Népszabadság - Budapest melléklet, 2000. október
2000-10-05
34 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2000. OKTÓBER 5., CSÜTÖRTÖK Aki a budapesti állatkertet kitalálta Százhetvenöt éve született Xantus János Tudományos körökben már első könyvével is sikert aratott Xantus János pályafutása jellegzetes XIX. századi karrier: azok közé tartozott, akiknek fiatalon, üldözöttként kellett elhagyniuk hazájukat, de megadatott nekik, hogy férfiként, jeles alkotásokkal a hátuk mögött visszatérhessenek, és hasznosíthassák tehetségüket a főváros és az ország felvirágoztatásában. Személye szintén jelképes értékű: ő az utolsó polihisztorok egyike, ám egyben a modern tudományos intézmények hazai kiépítésének tevékeny részese. Etnográfusi és természettudósi működésén, jelentős közéleti szerepvállalásán túl kora egyik leghíresebb utazója volt, aki az expedíciók dokumentálása és az elmaradhatatlan vadászatok mellett szorgalmasan térképezett és gyűjtött mindenütt, ahol megfordult. A csíktaplóczai Xantus család — székelyföldi nemesi família - leghíresebb sarja a Somogy megyei Csokonyán született 1825. október 5-én. Apja, Xantus Ignác uradalmi jogtanácsosként, illetve titkárként tevékenykedett gróf Széchényi Ferenc, majd gróf Széchenyi István mellett. Xantus János Győrött és Pécsett tanult, jogot végzett, és aljegyzőként lépett Somogy vármegye szolgálatába. 1848-ban, a forradalom kitörése után nemzetőr lett, részt vett a somogyi nemzetőrség megszervezésében, majd szeptemberben Pesten — Gyula öccsével együtt - beállt a honvédtüzérséghez. Részt vett az őszi, dunántúli harcokban, októberben hadnagyi rangot kapott, 1849 februárjában azonban felderítőként osztrák fogságba esett. Börtönbe került, majd Világos után közlegényként az osztrák seregbe sorozták. Néhány hónap múlva a család bécsi barátainak segítségével leszerelték, de hamarosan ismét elfogták, mert emigráns magyar politikusokkal lépett kapcsolatba. Újra besorozták, Xantus azonban megszökött, Londonba menekült, és 1851 végén az Amerikai Egyesült Államokba utazott. (Angliát elsősorban a magyar emigráción belül kibontakozó ellentétek miatt hagyta el.) Mivel sem pénze, sem befolyásos barátai nem voltak, elein-,te fizikai munkából, illetve zene- és nyelvtanításból élt. Amerikában vasúttervezőként kezdett dolgozni a nagy kelet-nyugati építkezéseken. Az USA számos államában végzett topográfiai felméréseket, előbb privát megbízásra, később állami szolgálatban, olyan területeken is, ahol előtte csak elvétve jártak európai származású emberek. Közben jelentős néprajzi anyagot gyűjtött az indiánok körében, illetve hatalmas zoológiai és botanikai gyűjteményt állított össze a Smithsonian Institution számára (később a Magyar Nemzeti Múzeum ettől az intézménytől kapta meg, Xantus segítségével, a kollekció egy részét). 1858-tól 1861-ig az USA tengerészeti mérnökkarának kapitánya volt, és fontos meteorológiai kutatásokat végzett az óceániai szigetvilágban. Hazai, sőt európai hírnevét első könyve alapozta meg. 1858-ban Pesten megjelent harminchét Amerikából írott levele, „Xantus János levelei Éjszakamerikából” címmel. A kötet mind tudományos körökben, mind az olvasók között nagy sikert aratott. A következő évben az Akadémia levelező tagjává választották. A könyvet a német író, Karl May olyan nagyra becsülte, hogy kapcsolatba lépett Xantusszal, mert róla akarta megmintázni vadnyugati regényeinek majdani legendás alakját, Old Shatterhandet. A sors fintora, hogy May hősét ma is mindenki ismeri, míg Xantust szinte elfeledték. 1861-1862-ben Xantus átmenetileg Magyarországon tartózkodott, főként Győrött, ahol családja élt. Többször megfordult Pesten is, ahol nemzeti hősként ünnepelték, de a rosszabbodni látszó belpolitikai helyzet miatt, és mert nem kapott képzettségéhez méltó állást, 1862-ben visszatért Amerikába. A Tengerészeti Minisztérium titkára, majd az USA mexikói konzulja lett (nehéz időkben, a polgárháború idején). 1864-ben végleg hazatért, 1865 őszén pedig Pesten telepedett le. Utolsó nagy utazására 1868-1871-ben került sor, ezúttal már a magyar állam megbízásából: a délkelet-ázsiai expedíción a Nemzeti Múzeum Állattára számára nyolcvanötezer tételes anyagot gyűjtött, s a néprajzi gyűjtést is folytatta. Itthon több földrajztankönyvet és útleírást publikált, s kezdeményezte egy, a fővárosban létesítendő központi természettudományi könyvtár megalapítását. Legismertebb - maga számára pedig a legkedvesebb - fővárosi alkotása egyértelműen az állatkert, ő kezdeményezte létrehozását, elkészítette a terveket, majd ő lett az állatkertet szervező bizottság elnöke. Pest városa a Városligetben 16 hektáros területet adományozott a magánvállalkozásként alakult intézmény számára. Xantus 1866. augusztus 9-én nyitotta meg az Állatkertet, és ettől a naptól haláláig ő igazgatta. Eleinte csak állatokat, néhány év múlva már növényeket is bemutattak, sőt, a vállalkozás (1872-től Állat- és Növényhonosító Rt.) egyik fő célja addig ismeretlen kultúrnövények hazai terjesztése volt. A nyolcvanas évektől, a korabeli európai trendet követve a természeti népek, az írás nélküli kultúrák bemutatása került a középpontba: néhány családból álló - többek között afrikai, indián vagy finnugor - közösségek éltek hónapokig a budapesti állatkertben. Etnográfiai gyűjtőmunkája révén Xantus tekinthető a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya - a majdani Néprajzi Múzeum - egyik megalapítójának. 1872-ben az osztály őrévé, majd igazgató-őrévé választották. Az 1873-as bécsi világkiállításra újabb gyűjteményt állított össze, amely később a budapesti Iparművészeti Múzeumba került. A Néprajzi Társaság elnökeként fő célja önálló etnográfiai múzeum létrehozása volt, emellett előkészítette a Millenniumi Kiállítás néprajzi részét. Hunfalvy János oldalán részt vett a Magyar Földrajzi Társaság megalapításában, ahol egy ideig alelnök volt. Mindemellett ő vezette a Nemzeti Múzeum Állattárának könyvtárát. Beválasztották Pest, majd az egyesített főváros törvényhatósági bizottságába is. Utolsó éveiben egyre gyengülő idegzete miatt ápolásra szorult, családja alig tudta megakadályozni, hogy elmegyógyintézetbe vigyék. Elborult elmével halt meg Budapesten, 1894 decemberében. A Kerepesi úti temetőben kapott díszsírhelyet, megbecsülésének jeleként közvetlenül a Deák-mauzóleum mellett. Halálának hetvenedik évfordulóján, 1964-ben utcát neveztek el róla Zuglóban. A Damjanich utcai házat, ahol egykor lakást bérelt, ma emléktábla jelöli. Nevét több intézmény, valamint növény- és állatfaj viseli. Pátzay Pál készítette büsztjét 1968-ban avatták fel, a legméltóbb helyen, az állatkert területén. A szobor felirata arról tudósít, hogy Xantus János volt „az állatkert alapítási eszméjének úttörője és első igazgatója”. Tóth Vilmos Az ötletadó mellszobra a bejáratnál FOTÓ: BÁNHALMI JÁNOS A romnak épült Bagolyvár -Város-Kép. Hemzőt látni jó jel Akár ezt is olvashatnánk a magyar fotográfia álmoskönyvében, ami persze nincs és talán sose is lesz, de ha mégis, kössük már az ebet a karóhoz, szóval ha lenne, akkor Hemzőt, Hemzőképet látni szerencsét hozna bárkire is, annyi biztos. Miért? Mert van egy volt nyomdai fényképész és retusőr, aki ennek ellenére remek sportfotóival lett ismertté. Élvezet látni a Puskás Öcsiről, Albert Flóriánról, a Császárról, Faházi Janikáról, Földi Imréről készült fotóit. Életműve őt magát feltétlenül túlélő darabjai viszont leginkább a lovakról, budapesti emberekről, helyekről, dolgokról alkotott riportképei. Jómódúvá meg mindezekkel ellentétben, ételfotói által lett. Hogy is van ez? Ki-ki döntse el, számára mi a fontos ebből a hármasságból, egy közismert Hemző-képre utalva, ebből a triptichonból. A jobbára csak napi eseményekre vevő képfogyasztókat, a világ dolgaiból leginkább a különféle testmozgások által létrehozott versenyhelyzetek iránt érdeklődőket, a sztárokat ájult bámulattal bámulókat valószínűleg a Képes Sportban és egyebütt megjelent sportfotói kötik le. Jól van ez így. Legalább valami. Akiket még emellett, vagy mondjuk kizárólagosan csak a hasuk érdekel, azok nem fognak másra emlékezni, mint a 99 ételrecept 33 fotóval sorozataira, ahol az ember kellően élvezkedhet Lajos Mari főztjén, válogatott receptjein, meg Karcsi színes ételfotóin, melyeknek csak egyetlen hibáját fedeztem fel az évek során, azt, hogy nincs jó fokhagymás rántásillatuk. De különben tökéletesek. Osztozzunk hát. Legyenek az övék Hemző sportfotói, a másikaké gasztronómiai remeklései, de a többire igényt tart a Magyar Fotográfiai Múzeum, és rajta keresztül az öröklét. Ha van ilyen egyáltalán, Hemzőékhez 1928. jún. 11-én kopogtatott a gólya. Eltelt néhány év - hogy mi minden történt ezalatt, rejtse sűrű homály. Annyi viszont bizonyos, hogy fényképészi pályája a Hunnia Filmstúdióban kezdődött 1942-ben. Fotólaboráns volt, együtt dolgozott Inkey Tiborral, Ráth Károllyal, meg még kikkel is? Ezután, 1946-tól három évig egy tébécészanatórium kényszerű lakója, mert az ostrom alatt a pincében súlyos tüdőbajt kapott. 1949-ben sikertelenül felvételizett a Filmművészeti Főiskola operatőri szakjára, ezért lett belőle nyomdai fényképész és retusőr az Athenaeum Nyomdában. Szép, nyugdíjas állás, ha ott marad, mára már büszkén mutogatná kis hétvégi telkét Biatorbágy mellett, s húszéves Skodájával ő lenne a... Mi is lenne? Ne gondolkozzunk erről, mert három év múlva dobbantott egyet, s fotóriporter lett a Honvéd Sport Egyesületnél. Amikor legfőbb főnöküket Farkas Mihálynak hívták meg. Néhány képe még a Béke és Szabadság című lapban is megjelent, majd 1956-ban megszűnt státusa. De ezzel csak jót tettek neki, mert következett 1957-től jó egy évtizeden át a Képes Sport. Ekkoriban sportfotós ennél többet, jobbat aligha kívánhatott errefelé. Megunta, vagy a főszerkesztővel való rendszeres vitákat tűrte nehezen, ki tudja, de tény, ami tény, átment a külügyminisztérium lapjához, s 1967-1989 között a Magyar Szemlénél dolgozott mint fotóriporter, később képszerkesztő, 1990- től nyugdíjas. Még ebben az évben feleségével, Lajos Marival Gust-Art néven gasztronómiai fotóstúdiót alapított, harmadszor is nagyot váltva fotósi tevékenységében. 1996-ban kortárs fotósok, jórészt barátai munkáiból megnyitotta házában a Lépcsőházi Galériát. Jó hely, elhihetik nekem. Aki nem jut el oda, de mégis szeretné, hogy aznapra jó csillagzat alatt teljen, menjen be valamelyik jobb könyvesboltba, s kérjen egy Hemző-albumot. Jól jár, ezt már az álmoskönyv is megmondta. Kincses Károly Kandelábertalpazat a Duna-partról, most a Városligeti-tó partján. Víz, víz, ki törődik vele? (1985) A MAGYAR FOTOGRÁFIAI MÚZEUM TULAJDONA _________Útonfutó_________ Gyorsabban a Dunánál Mekkora az esélye annak, hogy délben, a Körúton sétálva találkozunk a kerekasztal egyik, talpig vértbe öltözött lovagjával? Pontosan ötven százalék, mert ugye vagy találkozunk, vagy nem. A valószínűségszámítás eme jól ismert köznapi módja nem is annyira vicces. A múltkor itt például találkoztam Hutkai fehérkével. Éppen a Parlament előtt ment, kissé már szürkésfehéren és öregecskén, de még mindig méltóságteljesen. Ha viszont valaki azt mondja nekem, hogy egyszer csak megpillantom Rákóczit - hogy melyiket, abban nem vagyok egészen biztos — vagy a holland királynőt, már kissé kételkedem. Pedig a Duna mentén a hajókon kívül is sok érdekes dolgot lát az ember. Valamikor nyáron a budai alsó rakparton haladva, akkor, amikor Hófehérkét láttam, azt se igen gondoltam, hogy délnek tartva lehajráz a Duna. Sorra előztek le az uszadékfák, a Mohács felé tartó uszályok, a szalagkorlát mögött sétáló horgászokról és az öregecske Hófehérke nevű hajóról már nem is beszélve. Volt tehát időm a hajók neveit olvasgatni, meg azt nézni, hogyan vezénylik a fitneszprogramot az Ausztria nevű sétahajó osztrák kisnyugdíjas utasainak. Ennek ellenére a Margit és a Lágymányosi híd között legrövidebb út az egyenes, ha nem vesszük figyelembe a folyó görbületét. A rakpart a lutri és a csapda keresztezéséből létrejött főútvonal. Ha szerencsénk van, mint kedden kora délután, akkor az 5,7 kilométeres utat pontosan tizenkettő perc alatt lehet megtenni, még akkor is, ha betartjuk a szeszélyesen váltakozó ötvenes, hatvanas és hetvenes táblák sebességkorlátozásait, és előzékenyek vagyunk a szakaszon felfestett két zebra gyalogosaival. Ráadásul még pirosat is kaphatunk a Petőfi híd utáni szakaszon, ahol elfogy a rakpart, és fel kell hajtanunk a „felszínre”. Ha viszont nincs szerencsénk, akkor kiolvashatjuk a teljes hazai, szlovák és osztrák folyami flottát. Menekülési lehetőség ugyanis csak két helyen, a műszaki egyetemnél és a Bat- Qséthyány térnél van. Ha 11/ azonban a forgalmi hely\ \ ^ zet olyan, hogy a rakpart autóihoz képest a Duna m 1 folyási sebessége egy ra-L|r , koncátlan hegyi patak WL 1 képzetét kelti, nem érde^ * mes elhagyni a főútvonalat, mert a környéken is minden bedugult. Jobb tehát a rakparton lefoglalni magunkat. Például összemérni sebességünket egy versenytársnak kiszemelt uszadékfával, sóderes uszállyal. A Szabadság és az Erzsébet híd között meg elmélkedhetünk a halak és a horgászok gusztusán. Az Erzsébet híd előtt a csatornabeömlőből folyóba kerülő trutyi ugyanis a halakra, a halak pedig a horgászokra gyakorolnak ellenállhatatlan vonzerőt. Alacsony vízállásnál a köveken tucatszámra lógatják kukacaikat a szennyvízzel elegyedő folyóvízbe, hogy aztán siker esetén a vacsoraasztal éke legyen a fővárosi biológiai szennyvíztisztítás elégtelenségén nevelkedő potyka. A gyengébb gyomrúak részleteiben is megismerhetik a fővárost, és lemérhetik a hidak távolságát, nehogy ezen bukják el esetleg valami Vágó-műsorban a sok milliót. A Lágymányosi hídtól a Margit hídig például a hidak távolsága, kilométerben kifejezve: 1 +1,1 +0,8+1 +1,8+5,7. Ennek tudatában érdemes azt is megfontolni, hogy gyalog tegyük meg az utat. A kiscserkészek kézikönyvéből ugyanis kiderül, hogy ekkora távolságot bő óra alatt le lehet gyalogolni. És akkor, adott esetben, gyorsabbak lehetünk a Dunánál. F. Hegyi István