Népszabadság - Budapest melléklet, 2003. március

2003-03-22

38 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2003. MÁRCIUS 22., SZOMBAT Az egyesített főváros ötödik díszpolgára A fényes kitüntetés eddigi szeretetemet hazánknak e szíve iránt a holtig tartó hála érzetévé magasztosba - írta Jókai Egy évvel Kossuth, két évvel Baross Gábor után az egyesített főváros ötödik díszpolgára az írói pályájának ötvenedik évfordulóját ünneplő Jókai Mór lett. A főváros közgyűlése 110 éve, 1893. már­cius 22-én egyhangúlag, nagy lelkese­déssel szavazta meg az indítványt, amelynek elfogadásával Jókai részben furcsa társaságba került, mivel 1849 vé­gétől Pest díszpolgára volt Haynau, Jellasics és Schwarzenberg is. Buda 1711-től, Pest pedig 1717-től adományozott úgynevezett grátiszpol­gári címet, amelyet eleinte többnyire va­gyontalan hivatalnokok kaptak közszol­gálati kedvezményként. Az első valódi díszpolgári oklevelet Pest magisztrátusa csak 1819-ben állította ki, gróf Brunswik József tárnoki működését há­lálva meg ily módon. 1873-ig Budán 15- en, Pesten 55-en lettek taksamentes pol­gárok, sokakat mind a két város díszpol­gárává választott. Az első ilyen nagyobb arányú kitüntetési hullám az 1838-as nagy pesti árvízhez kapcsolódott, ekkor 21 hős és nagylelkű férfiút tüntetett ki a két város a megtisztelő címmel. Köztük volt Liszt Ferenc, aki 1840 januárjában adott koncertjének bevételét ajánlotta fel az árvízkárosultak javára, kis híján ki­maradt viszont Wesselényi báró, akinek díszpolgárrá választását politikai okok­ból csak 1842-ben, másodszori nekifu­tásra sikerült keresztülvinni. A szabad­ságharc leverését követően lett Pest díszpolgára többek között Haynau, Windischgrätz, Jellasics „a haza és a vá­ros körül szerzett érdemekért”. Talán ez volt az oka, hogy az egyesí­tett főváros nem sietett osztogatni ezt a kitüntetést. Jókai népszerűsége olyan hatalmas volt, közelgő jubileuma pedig olyan jelentős esemény, hogy mindenki, aki élt és mozgott, megragadta a lehető­séget, hogy kivehesse részét a már életé­ben kultikussá vált író megünneplésé­ből. Már két évvel a jeles nap előtt meg­tette az előkészületeket a Petőfi Társa­ság, amikor Komócsy József március 4- én tanácskozásra hívta össze ez ügyben a fővárosi közélet előkelőségeit, akiket nem kellett sokáig győzködni, és az ün­nepség megszervezésére 25 tagú bizott­ságot alapítottak. A kezdeményezés híre gyorsan ter­jedt, és abból a budapesti városatyák is ki akarták venni a részüket. Március 22- én került napirendre a főváros köz­gyűlésében „számos fő- és székvárosi bizottsági tag indítványa Jókai Mór öt­venéves írói működésének megünneplé­se tárgyában”. „A tett indítvány folytán a közgyűlés - szól a jegyzőkönyv - Jó­kai Mórt 50 éves írói jubileuma alkal­mából egyhangúlag és nagy lelkesedés­sel a fő- és székváros díszpolgárává megválasztja és elhatározza, hogy őt ez alkalomból üdvözli s a díszpolgári okle­velet küldöttségileg nyújtja át.” Ezután az ünnepélyt rendező bizottság tagjainak felsorolása következik hosszú bekezdé­seken keresztül, végül a határozat a szé­kesfőváros tanácsát a szükséges pénz előteremtésére és a művészi kivitelű ok­levél elkészítésére utasította. Budapestet követte az ország összes jelentősebb városa: Jókai díszpolgára lett Szegednek, Miskolcnak, Ungvár­­nak, Máramarosszigetnek, Szatmárné­metinek, Nagybecskereknek, Kecske­métnek, Hajdúszoboszlónak és Zentá­­nak, díszelnökül választotta továbbá számos egyesület, a budapesti ügyvédi kamara, valamint az újvidéki szerb Ma­­tica. A végeláthatatlan ünnepléshez az öreg és egyre morcosabb Jókai igyeke­zett jó képet vágni, mindazonáltal a sze­gedi meghívás visszautasításával jelez­te, hogy nem kívánja körbeutazni az or­szágot, kéri a baráti kézfogásokat a bu­dapesti rendezvényre koncentrálni. Az ünnepséget 1894. január 6-ra tűz­ték ki, ekkorra tervezték átadni az ünne­pi összkiadás előfizetéséből Jókainak já­ró honoráriumot: százezer forintot. Jó­kai számára alighanem ez az összkiadás volt a legnagyobb ajándék, amiről így írt Eötvös József bárónak: „Életemnek leg­főbb vágyát látom ez intézkedésben tel­jesülni: aminő élő írónak még alig ada­tott meg, s hogy ez létre jöhessen, ahhoz nem csak szerzői beleegyezésemmel já­rulok, de az egész vállalat megszerkesz­tését, rendezését, szakszerű beosztását s irodalomtörténeti jegyzetekkel és felvi­lágosító korrajzokkal ellátását vállalom magamra.” Az ünnepség már előző este a Nemze­ti Színház és a Népszínház díszelőadá­saival kezdődött. Másnap, szombat dél­előtt a Jókai-ünnepélyt rendező országos bizottság díszülést tartott a fővárosi Vi­gadó nagytermében. Ahol, miután Komócsy József a jubileum alkalmára írt ódáját elszavalta, majd Eötvös Lo­­ránd átadta a nemzeti díszkiadás tiszte­letdíjáról szóló okiratot, Jókai egyen­ként válaszolt a kormány, az Akadémia, a Kisfaludy Társaság, a székesfőváros törvényhatósága, a magyar hölgyek, a Petőfi Társaság, a Magyar Hírlapírók Nyugdíjintézete, az Otthon, a magyar művészek és az egyetemi ifjúság képvi­selőinek szónoklataira. Ezután a me­gyék és városok küldöttségei következ­tek, majd az ipartestületek, az egyesüle­tek, testületek, társulatok végeláthatat­lan sorban, ők azonban már nem beszél­hettek, csak okleveleket adhattak át. Tár­salgásra a vigadóbeli estélyen nyílt lehe­tőség este nyolctól, és ugyancsak itt kez­dődött tízkor az operabál, amelynek be­vételét az alapítvány az egyetemi kórház javára ajánlotta fel. Csak két hónap múlva jutott ideje Jó­kainak, hogy megköszönje a díszpolgári címet. Az író levelét március elején ol­vasták fel a közgyűlésben. „Tisztelt Fő­polgármester Úr! Azon fényes és szere­tetteljes kitüntetés, melyben engemet Budapest fő- és székvárosa ötvenéves írói pályám örömünnepén részesített, eddigi szeretetemet hazánknak e szíve iránt a holtig tartó hála érzetévé magasz­tosig­a. Ötven év óta osztozom híven Bu­dapest gyászában úgy, mint örömében. Igyekeztem hű krónikása lenni az átélt eseményeknek. Adja a népek Istene, hogy ezentúl csak a haladás és boldogu­lás krónikájának lapjait töltsék meg az utánam következők. Kérem Méltóságo­dat, adja át legmélyebb hálám kifejezé­sét dicsőséges országvárosunk hazafias közönségének, legőszintébb tisztelettel maradva: Budapesten, 1894. február 25- én Méltóságodnak igaz híve és szolgája dr. Jókai Mór.­­ Éljenzés között tudo­másul vétetik.” Szatucsek Zoltán Az író dolgozószobájában, 1893-ban (Erdélyi Mór felvétele a Vasárnapi Újságban) forrás: fszekbudapest-gyűjtemény A Váci utca hófehér angyala Fiatal lány szobra őrzi a 10. számú ház lépcsőházát A Váci utca 10. számú ház lépcsőházá­nak földszintjén fején kosarat tartó, hó­fehérre festett szoborlány tekint ki a vas­ráccsal lezárt kapun. Több évtizeden át formálódott a belvárosi ház, amelynek első emelete 1800 körül készült el, a má­sodik és harmadik emeletet pedig vala­mikor az 1840-es években építették rá. A szemet gyönyörködtető műalkotás a csigalépcsőtől balra eső kis falmélye­désben kapott helyet, egy parányi ajtó mellett, és jól látható a kapubejáró köze­péről is. Sajnos a földszint eredeti álla­potáról egyetlen adat sem maradt fenn, csak találgatni lehet, kinek a megbízásá­ból és pontosan mikor készülhetett a bá­jos fiatal hölgy szobra. Karcsú alakjá­nak, finoman redőzött, földig omló ruhájának, göndör hajá­nak és a fejére helyezett nehéz kosárnak a látványa azokra a klasszicista szobrokra és dom­borművekre emlékeztet, ame­lyekkel napjainkban is talál­kozhatunk az utcákon, a tere­ken, a belvárosi épületek hom­lokzatán vagy öreg házak ud­varában. A Ferenciek terén ál­ló Nereidák kútjának vízi tün­dérei például egyszerre két korsóval hozzák a vizet az arra járók felüdítésére, az Apáczai Csere János utca 7. számú ház kapualjában pedig Hébé önti magára az öröklét nektárját magasba emelt kancsójából. A Váci utca 10. földszintjé­nek alaprajzi elrendezése és az alkotás stílusa valószínűsíti, hogy a fehér lányt a XIX. szá­zad derekán, talán éppen az épület bővítésekor helyezték el itt. Azóta figyel kíváncsi pillantásokkal mindenkit, aki be- vagy kilép a rácsos vaska­pun. Egyes feltevések szerint a kosaras hölgy szobrával már Petőfi Sándor is találkozott, aki 1846 jú­liusában járt a házban. A ma is álló falak között nyílt meg ugyanis 1804-ben Hartleben Konrád Adolf könyvkereske­dése, amelyről többek között Tarr Lász­ló A régi Váci utca regényes krónikája című könyvében olvashatunk. Hartleben és Petőfi kapcsolata az 1840-es évek első felében kezdődött, amikor a jeles kereskedő - aki magyarul csak keveset és törve beszélt - sok ma­gyar könyv mellett kiadta Petőfi fordítá­sában a Robin Hoodot és Bernard Koros hölgy című művét, sőt a költő eredeti (és egyetlen) regényét, A hóhér kötetét is. Minden bizonnyal ez a kedvezőnek tűnő fogadtatás csábította arra Petőfit, hogy összes költeményét felajánlja kiadásra Hartlebennek. Egy szép nyári napon el­ballagott ház a Váci utcai könyvkereske­désbe, ám a segédek szomorúan közölték vele, hogy főnök uruk megbetegedett, nem fogad látogatókat. Nem ismerték azonban Petőfi makacs természetét! A költő tudta, hogy Hartleben az első eme­leten lakik, így - a napjainkban is hasz­nált csigalépcsőn - felment a lakásba. Ügyet sem vetve az eléje siető Hartleben­­nére, nyomban a beteghez intézte önérze­tes szavait, és markába nyomta verseinek kéziratát. Hartleben megígérte, hogy meggyógyulása után a lenti könyvkeres­kedésben szót ejtenek kéréséről. Ám alig­hogy Petőfi kilépett a lakásból, Hartle­­benné azonnal a férjének esett. Neveletlennek és túlságosan öntudatosnak találta a költőt, és addig nyaggatta a könyvkeres­kedőt, amíg az elutasító szavak kíséretében vissza nem adta a kéziratokat Petőfinek. A házban járva bizonyára nem kerülte el a költő figyel­mét a lépcsőfordulóban elhe­lyezett szobor, feltéve, hogy már akkoriban is itt állt. Arra egyébként semmilyen jel nem utal, hogy a kosaras lány az épületben található üzletek bármelyikével - a metszetek­kel zsúfolt műkereskedéssel, a papírt és vászonárukat értéke­sítő bolttal, a szivarkülönle­gességek tárházával vagy a népszerű könyvesboltokkal - kapcsolatban állt volna. A 10. számú ház szobra nem vala­melyik vállalkozó portékáit hirdette vagy hirdeti, hanem a ház lakóinak őrangyalaként, szelíd mosollyal, békés nyuga­lommal vigyáz az itt élő fiata­labbakra és idősekre egyaránt. Prusinszki István FOTÓ: KOVÁTS ZSOLT __T­ERÍTÉKEN___ Bűntelenül Friss hír, hogy francia haspókok egy cso­portja petícióval fordult a pápához, hogy elérhető lenne-e, hogy a falánkság kike­rüljön a hét főbűn közül. Az ember nem érti pontosan, mi lehetne a folytatás, ezentúl hat főbűn lenne, vagy találnának helyette egy hetediket, de a gourmand-ok mindenesetre úgy gondolják, indokolat­lanul kerültek a pokol előszobájába, és jó lenne, ha ez ellen tehetnénk valamit. Ami­ben persze mi is egyetértünk, így aztán nyugodtan és reménykedve indultunk ar­rafelé, ahol az élet zajlik. A Liszt Ferenc téren nyílt meg a Karma nevű hely, nem meglepő módon a modern idők kelet felé nyitásának szellemében heverőkkel, ala­csony dohányzóasztalokkal, a vitrinben Buddha-fejekkel, a falakon szőnyegekkel. A berendezés ízléses, egyedül a világítást kellett volna talán még egyszer alaposan átgondolni, falikarok és valami lehetetlen csillár adja a fényt vagy inkább a ho­mályt, de talán mindegy. Nem látni kell, hanem enni. Enni viszont nehéz. A hely hétköznap este is tele van, aranyifjúság és öltönyös megfelelőik, akiknél a pénz, kapcsolat és ismeretség az első számú téma, főleg ha sikerül megfelelő mennyiségű alkoholt is vételezni. Az emeleten a CD-ket egy dj kevergeti, aki persze kissé már lecsúszott arról az időről, amikor foglalkozása még igazán irigyelt munkának számított, de amúgy sem mestere a szakmának, uncsi, de idegtépő zenét ad a közönségnek azon a hangerőn, amiről beszélni csak ordítva lehetne. Inkább hallgatunk, és a szom­széd asztalnál ülő félrészeg házaspár handabandázásába merülünk el azzal a kétes értékű elégedettséggel, „milyen jó, hogy mi nem vagyunk ők”. Ennyi előké­szítés után kellemes meglepetés, hogy a személyzetet képviselő, éles arcú, robba­nékony fiatalember tulajdonképpen ügye­sen dolgozik Gyors, erőteljes, határozott, egy árnyalattal bizalmasabb a kívánatos­nál, amikor támogatólag vállunkra he­lyezi kezét, de jön a bor, jön a víz, sínen vagyunk. Kár, hogy nem hallgatunk rá, ő ugyan­is mondta, hogy az étlapot szimbolizáló gépelt papírról ne az ázsiai salátát vá­lasszuk mert az semmi extra. Tényleg semmi, de viszonylag drágán. A baj az, hogy nehéz lenne megmondani, mit együnk helyette. Mert a lazactatárt elsóz­ták, egyébként sem csúcsminőségű halból készítették elő, a mandulakrémleves rém­álom, olyan, mint egy pohár kakaó, ami­ből kihagyták a kakaót, viszont valami íz­telen darát szórtak bele, és még valami gyanús gombócokat. Töltött jércemellet kérünk még, amelyhez a köret háromszí­nű lenne, de valahogy az al dente állapo­tot nem találták el a konyhában, egy percre beledobták a száraztésztát a forró vízbe, és rögtön ki is halászták onnét még kemény, szúrós, ropogós állapotban. A wokban ült zöldség kétségkívül megjárta a wokot, de fűszert nem sokat látott, és a tofu hozzá szinte katasztrófa: attól, hogy valamire szórnak egy kis szezámmagot, még nem lesz öröm az elfogyasztása. Ki­csit üldögélünk még, aztán sokat üldögé­lünk, mert a pincér is eltűnt valahová a forgatagban. A közelben levernek egy bo­rospoharat, mert olyan szűk a hely, hogy amint a kabátját akarja valaki fölvenni, az rögtön közüggyé válik. A zene csak szól, egyre kényelmetlenebbül érezzük magunkat, és végül könnyű szívvel mon­dunk le az édességről, sietünk kifelé, na­gyot szívunk a friss levegőből. Jaj, de jó. Máris küldenénk ide a francia falánkokat. Mert úgy még könnyebb bűn­­telennek maradni, ha egyáltalán nincs is kísértés. Kiszolgálás: zsúfoltság Konyha: sivárság a Wittman fiúk A sorozatban megjelent kritikák között az éttermek neve szerint is válogathatnak a NÉPSZABADSÁG ONLINE-on: www.nepszabadsag.hu

Next