Néprajzi értesítő 27. évfolyam, 1935

Tanulmányok - Az ősmagyarok halászata / Cs. Sebestyén Károly = 27. évf. 1–4. f. 106–108.

/ Az ősmagyarok halászata. Akik azt állítják, hogy a magyarok az őshazában félnomádok voltak, azzal is szoktak érvelni a magyarok félig letelepedett életmódja mellett, hogy régi források szerint­ az őshazában téli időben vizek mellé húzódtak s ott halászatból éltek. A halászat pedig tudvalevőleg csak a legalább is félig letelepedett népek foglalkozása szokott lenni. Sőt Görffy (Magyarság Nép­rajza, II, 64.) szerint nyelvi és tárgyi emlékeink azt bizonyítanák, hogy a magyarságnak „létfenntartó" foglalkozása volt a halászat. Mindaz, amit Györffy kitűnő összefoglalásában a magyar Őshalászatról mond, szóról-szóra igaz, s a magyar halászat eredete és fejlődése is bizo­nyosan olyan volt, ahogy ezt annak idején Munkácsi Bernát és Herman Ottó kutatásai alapján Jankó János kimutatta. Csak azt az egyet nem fogadom el, hogy a halászat a déloroszországi őshazában létfenntartó foglal­kozása lett volna az egész magyarságnak. Az én nézetem szerint szó sem lehet arról, hogy a magyarok csak halá­szatból éltek volna. Tudniillik, ha a halászat létfenntartó foglalkozás volt, akkor ez azt jelenti, hogy csaknem kizárólag halból éltek, vagy legalább is hal volt a főtáplálékuk. De, ha fel is tételeznék azt, hogy télen halból éltek, akkor még mindig fennmarad a kérdés, hogy miből éltek, mivel táp­lálkoztak nyáron? Nyáron tudniillik nem a vizek mellett tanyáztak, hanem a füves steppen nomadizáltak. Azt fogják erre felelni, hogy nyáron a nyá­jaikból, tehát húsból és tejtermékekből táplálkoztak. Ez úgy is van. De, ha nyáron nyájaikból éltek, akkor miért nem élhettek télen is ugyanezekből, hiszen azokat télen sem hagyták el, sőt, mint látni fogjuk, éppen a nyájak kedvéért húzódtak téli időben a nagyobb vizek mellé. Hiszen télen még több hús állott rendelkezésükre, mint nyáron, mert akkor, sajnos, sok állat­juk megfagyott vagy elpusztult a téli zivatarokban. Miért kellett tehát éppen akkor a „létfenntartó" halászathoz fordulni? Olyan ellentmondások ezek, amelyek nyilván egy-egy túlbecsült irodalmi adaton alapulnak, s ezenkívül a nomadizáló népek életkörülményeinek nem ismeréséből fakadnak. Azt hiszem, ez a téli halászat azért jutott a magyar őstörténelemben olyan túlon­­ ­ Gurdézi, MHK, 169; Ibn-Roszteh, MHK, 168. 106 Cs. Sebestyén Károly. Tölgyfabotot leginkább kanászok és gulyások használnak. A juhász hosszú, alig érő somfakampót visel, a csikós meg ritkán alkalmaz botot, az ő szerszáma kizárólagosan a karikás, azzal terel. A juh és a ló igen kényes, könnyen csontra törik, ha megütik, azért is nem használ a juhász és csikós hajítóbotot. A botpárgolásnak leginkább kanászok a mesterei. A kanász ugyanis makkoltatás végett fölkereste a tölgyeseket s ott alkalma nyílt erre a mes­terségre. De a csikósok és gulyások is párgolnak tölgyfabotot, ezek azonban nem igen szokták zsírozni és meszezni a fát, hanem a hídlásba tették érlelni. A kellő pirosra érett fát azután vízben való áztatással fosztották meg kelle­metlen szagától. (A botpárgolásnak ezt a módját írja le Ecsedi: A Horto­bágy puszta és élete, 209. 1.) A juhász parádéba is a kampót — a díszesebbet — viszi, a csikósok sem igen használják a hosszú­ botot, ha van botjuk, az legtöbbször rövid, egyenes, fejes bot, amit lóháton is hordanak olyképen, hogy a bot fejére zsineget hurkolnak. A zsineg végét a szűz elején a jobboldali csatba kötik, átülvetik a jobbvállon úgy, hogy a bot a ló baloldalán lóg, mint a kard. Kovács László.

Next