Népszabadság, 1958. március (16. évfolyam, 51-76. szám)
1958-03-01 / 51. szám
4 Nagy részvéttel temették el Glatz Oszkár Kossuth-díjas festőművészt Glatz Oszkár Kossuth-díjas kiváló művészt pénteken délután barátainak, növendékeinek és tisztelőinek népes tábora kísérte utolsó útjára a Farkasréti temetőbe. Az egyházi szertartás után Domanovszky Endre, a Képzőművészeti Főiskola főigazgatója mondott búcsúbeszédet a főiskola tanári kara és az egykori növendékek nevében — Hálásak vagyunk neked — mondotta a többi között —, mert csaknem egy negyedszázados fáradhatatlan tanaid működésed alatt mindvégig fiatal akartál és tudtál maradni, minden próbálkozásunkat megértéssel és meleg szeretettel segítetted. Hamar megértettük, hogy művészi kifejezésben csak annak van értelme és létjoga, aminek belső tartalma is van. A temetésen küldöttség képviselte a Nógrád megyei Buják lakosságát, amelynek körében évtizedeket töltött a nagy mester, s akikről annyi szép és értékes képét festette. Nevükben Almás Miklós, bujáki iskolaigazgató mondott búcsúszavakat. Az egyházi szertartást követően a mester egyik volt munkatársa Eötvös Gyula olvasta fel versét. Ezután a sírba eresztették a koporsót, s a friss hantot rövidesen elborították a kegyelet, a tisztelet és a hála virágai, köztük az Országos Béketanácsé, amelynek Glatz Oszkár is tagja volt, és a bujákiak hatalmas koszorúja. (MTI) A VÁROS PEREMÉN József Attila költeménye filmen A Budapest Filmstúdió megfilmesítette József Attila A város peremén című költeményét. Tiszteletre méltó vállalkozás, amelyet kisebb hibák ellenére is siker koronázott, sőt a város peremének képi ábrázolásában olyat nyújtott, ami művészileg újat adott a magyar filmnek Az olasz neorealistákra emlékeztető eszközökkel kezdődik a film. József Attila szobáját látjuk, majd a külvárosi háztetők jellegzetes panorámáján át a magasba törő, füstölgő gyárkémények felé fordul a lencse; valóban a város pereme ez, hol „puha szárnyakon száll a korom" s ahol „nehéz esők vastag rongyai mosogatják a csorba pléhtetőt". S a külváros József Attila-i életképe mellett bemutatja a film „e szörnyű társadalom” - ban élő „új nép, másfajta raj“-t, a való anyag teremtette munkáit és életét. A külvárosi nyomortanyákat és e szörnyű világban élő öntudatosodó olvasó munkásembert és a családi gondokba megőszült munkásasszony alakját, a sovány vacsoráját kanalazó munkás és éhező gyerekei közötti szótlan párharcok Talán a legsikerültebb a filmnek az a része, amely a munkát, a gyárat, a gép elvadulását ábrázoló képeket idézi. „Csak nézzétek, a drága jószág hogy elvadult, a gép!... És látjuk már, hogy nemsoká mind térdre omlotok, s imádkoztok hozzá, ki pusztán a tulajdonotok.” A munkást agyonsujtó izzó acéltömb, a futószalagon fegyvert gyártó üzem félelmetes látványa, az egész drámaian feszült képsor több, mint illusztráció. Annál nagyobb itt a hatás, mert a képek futamai előkészítik a nézőt akár csak egy zenekari mű előjátéka; mire felhangzik a főszólam — maga a vers — már ismerjük a melódiáját, így még monumentálisabb a hatása, még magasabbra lendíti a nézőt hevülete. Igen szép a film befejező része is, amely a költő álmodta tudatos jövőt az öntudatra ébredt munkások zászlóvivő csapatával jelképezi. Néhány tágas, egyszerű képben jut itt kifejezésre a költő jóslata arról az időről — a mi időnkről — amikor majd ,megvilágosul gyönyörű képességünk, a rend .. Hiábavaló lenne azt kívánni ettől a filmtől, hogy pontos mása legyen a költeménynek — akár szóban, képben vagy _ szerkezetben. Rá kell azonban mutatni a filmváltozat egy-két gyengéjére. Például a fasiszta fegyvereknek nekilendülő védtelen munkástömeg heroizmusát csak külsődleges eszközökkel ábrázolja, s a romok között zokogó kisgyerek jelenete kissé érzelgős. A város peremén filmváltozata valószínűleg nem teremt új műfajt a filmgyártásban, mégis eredményes vállalkozás. Nemcsak József Attila versét hozza közelebb a nézőkhöz, hanem filmművészetünk lírai és drámai szókincsét is gazdagítja. Horváth Márton forgatókönyve a költői mű iránti tiszteletről és annak helyes felfogásáról tanúskodik. Sikeresen oldotta meg feladatát Jancsó Miklós rendező is. Somló Tamás operatőr költői szépségű képekkel gyönyörködteti a nézőt. József Attila versét Horváth Ferenc érdemes művész minden hatásvadászattól mentes, kifejező hangon szólaltatta meg a filmen. Ma nyílik a XIII. Országos Művészi Fényképkiállítás A Magyar Dolgozók Országos Művészfényképező Egyesülete március 1-től 23-ig rendezi meg a XIII. Országos Művészi Fényképkiállítását, az egyesület Belgrád rakpart 17. szám alatti helyiségeiben. A ma megnyíló kiállításon számos vidéki fotóklub és szakkör is részt vesz, összesen csaknem ezernégyszáz fekete-fehér és színes papírkép, valamint színes diapozitív került a zsűri elé, amely 290 művet választott ki. (MTI) n’épszabadság 1958. március 1. szombat Az Egyesült Izzó zenészeinek nevelője Bor Dezső búcsúhangversenye Ünneplőruhába öltözött közönség töltötte meg a múlt héten az Egyesült Izzó művelődési otthonának nagytermét. Bensőséges és megható az ünnep, melyre összegyűltek: a 70 éves karnagy, Bor Dezső jutalomhangversenye. Búcsú is egyben. Leteszi a karmesteri pálcát, nyugalomba vonul a deresfejű tanító, nemzedékek zenei nevelője, az Izzó szeretett Dezső bácsija. Peregnek a számok a dobogón, klasszikusok zengő muzsikája szárnyal az Izzó szimfonikus zenekarának hangszerein, a kórus erővel teli hangján. Operaházunk jeles művészei, Tiszay Magda, Éber Pálma, Reményi Sándor az operairodalom legszebb áriáit szólaltatják meg. De megtízszereződve árad az ünneplés, mikor az ősz karmester ismét a dobogóra lép. Újpest a magáénak vallja őt, a kispénzű emberek koncertmesterét... Itt, a nagy munkásvárosban kezdte karmesteri pályáját, itt alakította meg 1911-ben az ország első munkászenekarát, amelynek az első világháború gyászos első esztendeje, 1914 tett pontot működésére. Majd egy évtized háborús és politikai vérzivatara után, 1923-ban Bor Dezső karmesteri pálcájának intésére ismét megszólalnak a hegedűk és feszengenek az oboák, a kürtök... Ekkor alakította meg állástalan muzsikusokból, kitérdelt nadrágú városi kishivatalnokokból a Fővárosi Zenekart, amelyet ma nagyranőtt utódában Állami Hangversenyzenekar néven ismer a zenei világ. Szünetben, a színpad háta mögött, a zenészek kis szobájában jóbarátok és tisztelők seregéből szakítom ki az ősz mestert rövid interjúra. A 45 éves karmesteri múlt emlékeit idézzük... Régi koncerteket a Ligetben, a Vigadóban, az állatkerti szabadtéren... Soha olyan hangversenyeket, soha olyan közönséget! — tanúsítják a régi pályatársak — mint ott, a 20 filléres ülőhelyeken a Ligetben, a hajdanvolt zenepavilonban, a szökőkút és az Iparcsarnok között... Akinek nem volt 20 fillérje sem, elálldogált egy fához dőlve, s ingyen hallgatta a zenét. — Melyik a legszebb emléke? — faggatom a mestert. — Egy fehér szalag — mondja. — A szalagon néhány szó: „A ligeti koncert álló hallgatói”. Ma is őrzöm ezt a megfakult szalagot. 1927-ben, az első ligeti hangversenyen virágcsokrot fogott át, amelyet sebtiben összeadott fillérekből hozatott a koncert végére a „potyaközönség”. Két dátum még, amit feljegyzek a gazdag élet emlékeiből. 1925. december 25. — ezen a napon volt a Fővárosi Zenekar első rádiószereplése — mondja Bor Dezső —, a Rákóczi úti stúdióban. Ezzel a szerepléssel indult meg a rádiókoncertek sora... A másik évszám: 1934 július ... Az első szabadtéri hangverseny a Károlyi-kertben. A hangverseny dirigense, Bor Dezső fényképet őriz róla, amelyen dobogó nélkül, a földön foglal helyet a zenekar... Később dobogó is lett, de akkor a karmester kérésére bontották le a kertet körülvevő magas kőpalánkot, hogy minél többen hallgathassák a zenét... így nevelte az embereket a zene szeretetére, így szórta teli kézzel kincsét, a muzsikát a kispénzűeknek, a szegényeknek. A fasizmus eltávolította a Fővárosi Zenekar vezető karnagyi tisztéről. 1945-ben a kommunista párt kutatta fel, hívta vissza az őt megillető helyre. A romok között, gyalog ment érte Bodoki Antal, az újpesti pártbizottság megbízottja — egyik volt hegedűse a munkászenekarban —, s kérte: jöjjön, alakítsa meg újra a munkások zenekarát. Bor Dezső azóta vezeti az Egyesült Izzó muzsikusait, terjeszti a szépséget, a kultúrát a nagy munkásvárosban, ahol kezdte és folytatta szakadatlanul, míg pálcát tartó keze el nem gyengült... Búcsúztatják a tanítványok, a pályatársak a régi Fővárosi Zenekarból, búcsúztatja az Izzó pártbizottsága, a szakszervezet, a Zeneművészek Szakszervezete, az újpesti munkásság, a Népművelési Intézet, az Operaház vendégművészei, az Állami Hangversenyzenekar-beli neveltjei... Elárasztják virággal és ajándékkal, megindult szavakkal, szeretettel, tisztelettel és hálával. Áll a reázáporozó szeretet özönében: szólni nem tud, csak meghajtja újból és újból finom, ősz fejét... Aztán meglendül a karmesteri pálca, felzeng a zenekar, hogy harmóniák nyelvén mondja el: nem, mégsem búcsúzunk Bor Dezsőtől, tanításával jelen van ezentúl is mindenütt, ahol igényes muzsikát hallgat a koncerttermeket megtöltő, zenekedvelő új közönség. Bars Sári Új iskola épül Győrszemerén A felszabadulás 12 esztendeje alatt községünk igen sok új létesítménnyel gazdagodott. Óvodát, bölcsődét, kultúrházat és egy tűzoltószertárt építettünk. Csak egészséges, szép iskolánk nem volt eddig. Iskoláink többfelé a község öt különböző pontján állnak. Emiatt a nevelők óra közben valóságos stafétát futnak, hogy az egyik iskolából eljussanak a másikba. Néhány tanulócsoportnak meg egyáltalán nincs helye. A belterületi iskolában ugyanis négy tanterem van és 11 osztály. Most végre teljesülhet a régi vágyunk. Egymillió forintot kaptunk iskolaépítésre. Ebből gyönyörű négy tantermes iskolát lehet építeni. A munkálatok meg is kezdődtek, s jövő őszre már világos, modern iskolába járnak gyerekeink. Az új iskola építése nagy örömmel tölti el a község egész lakosságát. Csőre Károly VB-titkár, Győrszemere ROMAI MIHÁLY ANDRÁS: AMSZTER DAMI LEVÉL csupa békebeli dologról I. Nur gemüllich Hollandiába Ferihegyen léptem már be, mármint a hollandi légitársaságnak, a KLM-nek Fliegende Holländerébe, abba a szép, nagy repülőgépbe, amely Kairóból s még messzibbről, valahonnan Indiából jövet ejti útba Budapestet, mikor Amszterdamba hazamegy. Az ember belép az országba, ha gépébe fölszáll, ez a nemzetközi jog. De nem erre gondoltam. Hollandiába, a lehető leghitelesebb Németalföldre akkor érkeztem meg, mikor benn a gépben a helyemre leültem. Mert mellettem egy bácsi ült, igazi békebeli bácsi, kopasz is, kövér is, nadrágtartója is volt neki, rószaszín bácsi. A nadrágtartója azért látszott, mert ingujjban ült már ott a helyén, mint aki messziről jön ezzel a géppel, kényelembe helyezkedett, olykor ki-kitekinget az ablakon, olykor el-elszunyókál, így utazik, passziózik, ahogy kövér bácsik szokták. így csinálta aztán Budapesttől Amszterdamig is, csak arra az órácskára vette magára a zakóját, amikor útközben a frankfurti repülőtéren megvacsoráztunk. Alszik egy-egy verset a bácsi, két vers közt azért persze barátságosan dörmög, beszélgetünk is. Így derül ki, hogy Indiából jön éppen, valami hivatalos delegációval járt ott valami reprezentatív ügyben, mivel ő a törvényhozás tagja, holland képviselő. Németül beszélgetünk, de azért megjegyzi a bácsi, hogy nem szereti a németeket, sőt neheztel rájuk, van is miért, meghiszem. Akkor aztán meg is kérdeztem: — És milyen párthoz tetszik tartozni ott, a parlamentben? — A liberális párthoz — s ezt önérzetesen mondta a bácsi, mármár lelkesedéssel is, már amenynyire így ülő helyzetben, pohosan és kedvesen lelkesedni lehet, a levegőben. — Tehát az ellenzékhez — próbáltam ki mindjárt politikai ismereteimet. — Natürlich! — helyeselt a bácsi, annyi eréllyel, amennyit a mosolya megengedett. — A mi pártunk ellenzéki párt, az ellenzékhez tartozik, gehört zur Opposition! Itt aztán egyszerre lefékezett, közelebb döccent, elnevette magát, mintegy engedékenyen: — Na ja, eine gemütliche Opposition — s az amábilis hangsúlyba, mely mintha üvegharang alól, a tenger mélyéről hangzott volna fel, szinte beleszédültem. Kedves öcsém ... — cseng a fülem —, azt nem tette hozzá, hogy kedves öcsém? — Kedélyes ellenzék — ezt mondta a bácsi, s a barátságos kis nevetése joviálisan döcögött, repültünk Amszterdam felé, radar vezérelte a gépet, s mi ültünk benne, kedélyesen ellenzéki kövér képviselő-bácsi és fránya hírlapíró, a Sándor utcai képviselőházból egyszeriben felrántva valami mesebeli repülőszőnyegre, mint folyosói Mikszáth-karcolat. Vagy mint aki ifjú parlamenti hírlapíró koromban voltam ott a dunaparti piros szőnyegen, üldögélve a plüsskanapén pertu barátságban a kövér képviselővel, aki aztán megszavazta halálomat, kedélyesen, katonadolog, kedves öcsém. S ha nem is szavazta meg, ha ellenzéki volt! Kedélyes ellenzéki, mint szegény Sándor Pál, akit — „Isten éltessen, Pali bácsi!“ — a folyosón Gömbös Gyulának méltóztatott, gyengéden hátbavágja ... Nur gemütlich! Csak le ne zuhanjon most ez a repülőgép velem és ezzel a békebeli képviselőbácsival, csak óvja meg sorsa Hollandiát. II. Szegeden nem volt árvíz Kóválygok Amszterdam - tűn döldő utcáin, az enyhén lejtős járdákon, melyekről magától lecsorog az esővíz, a keskeny, öreg, tiszta, csúcsíves házak között, melyekbe a padlásról kiálló rúdról kötélen emelik be a bútort, a már-már velencei csatornákon, amelyekbe minden héten beleesik egy-egy autó a szabadban parkoló rengeteg masina közül (ami a tűzoltóságnak kiszállásonként már rendes, bekalkulált jövedelmet jelent), fényreklámok közt, meg hidakon — karfájukon virág, sok virág és sok színes ház, mert kell ez az ember szívének, ahol különben folyton borús az ég —, kilenc év után ez az én első nyugati éjszakám. Nem Hollandiával, ahol még nem jártam, de egyáltalán: egymásra ismerünk-e még? A mű párizsi kis lokálra, amely Montmartre-nak van berendezve, ahol hollandusul próbálnak franciásak lenne, ami majdnem olyan kietlen erőlködés, majdnem olyan bájtalan medvetánc, mint a németé, mikor párizsiasnak produkálja magát — igen, erre, emlékszem, még kilencszéltáruiméból, Berlinből, ott járta ez nagyban annak idején. Volt ott akkor még e műfajban egy óriási palotányi Kempinski-üzem is, „Haus Vaterland”, amely emeletenként, sőt szobánként más-más vendéglőnek, meg dancingnak volt berendezve, volt abban is mű Montmartre, meg olasz esztéria, bécsi „Heuriger”, sőt „magyar csárda’’, jó németesen, csupa ilyen békebeli dolog. Aztán jött Hitler, s kisvártatva majdnem egész Európát — az igazi Montmartre-t is, az olasz esztéria, a bécsi „Heuriger” és a magyar csárda eredetijét — ilyen tenyeres-talpas, ilyen borzasztó „Haus Vaterland”-nak rendezte be. Hollandiát is, sajnos, ezt sem hagyta ki. S nem is ez a változatlanul buta kis amszterdami mű- Montmartre a baj, éljen csak meg ez a verejtékes kis lokál. Az a baj, ami aztán már uralkodó impresszióvá erősödik az ameszterdami utcán, kivált a belvárosin: a hajdankornak az mintha mi-sem-történt-volna folytatódása, amely az iszonyú történelmi cenzúráról nem vesz tudomást, emlékezetéből is szinte kiveti, s amitől az embert hovatovább kileli a hideg. Hallgatólagos közmegegyezés, hogy a németekre titkon neheztelünk, nem is szeretjük őket, aki együttműködött velük, kiközösítettük , de azért kontinentális idegenforgalmunk alapjává Nyugat-Németországot tesszük, de azért, függetlenül most már e német dolgoktól is, ott folytatunk mindent, békebeli tréninggel, ahol abbahagytuk, mielőtt közbejött volna ez a kétségkívül borzasztó, de annál boszszantóbb üzemzavar. Háború, fasizmus, megszállás és gázkamra, mindaz, aminek épp Hollandia volt egyik legsúlyosabb áldozata — mindez olybá vezetődik, mintha korántsem kínálkoznék belőle tanulság, levonni való, mintha