Népművelés, 1968 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1968-12-01 / 12. szám

Ady „A fekete zongorá”-jával rokon, azonosulás az Elillant évek szőlőhegyén életmámorával, a magyar líra különös, egyedül való szépségeinek művészi hitvallásaival. Abba a történeti háttérbe állítva azonban, ahol és amikor megszólal: Bartók fanyar nyelvén bár, de forró szolidaritást lehel, elszánt művészi színvallás is a Tiszatámadás aureolájában megmutatkozó festők mellett. Ekkor írt művei mind erről a szolidaritásról szólnak. Innen közelíthető meg az Allegro barbaro c. zongorakompozíció eszmei mondanivalója is. (Elhangzott-e a kiállításon ez az 1911-es év alkotásai közé sorolt darab? Nem tudjuk. A Nyugat hasábjain 1913 januárjában teszik közzé — egy „zenei” alkotást ezúttal úgy publikálnak, akárcsak egy verset vagy novellát. „A felfokozott harckészség, a megacélozott akarat alkotó kifejezése az Allegro barbaro’’ — Ujfalussy Józsefnek ez a találó jellemzése a korabeli magyar festészet problematikájába állítva, konkrét történelmi szituációt fed fel. Sodró dinamikájával, forradalmasító karakterével olyan hangsúlyt jelent az új magyar zene történetében, mint például Ady beköszöntője az „Új versek” élén (Gőg és Magóg fia vagyok én), vagy mint akár az 1911-es kiállítás központi képe, Kernstok nagy tablója, a Lovasok a vízparton. Mondják, hogy az Allegro barbaro — Raveltől vett rokon motívum alapján — ironikus visszavágás is a korabeli párizsi kritikusoknak: Íme, ilyen egy „barbár”, ilyen Nyugattal telített, ennyivel különb! — Bizonyára ez is. De Ady „robbanó országának történelmi hátteréből, a belülről veszélyeztetett magyarság fanatikus elszántságú védő mozdulata is. A Nyolcak csoport művészetet védő társulása és a Tisza ellen esztendők óta lázadó „magányos” Ady: azonos társadalmi helyzet két aspektusa. De itt a helye a harmadiknak is: a Tiszában testet öltött zsarnokság ellen lázadó, a művészet szabadságát védő Bartók arcéle is ebbe a körbe való. Ezek a világnézeti — a kortárs költői és festészeti forrongás történetéből jobban, teljesebben, érzékletesebben felfejthető — alapok állították szembe Bartókot a két világháború közti közélettel is. MI VOLT E SZEMBENÁLLÁS ELSŐ SZENVEDÉLYES JELE, az első „disszonáns” akkord? Tudvalevő, hogy Bartók kiadója, a bécsi Universal Edition, a magyarországi ellenforradalom legdühödtebb időszakában jelentette meg Bartók Ady-dalait, s a címlapon ott áll az Ady-versek első megzenésítőjének — az ellenforradalom egyik üldözöttjének — szóló merész dedikáció: „Reinitz Bélának, igaz barátsággal és szeretettel. Budapest, 1920”. Valójában ettől a színvallástól kezdve kísérhetjük figyelemmel, láthatjuk egyre élesebben az élete delére felérő mester minden lépése, cselekedete, szava vagy hallgatása mögött a forradalmak hőskorának elsüllyedt, szétrebbent, ellenállásba szoruló, Halottak élén vonuló seregét, Ady költői forradalmának — a művészeti megújhodással szövetkezett társadalmi haladásnak — elkötelezettjeit, az egykori „Világ”, „Nyugat”, „Ma” embereit, Bartók géniuszának igazi szövetségeseit. Ez azonban már egy következő fejezetbe való. BARKW50UI/IVK! NÉHÁNY TANÁCS A TV-KÉSZÜLÉKEK KEZELŐINEK Az ember művelődését, szórakoztatását s nem utolsósorban tanulását, ismeretanyagának bővítését szolgáló eszközök között rangos helyet foglal el a rádió- és a televízió-vevőkészülék. A tv-készülékek nemcsak többet nyújtanak a rádiónál, de a vizuális szemléltetés adottságával máshogyan is nyújtják azt. Nos, ez a „máshogyan” elég sarkalatos pontja a készülékek technikai fejlesztésének. Az általános cél az, hogy — mint a rádiónál — a lehető legegyszerűbben legyen kezelhető a készülék, ne igényeljen „állandó felügyeletet”, mert akkor a működtetésébe történő esetenkénti beavatkozás figyelemelvonó tényező lesz, és kényelmetlenné is válik a tv-nézők számára. — Miért van így? Ehhez egészen rövid kitérőt kell tennünk: az emberi fül és szem — mai értelemben vett „fogyatékosságuk” ellenére — egyike a legtökéletesebb természet alkotta műszereknek. Nagyon kevés olyan műszerünk van, amelyik átállítás nélkül tudná rögzíteni a különböző változásokat úgy, hogy az érzékelés hiba- vagy torzításmentes legyen. Két említett érzékszervünknek pedig ez természetes adottsága. A csendes szobában „szóló” szúnyogzümmögés és a viharos mennydörgés között ugyanis — könnyen belátható módon — több nagyságrendnyi hangerőkülönbség van, s mégis mindkettőt képesek vagyunk hallani. Ugyanígy a sokszázezer fényévnyi távolságból szemünkbe jutó halovány csillagfény és a vakító nyári napfény között több nagyságrendnyi a fényerőkülönbség, mégis mindkettőt érzékelni tudjuk különösebb károsodás nélkül. A mondottak ellenére van egy lényeges különbség a hallás és a látás fiziológiai tényei között: a hallás minimális és maximális határa és jellege egyénenként erősen változó. Például egy zenekari részletben, ha előfordulnak hamis vagy nem megfelelő időtartammal kitartott hangok, ezt általában csak a zeneileg képzett és „jó hallású” emberek veszik észre, míg 50 vagy száz függőleges vonal között ha akad egy-két kissé ferde, szinte mindenki kivétel nélkül észreveszi, még a rosszabb látásúak is, különösebb képzettség nélkül. És már helyben is vagyunk, mert ez egyúttal magyarázat arra is, hogy miért vagyunk általában „igényesebbek” a televízióval szemben: a látott kép hibáit hamarabb vesszük észre, jobban feltűnnek, mint a hang hibái. A rádió kisebb torzításai nem zavarják az átlagembert, a képernyő torzításai viszont azonnal szembetűnnek. Az ilyenféle igények kielégítése viszont eléggé bonyolult és drága eszközöket igényel, ami meg is látszik a tv-készülékek alkatrész- és elektroncső-mennyiségén, súlyán, méretein, nem utolsósorban árán is. Sok intézményünk, klubunk rendelkezik tv-vevőkészülékkel, nagy előszeretettel is használják őket, különösen a különféle eseménysorozatok (pl.: olimpia, meccsek, versenyek stb.) idején, de használatuk nem mindig jól megszervezett, alkalomszerűen csavargatja, nyomkodja valaki a különféle kezelőszerveket, s emiatt gyakran tetemes kiadást okoz a gyakori tv-üzemeltetés, mert a hibák gyakorisága is növekszik. Mivel nem olcsó berendezésről van szó, gondoskodnunk kell a készülék lehető leghosszabb — hibamentes — élettartamáról. Ez a legegyszerűbben úgy kezdődhet, ha biztosítjuk, hogy lehetőleg mindig ugyanaz az egy vagy két személy kezelhesse a készüléket. A felelős személy kapcsolja, majd állítja be és ugyanő kapcsolja ki. Természetesen nem a be- és kikapcsoláson van a hangsúly, hanem a készülék megfelelő ismeretek birtokában történő beállításán, rendellenes működés esetén a megfelelő beavatkozáson. Ha ezt a beavatkozást többen végzik — és sokszor egyidejűleg — szinte biztos, hogy a készülék nem „ússza meg” ép „bőrrel”. A közelmúltban sok modern készülék került forgalomba a legkorszerűbb automatikákkal felszerelve, ezek működtetéséhez szinte alig kell különösebb szakértelem a be- és kikapcsoláson kívül. Sok azonban az olyan készülékek, amelyek régebbi keletűek, nem korszerűtlenek még, a célnak kitűnően megfelelnek, de a legmodernebb típusoknál több kezelést igényelnek. 12