Népszabadság, 1957. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1957-01-20 / 17. szám
12 NLPSZABRIÓság 1957. január 20. vasárnap cAk élet hídja a halál hídja se ellen írta: Mihai Beniuc • # Úgy hiszem, nincs kínzóbb érzés, mint amikor az ellenség barátjának vallja az embert. Ez sokkal rosszabb, mintha az ellenség nem beszél rólunk. Nyilván ilyesmi történt nemrég Háy Gyula magyar drámaíróval. Lássuk csak, miről van szó. A párizsi rádió kijelentette, hogy nem vitatkozik sem velem, sem más romániai írókkal, mivel szerinte nekünk meg neki nincs közös nyelvünk (valószínűleg a hazugság nyelvéről van szó, arról a nyelvről, amellyel a rádióadóállomások a magyar kérdés tárgyalásakor néhány hónap óta teletömik a füleket), most mégsem állhatja meg, hogy a magyarországi eseményekről vallott felfogásunk miatt ne oktasson ki bennünket, s ne magyarázza meg, mi is a ,,forradalmi" író. S hogy az oktatás szemléltetőbb legyen, példával is szolgál. „Természetesen magyar íróról van szó“ — mondja a párizsi rádió, mégpedig Háy Gyuláról. Magam sem akarok vitatkozni a párizsi rádióval, mivel egyáltalán nem ismerem a hazugság nyelvét, amely ott állandó gyakorlattá vált, amikor a szocialista országokról esik szó. Ha nem térjünk vissza Háy Gyulához. Az ismert drámaíró bűnösnek érzi magát. Maga is elismeri ezt abban az interjúban, amelyet Budapesten egy nyugati újságírónak adott, s amelyet a párizsi rádió átvett. Miért érzi magát bűnösnek? Szó szerint idézek: „Nem én fordítottam az ifjúságot a szabadság felé, hanem az ifjúság taszított engem." Mégis szinte bizonyosan tudom, hogy október 23-án, kedden, amikor utoljára beszélgettünk Budapesten, s amikor megegyeztünk, hogy pénteken, október 26-án elmegyek egyik színművének bemutatójára, Háy Gyula nem arra a „szabadságra" gondolt, amelyet a reakció készült megvalósítani. Azt az „ifjúságot" pedig, amelyre utal, nem lehet összetéveszteni azokkal a szerencsétlen 12—17 éves gyermekekkel, akik azokban a kegyetlen napokban önműködő fegyverekkel járkáltak Budapest utcáin, veszélyeztetve a járókelők életét. Elképzelhetetlen, hogy sejtette volna: a keddi, október 23-i „szabadságmozgalom" élére majd egy Mindszenty vagy egy Eszterházy áll. Ami pedig az „ifjúsággal” szemben érzett bűnösségét illeti — azzal az ifjúsággal szemben, amely állítólag előre taszította Háy Gyulát — mindazok után, amiket maga mondott a „szabadságról”, arról a szabadságról, amely lehetővé tette, hogy a fasiszták elevenen megnyúzhassák az embereket, fölösleges ez a bűntudat, mert ha újra elolvassa az Irodalmi Újságban megjelent cikkeit, hamarosan meggyőződik róla, hogy nemcsak nem „bűnös”, hanem valóságos „érdemekre” hivatkozhat, mégpedig meglehetősen nagy érdemekre. Ezek a cikkek eléggé a „szabadság” útjára taszították a magyar ifjúságot. Olyan útra, ahol, hogy úgy mondjam, vadul lövöldözött békés emberekre, főleg kommunistákra és antifasisztákra. Ez a „szabadság” majdnem szakadékba taszította a magyar népet. Magyarországon az ezenforradalom kitörése előtt megnyitották („aknátlanították” *— mondják a reakciós rádióállomások) az osztrák határt. Háy Gyula és több más magyar író azonban már jóval a határ megnyitása előtt „aknátlanította” néhány fiatal értelmiségi lelkét a marxizmus—leninizmus eszméitől, amelyeknek az volt a hivatásuk, hogy megvédjék őket a burzsoá ideológia rohamától. Rákosi, Gerő és a párt volt vezetősége, amely elszakadt a tömegektől, amely vakon esküdött a biztonsági rendszabályokra, amely meggondolatlanul készítette gazdasági és közigazgatási terveit, kétségkívül mérhetetlenül felelős fez ellenforradalom által kihasznált hibákért. De Háy Gyula ne szerénykedjék. Ő is hozzájárult, mégpedig nagyon ügyesen a népi demokratikus rendszer tekintélyének lejáratásához és annak a veremnek a megásásához, amelybe most a reakció erői hullanak bele és hullanak továbbra is, amíg csak teljesen el nem tűnnek ott. Igaz, a reakció a magyar népnek ásta ezt a vermet. Háy Gyula hangoztatta interjújában, hogy tulajdonképpen egy ízlésbeli kérdés taszította őt a „forradalom” felé. Nem szereti a szocialista országok irodalmát és művészetét. Egy latin mondás szerint: De gustibus non est disputandum, azaz: az ízlésről nem kell vitatkozni. De Háy Gyula, aki az élet valamennyi körülményei közt talán a drámához vonzódik leginkább, másképp vélekedik, alig hiheti, hogy ha valaki tagadja a szocialista országok művészeti ízlését, legjobban cselekszik, ha ellenforradalmat robbantat ki, máglyákban égetteti el a könyveket, felakasztatja a kulturális és a társadalmi aktivistákat, lemészároltatja a kommunistákat és gyermekeiket, s megdönti a munkások és a parasztok gyár- és földtulajdonát. Ha Háy Gyula csupán színre vinné ezt, a világ méltán mondhatná: ízlésbeli kérdés! Csakhogy nem helytelenítette a kommunisták lemészárlását, sem a fasiszták más leírhatatlan rémtetteit, amelyeket Budapest utcáin elkövettek. Talán egyetért ezekkel a gyalázatosságokkal? Lehetetlenségnek tartom. Ezért képedtem el, ezért meredtem kővé csodálkozásomban, amikor Háy Gyula, a régi kommunista, a hozzá intézett kérdésre olyan gyermek ártatlanságával válaszol, aki megette saját anyját: „őszintén szólva a párt nem létezik többé, s nem lehet szeretni azt, ami már nem létezik.” Háy Gyula, ezekkel a szavakkal ahogy mondani szokás, fején találta a szöget, éppúgy, mint a vásárban, ahol lesújtanak a kalapáccsal, s valahogy fent nagyot durran a töltet, hogy jelezze erőnket. Háy Gyula interjújának vásári döreje szemlátomást olyan erős volt, hogy még a párizsi reakciósok fülébe is eljutott. Párizsban nagy örömet keltett, de kissé talán korai örömet. Fájdalmas, hogy Háy Gyula, ez a tehetséges és értékes író az öröm ilyen perceiben részesíti az ellenséget, még akkor is, ha ez az öröm nagyon hiú.... A valóság nem írói hókuszpókusz, jóllehet egy-egy író elősegítheti a történelem kibontakozását, egyszer jól, másszor rosszul, amint a legutóbbi magyarországit események bizonyítják. De a forradalmak sorsát a tömegek határozzák meg, valamint azok, akik a tömegek helyes követeléseiért szállnak síkra. A mi korszakunk, bán a munkástömegekről van szó, s e tömegek jogainak védelmére nincs jogosultabb vezető a kommunistáknál, még ha a párizsi rádió és Háy Gyula másképp vélekedik is. A jövőbe vezető élet hídja, Háy Gyula elvtárs, a munkásosztály harca, amelyet a marxizmus—leninizmus ideológiájával átitatott munkáspártok irányítanak. Bármilyen más híd túlsó vége a szakadékba nyílik. A romániai írók ahelyett a „szabadság” helyett, amelyet gránátok és gépfegyverek formájában „Szabad Európából” importáltak, a mi szabadságunkat szer vetik. Ennek a szabadságnak az a célja, hogy a lehető legjobb életfeltételeket teremtsük meg a dolgozóknak, s hogy megakadá ílyozzuk a kizsákmányolók és szekértolók mesterkedéseit, bár- honnan jöjjenek is. Ez a szó- a cializmus építésének és a dolgo-zók jóléte biztosításának szabadsága. Mi nem lelkendeztünk sem Antonescuért, sem Horia Simáért, sem Horthyért, sem Hit- flerért. Nem válaszolunk a pári-zsi, a londoni, a New York-i, a müncheni vagy a római rádió hullámhosszain ránk szórt szidalmakra, mert nem akarjuk megfizetett hazugokra és a népünk ellen áskálódókra vesztegetni időnket. Ezért úgy érzem, Magyarországnak többé nem lehet köze Háy Gyulához, aki egykor megírta az „Élet hídját”, de most ott dolgozik a halál hídfőjén, amelyet a szocializmusnak, a dolgozók demokráciájának és a békének ellenségei a mi partunkon szeretnének építeni. Nagyon örülnék, ha Háy Gyula állítólagos rádióinterjúja újabb hazugságnak bizonyulna azoknak a hazugságoknak végtelen sorában, amelyeket a burzsoá rádióállomások szórnak ránk. Ebben az esetben visszavonom mindazt, amit itt elmondtam róla. Várok, mert sosem cselekszem elhamarkodottan. Elmondhatatlanul örülnék, ha tudnám, hogy Háy Gyula és legjobb magyar írótársai teljes tehetségükkel, nagy forradalmi irodalmuk szellemében ismét az élet hídján dolgoznak a kommunisták oldalán, az igaz magyar hazafiak oldalán, s hogy végleg lerombolták az ellenforradalom, a halál hídfőjét a szép, sokat szenvedett Magyarországon. (Rövidített szöveg. Megjelent a Scinteia január 111-i számában.) A LEDŐLT OSZLOP Villáminterjú Kisfaludi Stróbl Zsigrorond világhírű szobrászművészünkkel Napfény és hod viaskodtak ma délben a Váci utcán, amikor szembe jött velem Kisfaludi Stróbl Zsigmond Kossutth-díjas szobrászművész. Hónapokig nem láttuk egymást, örülünk a váratlan találkozásnak, az enyhe szellőnek, új tavasz reménységének. Vidáman szorongatjuk egymás kezét. — Nem sokkal az októberi események előtt jöttem haza Angliából — beszéli Kisfaludi Stróbl. — Művészi tapasztalatoktól, sikertől felvillanyozottan érkeztem vissza, alig vártam, hogy ismét műtermemben dolgozhassak. Azóta is munkában talált minden nap, másként talán el sem tudtam volna viselni a csapást, mely országunkat érte. Most is dolgozom, Izsó Miklós szobrán, ugyanazzal a szenvedéllyel, mint fiatal művész koromban. Csak azért halad lassabban a munkám, mert megszoktam, hogy ki-s kitekiintek az ablakon, mely előtt egy kidöntött villanyoszlop rozsdásodik harmadik hónapja. Ez a kidőlt oszlop nemcsak zavaró látvány, hanem jelkép is: mennyi minden ment veszendőbe, amit kis körültekintéssel, gondossággal, különösebb erőfeszítés nélkül megmenthettünk volna. Mert először csak derékban törött ketté, egy virradóra aztán alapját is ledöntötték, és keresztülesett a járdán. De még épen maradt, ha akkor felszedik és beviszik valahová, kis költséggel régi helyére lehetett volna állítani, s ismét világosságot áraszthatott volna. Hetekig lestem, mikor veszik észre a hivatalos szemek is,mikor áll meg egy szerelőkocsi, hogy megmentse a pusztulástól. Hiába. Azóta már kiszedtek belőle minden használható alkatrészt, összetaposták, görbítették, ócskavas lett belőle. — Szobrász vagyok, becsülöm az anyagot. Fáj a pusztulása, különösen, ha kis jóakarattal menthető lett volna. De ha sokat mulasztottunk is, összefogással, közös erőfeszítéssel helyrepótolhatjuk. Hangosan tűnődik. — Mióta világ a világ, a nagy szellemeknek, tudósoknak, gondolkodóknak mindig volt szavuk sorsdöntő pillanatokban. Úgy vélem, a tapasztalatokban gazdag nagy egyéniségek, tudományos, művészeti, társadalmi életünk great old men-jei hathatós segítségére lehetnének a politikusoknak és gazdasági szakembereknek, hogy könnyebben, gyorsabban találhassuk meg a kibontakozás útját. De addig is töretlen bizalommal friss kedvvel kell nekilátnunk saját munkánknak. Szilárd meggyőződésem, hogy ez az első eredménnyel biztató lépés a kibontakozás felé vezető úton. Derűs mosollyal búcsúzik. — A csilingelő villamosok, pöfögő autóbuszok, a Váci utca gazdag kirakatai egyébként azt mutatják, hogy már kifelé tapogatózunk a sötétből. Ha az emberek nemcsak munkába állnak, hanem olyan lelkes odaadással dolgoznak, mint a vérbeli művészek, hamarosan ki is jutunk a napfényre. Néhány zenei hír Hangversenyéletünk első idei külföldi vendége Monique de la Bruchollerie francia zongoraművésznő a napokban érkezik Budapestre. Első hangversenyét péntekentartja a Zeneakadémián Schumann és Chopin műveiből. Két nappal később, vasárnap az Állami Hangverseny Zenekarral szerepel, ez alkalommal Mozart d-moll zongoraversenyét és Rivter francia komponista zongoraversenyének magánszólamát játssza; a hangversenyt Ferenceik János vezényli. A budapesti fellépések után a vendégművésznő Debrecenbe látogat. * Ránki György tovább dolgozik a Pannonia-filmstúdióban (volt Szinkronfilmgyár), Kis József rendezésében készülő Mikszáth-film, a Lapaj, a híres dudás zenéjéin. A zenei felvételek egy része már el is készült. Lajtha László Kossuth-díjas zeneszerzőnk egészségi állapota örvendetesen javul. A napokban már telefonon folytatott tárgyalást Tardos Bélával, a Zeneműkiadó Vállalat igazgatójával.* Elkészült a rádióban Mozart Requiemjének hangfelvétele, az Állami Népi Együttes énekkarával. Az együttes először vállalkozott ilyen nagy feladatra s olyan kitűnően megállta a helyét, hogy a rádió velük szeretné elkészíteni más nagy ének zenekari művek, így például Bartók Cantata profanájának felvételét is. A Mozart-művet — az Állami Hangversenyzenekarral — Csenki Imre vezényelte, a szólókat Szecsődy Irén, Tiszay Magda, Szabó Miklós és Rissay Pál énekelte. A Csendes Don írójánál - BESZÉLGETÉS MIHAIL SOLOHOVVAL - A sok eseménynél az ősi vagy most épülő városok képénél, atomtelepek vagy óriáskohók titokzatos életénél — melyekkel moszkvai laptudósítói, működésem során megismerkedtem — elevenebben él bennem az emberek arca. Ez az arcképsor igen változatos. Beszéltem moszkvai, szibériai, kazah munkásokkal, parasztokkal. Ültem Rjabov olvasztár és Ivanov kolhozparaszt asztalánál. Fényes kremli fogadásokon, különvonati szalonkocsijában, hadihajó zászlódíszbe öltözött fedélzetén, sajtókonferenciákon, hallhattamkorunk vezető politikusainak nyilatkozatait, találkoztam világhírű művészekkel. S ha most számot vetek, hogy kinek a képe legtisztább, legélesebb emlékezetemben, latolgatás nélkül a nagy szovjet íróra, Mihail Solohovra esik a választás. A vele való két rövid találkozás egyszerűbb és közvetlenebb volt Riszbekov kolhozelnök sallangok nélküli vendégszereteténél. S mégis több fényességgel ég bennem, mint a Kreml összes csillárai az iráni sah tiszteletére rendezett fejedelmi fogadáson. Inkább ír, mint nyilatkozik, de most szívesen fogad Az történt, hogy a november 4-e utáni események idején a Népszabadság szerkesztősége megbízott, hogy beszéljek Solohovval, kérjem meg, mondja el véleményét a tragikus eseményekről. Mint a forradalmi történések, az emberek és az események nagy ismerője, hogyan látja a kiutat a súlyos helyzetből. S bár Solohov — ahogy maga mondta — inkább ír, mint „nyilatkozik", most, a világot megrázó esemény idején mégis azt üzente, szívesen fogad. A moszkvai nagykövetség másodtitkárával kerestük fel a Sztarokonyusennaja utcában levő lakásán. A ház —, amelyben az író lakik, ha donparti tanyájából Moszkvába szólítja a kötelesség — nem kertes villa, nem író-zseni számára kiutalt alkotóház, vagy szanatórium, hanem egyszerű, sokemeletes bérház, számtalan lakóval Moszkva forgatagában. Solohov maga nyitott ajtót, s ha nem tiltakozunk, még kabátunkat is lesegíti. Azután dolgozószobájába kísért. Aki a Csendes Don íróját hatalmas, tagbaszakadt kozáknak képzeli — amilyen Grigorij Meljehov lehetett —, az éppúgy téved, mint én. A tölgyfaíróasztallal, heverővel és néhány székkel bútorozott, roppant egyszerű szobában alacsony, vékony, fehérhajú, őszbajuszú, s mégis nagyon fiatalos emberrel álltam szemben. Az író, aki már életében is külön fejezetet jelent az irodalom történetében, a katonák vérlap, és rangjelzés nélküli ruhájában, puha, fekete csizmában állt íróasztala előtt, miközben minket hellyel invitált. Az első pillanatban egyetlen különlegességet fedeztem fel Solohovon: külön életet élő, nagy, kék, fiatalos szemét. S később is a szavakon, megjegyzéseken kívül, ez a két némaságában is sokatmondó szem árult el legtöbbet a nagy művészből, amint vagy Davidov komolyságával, vagy Scsukar apó furfangjával villant a beszélgetés fordulatainál. Szívesebben írnék egy fejezetet, ha ez segítene Solohovot mélyen megrendítette a magyar tragédia. S amint akkor mondta, töprengve keresi a magyarázatot a 23-i eseményekre. Kértük, mondja el véleményét a magyarországi eseményekről. Kifejeztük, hogy a magyar nép nagyrabecsüli őt, szavai elősegíthetnék a kibontakozást. — A nyilatkozat a politikusok mestersége, — válaszolta. — De kétségtelen, hogy az író, aki elsősorban szívével méri fel egy nép szenvedéseit, szintén segíteni akar. Én is mindenképpen ezt szeretném. De azért mégis csak tiltakozott a nyilatkozat ellen. — Szívesebben írnék egy teljes regényfejezetet, ha ez segítene. Végül beleegyezett az interjúba. Megegyeztünk, hogy másnap a Pravda szerkesztőségében találkozunk. Addig még tájékozódik s úgy mondja el véleményét. Búcsúzóul még hosszas faggatás után elárult pár szót irodalmi terveiből. Tekintve, hogy az íróasztalán felfedeztünk néhány árulkodó kéziratlapot, nem volt mód tiltakozásra. Elmondta, hamarosan befejezi a Hazáért harcoltak című regényét, s nemsoká