Néphadsereg, 1988. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1988-04-16 / 16. szám

Wieder Csaba tenyere úgy izzadt, mintha kezet mosott volna. Ujjait görcsösen húzta végig nadrágja szélén, s a verejték nyomot hagyott a zöld szöveten. Szeme idegesen vibrált, társait méregette, a laktanya napfényben fürdő épületeit fogta be homályosuló pupil­lája. Lábát képtelen volt mereven tartani, állandó inger korbácsolta érzékszerveit. Lehajolt, immár harmadízben kifűzte a bakancsot, lábujjait megmozgatta a zokniban, majd olyan szorosra húzta a fűzőt, hogy hal­kan belefajdult a fájdalomba. Közben az ez­redparancsnok megnyitotta a versenyt, majd a testnevelésvezető felsorolta a szabályokat Társait fürkészte. A jobb futók egyked­vűen ődöngtek a rajtvonal mentén, a gyen­gébbek arcán­­­is idegesség látszott Talán azért ilyenek, gondolta, mert tudják, szá­mukra itt úgysem terem babér, s lélekben azon vannak, minél előbb túllegyenek ezen a kétezer méteren. Végre induláshoz sorakoztatták fel őket. A leleményesebbek azonnal ellepték a rajtvo­nal környékét,­ a többiek mögéjük álltak, ő a középmezőnyben talált magának helyet. Cserepes ajkát még egyszer végignyalta nyelvével, aztán már fel is hangzott a raj­tot jelző sípszó. Az első sorok nekilódultak, a többiek hangos szuszogással követték őket. Néhány száz méter után a mögötte indulók többsége megelőzte, néhányan barátian hát­­baveregették. Erős volt az iram, s ő úgy gondolta, ha így folytatják, soha nem futja végig a kétezer métert. Egyre jobban zihált, apró karikák kezdtek megjelenni a szeme előtt. Görcsösen próbálta elterelni a figyel­mét a hátralevő ezer méterekről, a fiúkra gondolt, aztán az otthoniak bukkantak fel — úgy érezte — felforrni készülő agyában, verítékfátyolos szeme előtt.. .­zon a napon nem a verítékével, hanem a könnyeivel küszködve rohant — hazafelé. Elfeledve, a kitűnő év végi bizonyítványt, hogy felvették a környék legjobb gimnáziumába, hogy ballagáskor könyvjutal­mat kapott, s hogy a távozó nyolcadikosok nevében ő búcsúzhatott a régi iskola diák­ságától, a volt tanároktól. Elfeledve, hogy édesapja milyen büszkén ült mellette a bal­lagást követő vacsorán. Az utcájuk elején azonban megállt. Vasalt zsebkendőjével meg­törölte a szemét, leült az egyik padra. Va­jon kinek mondja el? A nagyi már öreg, nem érti meg, apu fanyar mosolya még ál­mában is kísérti, neki nem mondhatja el, anyu meg állandóan beteg, nem zavarhatja ilyen dolgokkal. Nehezen vette a levegőt, sokáig kellett várni, míg végre kifújta ma­gát. Pedig, milyen szép lány az Eszti! És okos is. A lányok között ő a legokosabb és a legszebb. Azért is kérte fel táncolni a banketten. És ő nem jött, hanem a Szabó­val ment el. Pedig a Szabó volt az egyik legbutább fiú az osztályban, ő megvárta, míg vége a táncnak, utána újból odament Esztihez, s ismét felkérte, mert Eszti na­gyon szép lány. S akkor mondta! Azt mond­ta: ilyen ronda, kövér fiúval ő nem tán­col! Igen, ezt mondta, ő egy ronda, kövér gyerek. Arcán pedig ugyanaz a mosoly volt, mint édesapjáén a hosszú évek alatt. Igen, ugyanaz a mosoly ... - érezte, szétpattan a tüdeje, ahogy a fejét elfutotta a vér. Ar­cáról patakokban szakadt a ve­rejték, inge és nadrágja már rég átázott, mintha esőben futna. Te­kintete időnként elhomályosult, de fogcsi­korgatva folytatta a távot. Lába­­az emelke­dőn fölfelé, az étterem mögötti úton már nehezen vitte, de olvasta valahol, hogy ilyenkor nem szabad megállni, mert telje­sen lemerevedik, s képtelen lesz tovább fut­ni. Márpedig neki folytatnia kell! Az élboly jelentős előnyre tett szert. Az emelkedőn felfelé, ha oldalra fordította a fe­jét, láthatta őket, amint a laktanyakapuhoz vezető lejtőn szaporázták lépteiket Úgy gon­dolta, körülbelül a táv felénél fogják lekö­rözni, de most ez nem számít. Most csak a kétezer méter számít!... Ithon mindig fél hétkor ébredt. A nagyi addigra várta a reggelivel, vajas kenyérrel, teával. Ebédet nem evett, vacsorája pedig egy­­egy szelet trappista sajtból és pá­rizsiból állt. Két éve tudta meg, hogy hor­­monzavarnak köszönheti a kövérségét, s bár­milyen keveset is eszik, felesleges kilóit nem titkolhatja. Izzó kamaszságának kegyet­len csapás volt ez a felismerés. Hét órakor indult a gimnáziumba, magányosan utazott az autóbuszon, s belépve a tanterembe, el­foglalta helyét az utolsó padban. Könyveit, kipakolta, szépen elrendezte, átnézte házi feladatait, s várta az órakezdést... Elegánsan, szép sorban járták végig az osztályokat, búcsúztak az iskolától, a volt diáktársaktól, ő a sor végén haladt egyet­len csokor virággal, amivel a harmadikosok ajándékozták meg a ballagókat. Többet nem kapott. Az ünnepség után szüleivel és né­hány rokonnal beültek egy étterembe, meg­ették a menüt, megittak néhány üveg vörös bort, s ő az udvarias kérdésekre kénysze­redetten válaszolt. Amikor hazaértek, meg­ágyazott magának, olvasott néhány fejeze­tet kedvenc könyvéből, majd leoltotta a lámpát. Arra gondolt, vajon milyen lehet a hangulat a bulin, amelyet az osztály rende­zett a ballagás tiszteletére. Biztosan emel­kedett légkörben zajlik a bál, hiszen sem szülők sem tanárok nincsenek, így minden­ki kedvére mulathat. Hamar elaludt... lába már alig bírta. Az utolsó he­lyen kocogott, mindenki leelőzte. Az emelkedőn már csak vonszol­ta magát, mintha valamilyen ide­gen erő állandóan a földhöz von­­zaná. A bakancs istentelenül terhes lett. Ta­lán, ha levethetné, még végigvánszorogná azt az ötszáz métert. Talán, de nem lehet. Mindenki bakancsban futja végig, ő sem le­het kivétel. Amit tudott, eddig végrehajtot­ta. Most is így lesz, ha kell, négykézláb má­szik be a célba, de akkor is teljesíti a két­ezer métert. Még soha, senki előtt nem vetkőzött mez­telenre, amióta serdülni kezdett testében a kamaszvágy. Mikor magára öltötte a zöld egyenruhát, kissé megnyugodott, a gúnyka­cajok is mérséklődtek. -.íve a torkában dobogott, amikor a lövészetvezetőnek jelentette, hogy a célokat kiváló szinten küzdötte le, öröme csak fokozó­dott, mert kiderült, hogy rajta kívül csak hárman érték el a legmagasabb szintet. A század előtt a parancsnok szemé­lyesen gartulált a kitűnő lövőknek, s nevé­nek hallatán büszkén lépett ki a sorból. És az a csodálatos nap! Életének legfénye­sebb, legtündöklőbb eseménye volt az egy­ségszintű vetélkedő a laktanya névadójáról. A döntő! Hatan jutottak be, köztük volt ő is. Aki mozgott a laktanyában, jelen volt az eseményen, életében nem szerepelt ennyi ember előtt. Az elején nagyon izgult, a vé­gére azonban belejött, tíz körömmel harcolt a sikerért, s nem a személyes sikerért. A társakért, a szakaszért, a századért. És meg­nyerte! Még az eredményhirdetés után, ke­zében az oklevéllel sem tudta felfogni, mi is történt tulajdonképpen. Ekkor valami egé­szen csodálatos dolog következett. A társak, akik szurkoltak érte, szorítottak a győzele­mért, berohantak az asztalok közé, s fel­emelték. öt­­öt, a kövér, szégyenlős, pely­­hedző álló, alig­ férfit! Vállon vitték fel a századhoz, a folyosón végig éljenezték. Min­denre számított, de erre nem! Ezek a fiúk vállon hozták ide, a századhoz! A parancs­nok elé, aki kezdettől fogva bátorította, se­gítette. És most ő meghálálhatta! Neki, a fiúk­nak, az egész századnak. Mámoros élmény volt, feledhetetlenül bearanyozott néhány óra ú­gy tűnt, mintha a parancsnoka szólna hozzá. Csak a száját lát­ta mozogni, s hangokat hallott, de nagyon távolról. Minden ere­jét összeszedte, próbálta felfogni a szivilist. — Álljon ki, Kollár elvtárs! Álljon ki! Homlokáról letörölte az izzadtságcseppe­ket, mutatóujjával igyekezett eltüntetni a szeméből a verejtéket. Felismerte négy tár­sát a parancsnoka mellett. Hogyan, ők már be is érkeztek? Hát mennyi van még visz­­sza, akarta kérdezni, de cserepes szája nem engedelmeskedett. — Állj ki! Norbi, hagyd abba! Nem ér­ted?... — Igen, ez kétségtelenül a Joós Gyuri hangja volt. A többiek is integettek, lassan elhaladt mellettük, de nem volt ereje visszanézni. Mennyi? Mennyi van még? Megkerülte az éttermet, rátért a lejtőre, ami egyben a cél­egyenes volt. Igen, látja már, ott a cél! Addig még kibírja! A bakancs, mintha ólomból lenne, sarkánál irtózatos fájdalmat érez, de meglehet, téved, a kimerültségtől érzi így. A lejtő kicsit segített, támolyogva lassan közelített a cél felé. Sokan voltak már ott! Biztosan mindenki beérkezett,­ ő az utolsó, de ez nem is baj. Aztán látta, amint Kovács százados közelített feléje. — Egy kör, Kollár elvtárs, egy kör még hátravan! — A hangok most eljutottak a tu­datáig. Úristen, még egy kör? Nem, ez nem lehet, ezt ő képtelen végigcsinálni! Aztán a parkon egy ismerős jött futva. A pálya szé­lén megállt, és kiabált. Igen, a Forrai Bé­lus. — Hagyd már abba, ne csinálj hülyeséget! — üvöltötte. Ingatta a fejét, nem, ő nem csinál hülyeséget, ő azt teszi, amit tenni kell. Futni tovább, megállás nélkül... eggel az ügyeletesasztalnál topo­gott, tehetetlen barátját nézte. — Ilyen szerencsétlenséget! — fa­kadt ki Forrai Bélus. — Meséld már... — biztatta. — Képzeld! Ma lesz az atlétikai verseny, délelőtt tízkor! Messzemenően mi vagyunk az esélyesek, illetve mi voltunk ... Csodálkozva nézett barátjára, az szünet nélkül folytatta. — Te is tudod, Norbi, hogy Joós Gyuri az egység legjobb futója, Máté Tibi és Kiss Attila ugyancsak a legjobbak közé tartoz­nak, én meg a bevonulás előtt országos ifi­bajnok voltam, érted! Simán megnyertük volna a versenyt, simán! A fenébe! — És? — És? ötfős csapatoknak kell kiállni, úgy adják össze az eredményt, szóval az ötödik, a Gulyás Feri most kapott táviratot, kór­házba került a mamája, haza kell utaznia. . — Még mindig nem értem... — ingatta a fejét. — Mit nem értesz ezen? Ötszázad va­gyunk! Az egész század őrségben, csak mi négyen vagyunk itt, meg a kis Bognár, de ő nem vállalja. Nem tud lefutni kétezer mé­tert. Pedig csak le kellene futni, csak célba kellene érkezni, akár még délután hatkor is. Biztos, hogy mi nyernénk meg! A parancsnok lépett ki az irodaajtón. — Főhadnagy elvtárs! — lépett hozzá For­rai. — Kellene beszélni a kis Bognárral, hátha mégis elvállalja... A parancsnok széttárta a karját. — Nincs mit tenni, Forrai elvtárs! Nem lehet kényszeríteni... — Pedig biztosan megnyernénk! — só­hajtott Forrai. Csalódottan hallgatta a beszélgetést, egyik lábáról a másikra állt. Fájt neki, hogy nem tud segíteni. Szívesen futna ő, de éle­tében jó, ha egyszerre lefutott száz métert, nem kétezret! — Nem baj, fiúk! — fogta meg Máté kar­ját a parancsnok —, tavaly mi nyertünk, nyerjen most más... Megfordult, keze már az­­irodakilincsen volt, amikor ő megszólalt. — Főhadnagy elvtárs! — nyelt egyet. — Én is én szívesen beugranák ötödiknek. Máté és Forrai már a nyakában is volt. — Tudod — kezdte Forrai, de a parancs­nok azonnal leintette. — Kollár elvtárs! Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de futott maga már kétezer métert? — Igen.... még háromezret is — — Úgy érezte, most hazudnia kell. — Hosszú táv ez! Ráadásul bakancsban! — Bakancsban?! A fiúk jól látták arcán a megdöbbenést, mert Máté halkan megszólalt. — Kösz, Norbi, hogy felajánlottad a se­gítséged, irtó rendes tőled, de jobb, ha le­mondjuk ezt a versenyt... — Nem! — jelentette ki határozottan, sa­ját maga is megrémülve erőteljes hangjától. — Tudjátok, én annyi mindent köszönhetek nektek, hogy ez csak egy csekélység lenne részemről... — Kollár elvtárs, maga megnyerte a ve­télkedőt, szerzett már dicsőséget a század­nak. — Éppen ezért, főhadnagy elvtárs, én még életemben nem voltam olyan boldog, mint akkor, még soha, én... Elhallgatott, de senki sem szólalt meg, hát lassan folytatta. — És... különben is, már futottam csizmában ezer métert, ráadásul esőben. Az talán van olyan, mint ez a két­ezer méterecske surciban... A parancsnok elmosolyodott: — Jól van, Kollár elvtárs. Akkor hát in­dul a csapat, de figyelmeztetem, ha én be­szólok a pályára, hogy hagyja abba, akkor azt vegye parancsnak! — Értettem! — nyílt széles vigyorra Nor­bi szája. — Akkor beadom a nevezésünket! — mondta a parancsnok. S amint bement az irodájába, a srácok már Norbi nyakában voltak. — Nagy ember vagy, öreg! — rázott ke­zet vele Máté —, csak az a lényeg, hogy célba érj, érted, csak célba kell érned!... Kiss Attila futott mellette a pá­lya szélén, mögötte az egész csa­pat. Kiabáltak, de ő nem értette. Keze fejével a szemébe túrt, te­nyerével csupavíz haját próbálta megtörölni. Vánszorgott, igen, itt van az ő épületük, ezt még megkerüli, s akkor jön az emelkedő. Csak azt bírja ki még, csak azt a száz métert. Már látta a parancsnokot, körülötte a töb­bieket, akik megérkeztek az őrségből. Vala­mit kiabáltak, alig jutott el hozzá. — Norbi! Norbi! Hajrá, Norbi! Megpróbált mosolyogni, de nem sikerült, integetni akart, de keze nem emelkedett. Tovább! Azt a gödröt ki kellene kerülni, de a fenébe, egymás mellett kettő is van. El­esett. A fenébe, felkelni! Üvöltést hallott hátulról, megfordult, látta, hogy a parancs­nok rohan feléje. Felkelni! Ha hozzám ér, vége, mindennek vége! Igen, ez az! Éljen, újból áll, gyerünk tovább! — Norbi! Norbi! Ott futott mellette a pálya szélén min­denki. A parancsnok is integetett. És úris­ten, ő felemelte a kezét és visszaintett. Fan­tasztikus ! És ez már az emelkedő vége... Befordult az étterem mögött... A célegye­nes, a lejtő!... Győzelem! A srácok a cél­ban integettek. Máté tréfásan csalogatta, Forrai meg fentről, az étterem korlátjáról kiabált, és már azt is hallotta: — Tíz méter! Norbi! És akkor, mintha repülne, valahogy fur­csamód megemelkedett, s futott lefelé. Is Má­­té még mindig integetett, a parancsnokkal együtt. — Megmondtam, hogy álljon ki, ez pa­rancs volt! Maga megszegte a parancsot! — És mosolygott. Úristen a parancsnokot még nem látta mosolyogni! Futott! És meg tudott szólalni! — Főhadnagy elvtárs! Ez mást paran­csolt! — A mellkasát ütötte... — És az utolsó parancsot keld ... Nincs tovább! Itt a cél! — Norbit Norbi! A fehér vonal. És ő ráesett Máté Tibi vál­lára! Megvan! SZŐ­NY­I GYULA GRAFIKÁJA NÉPHADSEREG

Next