Népszabadság, 1960. február (18. évfolyam, 27-50. szám)

1960-02-21 / 44. szám

NÉPSZABADSÁG 1960. február 21. vasárnap Johídépítők Az UVATERV-ben az ország első kábelhídjának utolsó részletrajzai készülnek. A mávagisták már az Erzsébet-hídon „hórukkolnak", bontják az elárvult acélcsonkokat. A Ganz-MÁVAG hídépítő csarnokában megkezdődtek az előkészületek egy újfajta szerkezet, a hegesztett pályalemezű híd gyártására. Most, hogy Pest- Buda utolsó hídjának helyrehozása került napirendre, a gyár poros irattárában a műszaki anyagok között szokatlan dokumentumot találtak a legelső híd helyreállításáról. Képet, amely vasak és szerszámok helyett embereket ábrázol. Rohammunkásokat, akik millpengőkért kilenc hónap alatt helyreállították a rombadöntött Ferenc József-hidat. Fénykép 1946-ból Sovány, in-csont emberek — ki félmeztelen, ki sildes sapkában — derűs arccal hunyorítanak a fényképezőgép lencséjébe. A háttérben már áll a híd, eredeti formájú, karcsú íveléssel. Csak a királyi koronák tűntek el a pillérek feletti boltozatokról. És a név lett más: Szabadság-híd. Ez a fénykép múzeumi érték, egyetlen forrásanyag, hogy megtaláljuk az új híd építői között az egykori időik rohammunkásait. Ezeket az éhes és lerongyolt munkásokat ma hiába keresnék. Kevés hozzá a fantázia, hogy az ember elképzelje, mivé is lettek azóta. Először Zimányi István mérnököt keresem, aki rövid ujjú ingben, fiatalos erőben látható a fényképen, ő a Szabadság-híd volt építésvezetője — osztályvezető a Ganz—MÁVAG-ban. Szemüveget tesz fel, amikor kézbe veszi a fényképet. — Százötvenen voltunk mi, mávagisták, a hídon és volt úgy, hogy hatszázan segédkeztek önkéntes rohammunkások. Ahogy végignézek az akkori gárdán, a legtöbben ma is itt dolgoznak a gyárban. Vannak köztük új kollégák is. Takács Lajos például akkor szerelő volt, most üzemvezető. Lugosi Emil előrajzoló elvégezte az egyetemet, s ő a hídgyár főtechnológusa. Tóth József szerelőből szerkesztőmérnök lett. Itt vannak mind, néhány kivételével. Szegedi János nyugdíjba ment, Kiss Károly, Wéber János főszerelőket már eltemettük. Hiába, az idő eljár... Cölöpverés a budai parton Zimányi mérnök haja is megritkult, s megsokasodtak ősz hajszálai. Ahogy a volt építésvezető a fényképen egykori munkatársait mutatja, észreveszem, hogy remeg a keze. Azóta részt vett a Margithíd, a Lánchíd helyreállításában, de most már nem kívánatos, hogy a nyílt víz fölött a félkész vasszerkezeteken járkáljon. Gondolatban azonban ismét ott egyensúlyozza magát a roncs hídon: — A Ferenc József-hídon sok volt a belövés. 2150 tonna vasszerkezet pedig menthetetlenül a folyóba zuhant. A budai parton óriási cölöpözéssel kezdődött el a helyreállítás, még 1945 novemberében. 1946 áprilisára már egész cölöperdő állt itt, s megkezdődhetett a leroggyant budai nyílás felemelése. (A hatalmas acélhíd megsérült budai vége kilenc méter mélyen lógott a Dunába.) Hidraulikával 8—10 centimétereket emeltünk egyszerre, öt nap múlva a hídrész ismét a budai parton állt. Ez volt a helyreállítás első műszaki szenzációja. A másik rendkívüli megoldás a József Attila és az Ady Endre 100 tonnás úszódaruk bátor alkalmazása. (Az úszódaruk is rohammunkával készültek a Ganz Hajógyárban.) A pesti parton összeszereltük a hídrészeket, és darukkal nagy darabokban, egyszerre emeltük a helyére. Így a két darab 50 méter hosszú főtartót is — 110 tonna súlyú volt mindegyik — a két úszódaru együttes munkával szinte milliméter pontossággal emelte a helyére. Lisztért, olajért, ingyen pengőért Itt az irodaépületben is találhatnánk sok egykori rohammunkást, de menjünk inkább a hídműhelybe, azokhoz, akikből a 15 év alatt nem lett mérnök és nem lett osztályvezető, akikkel — ahogy mondani szokták — nem történt semmi különös. Böck Ferenc lakatosnak sok munkát ad az algyői Tisza-híd vasszerkezetének elkészítése. Most azonban éppen darura vár, jut idő beszélgetésre. — Az idei év elején három hétig tsz-agitáción voltam — mondja Böck elvtárs. — A parasztoknak elmeséltem, hogy amikor ők földet kaptak a demokráciától, mi ingyen, pengőkért dolgoztunk napi 12 órát — váltott műszakban. Az egyik héten éjszaka, a másikon nappal. Hátizsákkal jöttünk munkába, hátha adnak egy kis lisztet vagy olajat. S amikor elfogyott az otthoni élelem, vittük az utolsó ruhánkat a „Tangóra". Az egyik atyafi megkérdezte, mi lett volna, ha ebben az időben nem dolgozunk ingyen, ugyebár senki se köteles. Én azt mondtam: nem is tudom, mi lett volna. Talán még ma is kompon járnánk át Budára. De nem is ez a fontos. A medve, amely átalussza a telet, időnként az is kinéz barlangjából. Az ember meg pláne nem gubózhat be a maga szűk világába. Mi tudtuk, hogy magunknak építjük az országot. A jövőt néztük és nem a pillanatnyi áldozatot. Aztán azt is elmondtam, hogy azóta az eladott ruhadarabok helyett újakat, szebbet és többet vettem. Van otthon mosógép és televízió ... Nyílt lángú kokszkályhánál beszélgetünk. Ez ad itt a közvetlen környezetnek némi meleget. Az egész műhelyt bajos lenne befűteni. Majdnem akkora, mint a Keleti pályaudvar fedett csarnoka. Megáll itt Widerlechner Imre szerelő is. Harminckét éve dolgozik a hídműhelyben. A kokszparázsból izzó drótszálat húz elő, meggyújtja vele cigarettáját, s bekapcsolódik a beszédbe. — A fogaimat is itthagytam. Ezeket — műfogait mutatja az idős szerelő — a sok ólomtartalmú míniumos festék tette tönkre. De most már más anyaggal dolgozunk, azóta nem is volt mérgezésem. A hídcsatákra terelődik a szó. — Hogyne, én is itt voltam akkor. Budaörsön lakom. Akkor még nem volt közlekedés. A hét végén vágtam neki az útnak — gyalog. Nem sajnáltam a fáradságot, dehogy sajnáltam. Hogyan lehetett volna jó közlekedést teremteni Budaörsre, híd nélkül? Tudja az elvtárs, milyen jó érzés volt, még kész sem volt a híd, de bennünket, mávagistákat már átengedtek rajta. Akkor még nem volt vándorzászló, oklevél, kormánykitüntetést sem osztottak a hídavatáson, de ez a belépő a hídra rangot jelentett! Augusztus 20: a Szabadság-híd kész Thurzó Elek lakatos arcát pirosra csípte a szél, a hideg. Itt még kokszkályha sincsen. Szabadban dolgozik ő akkor is, ha fagyot vagy esőt jelez a meteorológia. Amikor a fogságból hazajött, 1945- ben helyezkedett el a MÁVAG- ban. Az első munkája volt a Szabadság-híd. Utána: Margit-híd, Lánchíd, Petőfi-híd. S itt a Petőfihíd tövében, a csepeli gyorsvasút végállomásánál, meg is telepedett. Hídszerkezeteket és darupályákat készít. Az itteni kalapácsok csattogását és daruk csöngetését hallja a Boráros téri járókelő. — Meg lehet szokni a munkát itt a szabad ég alatt? — kezdem a beszélgetést. — Tudja, egészséges ez. Még nem volt dolgom az SZTK-val. De azért a téllel, a faggyal nehezen barátkozom. — Mi volt a legnagyobb élménye a Szabadság-hídnál? — Amikor augusztus 20-án megvolt az avatás, és a nagy embertömeg, az első csilingelő villamos átment a hídon, olyan meghatott volt mindenki. Hallottam, amint valaki csodálattal megjegyezte: „Ezt is sikerült nekik megcsinálniuk augusztusra.” Később Turzó hozzáteszi: „ Mi magunk se hittük volna, hogy jó forint lesz, mire végzünk a munkával. Deli Zsigmond segédmunkás Ma is mind helytállnak a hídcsaták egyszerű munkásai. Sok közöttük a csoportvezető, főszerelő. És mindegyiknek van néhány kitüntetése. Hiszen, ha a Szabadság-híd avatásánál még nem is, az utána következőknél már mindig volt kisebb „csillaghullás”. Az első ember, Deli Zsigmond, aki szokásos kérdésemre így válaszol: — Ugyan hová gondol. Én, meg a kitüntetés. Nem osztják azokat csak úgy mindenkinek. — A becsületes, jó munkáért adják. És, úgy tudom, Zsiga bácsi is ... — Én, én csak segédmunkás vagyok — mondja zavartan. — Azért, hogy nincs szakmája, még kitüntethetnék. — Van énnekem szakmám. Borbélymester voltam én valamikor. Kis üzletem is volt a Vásár utca 4-ben. De amikor jött a nagy krízis, én nem tudtam hat fillérért borotválni, akkor kellett felszámolnom, és bejöttem ide, a gyárba. Alacsony, vékonypénzű ember Deli Zsigmond. Drótikeretes szemüveget visel, és szépen gondozott kis bajusza utal eredeti szakmájára. A beosztása hivatalosan: anyagmozgató. Több mint húsz év óta hordja azt a bőrvédőt a kezén, amelyet a nagy vasak emelésénél használnak. A műhelyben szeretik, becsülik. Érti a dolgát. Mert tudás kell ám ahhoz, ha nincs is vizsgához kötve, hogy tonnás darabokat elirányítson, megértesse magát a magasban ülő darussal s minden anyagról megmondja, hová való. Lakatos, művezető, mérnök van régebbi is, de segédmunkás nem hiszem, hogy tovább szolgált volna Deli Zsigmonditól a nagy Ganz-MÁVAG-ban. Amikor egyszer, még régen, jelentkezett átképzésnek, azt mondta az akkori üzemvezetője: „Mehet, Deli szaki, ha hoz maga helyett egy ilyen derék segédmunkást." Ha ez a válasz erősen kifogásolható is, azért mutatja, hogy Deli Zsigmond, ez a szerény, csendes ember nélkülözhetetlen a maga posztján, mint ahogy az újjáépített Szabadsághíd sem állna szegecsek nélkül. Félóra múltán már Váradi Imrénél, a hídgyár vezetőjénél vagyok. — Érdekes, hogy Zsiga bácsi senkinek sem jutott eszébe a felterjesztéseknél. Az az igazság, hogy az öreg nagyon szerény, csendes ...Mi meg megfeledkeztünk róla. De lesz rá gondunk ... Váradi Imre maga is a régi gárdából való. Ismeri sok száz emberét név szerint. A Szabadság-híd építése idején főmunkavezető volt, 10 év óta pedig a hídgyár termelését irányítja. Még csak egyet kérdezek tőle: hogyan van az, hogy az egykori fénykép alapján — a legidősebb korosztályt leszámítva — mindenkit megtalálhatunk a gyárban? Mi a magyarázata a ragaszkodásnak? — Nálunk az a szólás járja, aki megér egy jégzajlást, azt a kemény fagyok végleg odakötik a hídhoz. 1945-ben pedig — emlékszik rá? — nagyon erős jégzajlás volt... Kovács József NAPRÓL napra Tegnapi és mai emberek Nemrég egy falusi irodalmi estén — olvasom az Élet és Irodalom beszámolójában — a vértesacsai parasztok megkérdezték: miért nem írnak a ma parasztjáról? Az irodalmi est íróvendégei paraszttárgyú regényeikkel érveltek, de a parasztok visszavágtak nekik: „Olvastuk, de azok a parasztok tegnapiak.” A tegnapi és mai emberek között különbséget tevő vértesacsai parasztok a máról, a legutóbbi másfél évtized hihetetlen nagy változásairól akarnak olvasni, arról, hogy a nagy eredmények árnyékában, az alkotás sodrában nagyot nőtt népünk, megváltozott gondolkodásmódja, emelkedett kulturális színvonala, igénye, egész életformája. Kezdődött ez a változás 15 esztendeje, mikor a gép mellől, a határból jött munkások és parasztok vállalták a hatalom gondját, s egyik napról a másikra az ország, a megye, a város, az üzem és ezer holdak méreteiben kényszerültek gondolkodni, cselekedni. Igaz, sokat csetlettek-botlottak hibát is vétettek, néhányan el is buktak, de folytatódott a változás nagy folyamata azzal, hogy megtanulták a vezetés „mesterségét”. Érettségi bizonyítványokon, diplomákon, szaktanfolyamok bizonyítványain is le lehet mérni ezt a nagy változást. A hatalom felelőssége volt a tanítómesterük; a felszabadulás utat nyitott az alkotó erők mérhetetlen energiáinak. A betű és a tudás szerelmesévé vált az ország. Villamosítottunk és a fénnyel rádió, televízió, könyv vonult be a falvakba. Nemcsak kétmilliónál több rádióelőfizetőnk van az országban, de zöme vidéki, s mellettük Budapest arányszáma mind kisebb lesz. 1956-ban falun 20 millió forint értékű könyvet vásároltak, 1960-ra már 60 millió forintos forgalomra számítanak. A Ganz —MÁVAG-ban, 1958-ban végzett közvéleménykutatás eredménye szerint a dolgozók 16 százaléka fizetésének 1, tizenötöd része fizetésének 2, a munkások 6,5 százaléka jövedelmének 3,5, sőt annál is több százalékát fordítja könyvvásárlásra. 1959 augusztusában az 1959—60-as tanévre 28 000-en jelentkeztek a dolgozók általános iskolájának tanfolyamára, 17 300-an pedig a dolgozók általános gimnáziumába kérték felvételüket. Három évvel ezelőtt egy nyugati újságíróval jártam az országot. Néztünk üzemet, termelőszövetkezetet, Balatont, nevezetességeket. Egy dunántúli faluban — ha jól emlékszem, Zsebeházán —, egy paraszt otthonában az „Olcsókönyvtár’ egy, olvasásban elnyűtt kötetére, Anatole Francé A király iszik című regényére bukkant az asztalon. „Ki olvassa ezt?” — kérdi. „Én" — válaszolja a paraszt —, „van még több is" — és megmutatta. Hazafelé, a gépkocsiban erről beszélt külföldi vendégem: „Paraszt, aki France-ot és Balzacot olvas ... Maguk nem is tudják, milyen nagy dolgot csináltak!" A tanuló, kulturális színvonalában emelkedő ember már a ma emberé, s nem a tegnapé. Erről, a mai emberről akarnak olvasni a vértesacsai parasztok és minden igényes olvasó. Koncsek László Árt az alkohol, használ a főzelék és az üdítő ital Hogyan védekezhetünk legeredményesebben az influenza ellen? A legutóbbi napokban elég nagy számban fordultak elő influenzás megbetegedések. Az MTI munkatársa tájékoztatást kért a Közegészségügyi és Járványügyi Állomástól: hogyan védekezhetünk legeredményesebben a betegség ellen? — Tapasztalataink szerint, az influenzás megbetegedések többsége az elmúlt napokban jobbára az idősebb korosztály tagjait, az 50—70 év közötti embereket sújtotta. A megelőzés egyik legfőbb feltétele a jó erőállapot. Étrendünket tehát úgy állítsuk össze, hogy szervezetünk hozzájusson a kellő mennyiségű vitaminokhoz — ezek között is elsősorban C-vitaminhoz. Fogyaszszunk több főzelékfélét, gyümölcsöt. Itt említjük meg: tévhit az, hogy a különböző alkoholok, italok, rum, pálinka stb. valamiféle védettséget nyújtanak. Sokkal jobb hatásúak az elég nagy választékban rendelkezésre álló, vitamindús üdítő italok — ezeket bátran ajánlhatjuk a lázas betegeknek is, akiknek a szokásosnál nagyobb a folyadékigényük. Felhívjuk a figyelmet arra is, hogy a változékony időjárás, a nagy hőmérséklet-ingadozás miatt fokozott gonddal kell ügyelni az öltözködésre. Végül még egy tanácsot: az influenzás megbetegedések általában enyhe lefolyásúak, a folyamat, amely lázzal, torok- és fejfájással jár két-három nap alatt lezajlik. Már a kezdeti időszakban forduljunk orvoshoz, ne próbáljuk „lábon kihúzni”, mert hozzátartozóinkat, munkatársainkat is megfertőzhetjük. (MTI) .\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\v\\\\\\\\\\\\\\\\\v\\v w Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem diplomázó hallgatói szombaton délelőtt a hagyományos ballagással búcsúztak az egyetemtől. (Kéri Dániel felvétele.)