Győzelem! A srácok a célban integettek. Máté tréfásan csalogatta, Forrai meg fentről, az étterem korlátjáról kiabált, és már azt is hallotta: — Tíz méter! Norbi! És akkor, mintha repülne, valahogy furcsamód megemelkedett, s futott lefelé. Is Máté még mindig integetett, a parancsnokkal együtt. — Megmondtam, hogy álljon ki, ez parancs volt! Maga megszegte a parancsot! — És mosolygott. Úristen a parancsnokot még nem látta mosolyogni! Futott! És meg tudott szólalni! — Főhadnagy elvtárs! Ez mást parancsolt! — A mellkasát ütötte... — És az utolsó parancsot keld ... Nincs tovább! Itt a cél! — Norbit Norbi! A fehér vonal. És ő ráesett Máté Tibi vállára! Megvan! SZŐNYI GYULA GRAFIKÁJA NÉPHADSEREG