Népszabadság, 1970. május (28. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-04 / 102. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! Ara : 80 fillér NÉPSZABADSÁG 1970. május 4. hétfő AZ MSZMP KÖZPONTI LAPJA XXVIII. évfolyam, 102. szám Nixon döntése és felelőssége . Világszerte megdöbbenést, felháborodást és tiltakozást váltott ki Nixon döntése, hogy amerikai csapatok vonulnak be Kambodzsába. A mi közvéleményünk első szava is a felháborodásé, a tiltakozásé. Éppen a nemzetközi proletárszolidaritás ünnepén értesültünk arról, hogy az amerikai imperializmus egy újabb ország, egy újabb nép ellen terjeszti ki nyílt, fegyveres agresszióját. A magyar nép — internacionalista hagyományai szellemében — szolidaritását nyilvánítja a megtámadottakkal, szolidáris Indokína népeivel, amelyek most soraikat összezárva szállnak szembe a támadóval. Az Egyesült Államok tehát ismét az eszkaláció, a háború fokozatos kiterjesztésének útjára lépett! Az ürügy, akárcsak 1965- ben, a „tonkini incidens” idején, az „amerikai életek védelme”. S az elnök megint csak a törvényhozás megkerülésével hozta meg döntését, amely — amerikai életek védelme helyett — új parcellákat nyittat az amerikai katonai temetőkben, új szenvedéseket zúdítva más népekre is. Nixon elfeledni látszik, hogy az eszkaláció hogyan temette maga alá Johnson politikai karrierjét, a most afelé tett súlyos lépést, hogy a vietnami háborút indokínai háborúvá szélesítse. Olyan kalandor lépés ez, amely nem az erő jele, hanem a gyengeségé. Kimondatlanul benne van a sokat reklámozott „vietnamizálás” receptjének csődje is. Az amerikaiak nem voltak képesek elegendő dél-vietnami alakulatot összeszedni a kambodzsai hadjárathoz! Az elnök a legszélsőségesebb tanácsadóira, a Pentagon képviselőire, a katonai-ipari komplexum szóvivőire hallgatott, akik a tények ellenére évek óta azt bizonygatják: az amerikai győzelem már közel van. A Kambodzsa elleni invázióval Nixon zöld utat adott azoknak, akik ezt a lépést is azonnal túl akarják licitálni, s az új eszkalációs folyamatot máris szeretnék láncreakciószerűen, megállíthatatlanul felgyorsítani. Laird hadügyminiszter már órákkal a döntés után bombáztatta a VDK területét és a demokratikus Vietnam elleni bombázások teljes felújításával fenyegetőzött. Nixon elnök és tanácsadói most arra hivatkoznak, hogy a háború kiszélesítése meg fogja rövidíteni a vérontást. De a vietnami háború eddigi története azt tanúsítja, hogy az eszkaláció sohasem vezetett közelebb a békéhez, hanem ellenkezőleg, a veszteséget, a kudarcokat szaporította Amerika számára. A mostani lépésekért , amelyekkel a Thieuhöz hasonló csatlósokon kívül Washington egyetlen jelentős szövetségese sem vállalt nyíltan közösséget — az amerikai kormányzatnak kell vállalnia a teljes felelősséget. Nixon olyan erőket hívott ki és egyesített maga ellen, amelyekkel nem fog tudni megbirkózni sem a harctereken, sem a politikai porondon. Az amerikai döntés nyomában felcsapó tiltakozás már érezteti, hová vezet, s milyen felelősséget jelez az indokínai eszkaláció újrakezdése. Amerikai invázió Kambodzsa ellen• Az Egyesült Államok gépei ismét bombázták a VDK-t Heves tiltakozások, tüntetések világszerte Világszerte mélységes felháborodással fogadták az Egyesült Államok Kambodzsa ellen indított intervencióját és a VDK ellen elkövetett újabb terrorbombázását. Mint a Vietnami Tájékoztató Iroda közölte, amerikai harci repülőgépek vasárnap a VDK déli részében, Nghe An és Quang Binh tartományokban több lakott területet támadtak. A földi légelhárítás több gépet eltalált. Közülük kettő lezuhant. Ezzel a VDK területe felett lelőtt amerikai gépek száma 3342-re emelkedett. Tudósításunkban beszámolunk Nixon elnök intervenciót elrendelő beszédéről és az ezt elítélő első hivatalos nyilatkozatokról. (Washingtoni tudósítónktól.) Nixon, az Egyesült Államok elnöke pénteken, magyar idő szerint a kora hajnali órákban rádió- és televíziós beszédet mondott. Beszédében bejelentette, hogy a dél-vietnami és az amerikai erők átlépik Kambodzsa határát. Beszédénekvezetéseképpen az amerikai a VDK-ra és a DNFF-re próbálta hárítani a felelősséget a Kambodzsában kialakult helyzetért. Azt állította, hogy „az ellenséges tevékenység” Kambodzsában veszélyezteti az amerikai hadsereget és Dél-Vietnam népét. — Ezért elhatároztam, hogy a dél-vietnami fegyveres erőkkel e,,, „ttműködve, ezen a héten támadásokat kezdünk az ellenséges menedékhelyek felszámolására a kambodzsai—vietnami határon. A szárazföldi hadműveletekből a fő részt a délvietnami haderő vállalja — mondta Nixon. Hozzáfűzte azonban, hogy az egyik övezetben — az úgynevezett Horog térségben — amerikai gyalogosegységeket is bevetnek, együtt a dél-vietnami gyalogosalakulatokkal. Ott pedig, ahol a szárazföldi csapatok zömét a saigoni kormánycsapatok alkotják, az amerikai egységek biztosítják a légi támogatást és a szállítást. (A Fehér Házban és a Pentagonban röviddel később közzétett adatok egyébként nem erősítik meg az elnöknek azt az állítását, hogy „a szárazföldi hadműveletekből a fő részt a délvietnami hadsereg vállalja”. Úgy tűnik, hogy a részvevő gyalogosegységek legalább fele amerikai.) Nixon ezután hosszasan bizonygatta, hogy nincs szó Kambodzsa elleni invázióról s hogy az amerikai csapatok haladéktalanul visszavonulnak, mihelyt kiűzték az ellenséget e „menedékhelyekről” s megsemmisítették katonai raktárait. (Ugyanezt hangoztatták az amerikaiak a vietnami eszkaláció kezdeti időszakában is.) Az amerikai elnök azt állította: a kambodzsai akcióra azért van szükség, hogy az amerikai veszteségeket csökkenteni lehessen, s hogy biztosíthassák a „vietnamizálási” program sikerét. Nixon ezzel lényegében beismerte, hogy a vietnamizálás eredeti koncepcióját nem voltak képesek végrehajtani. Mint ismeretes, az eredeti „vietnamizálási” tervekben szó sem volt arról, hogy a háborút Indokína más térségeire is ki kell terjeszteni. Az amerikai elnök nem nyilatkozott arról, miért nem értesítették még a kambodzsai kormányt sem a határok átlépéséről. A szokásos recept szerint a párizsi tárgyalások kudarcáért a VDK-t és a DNFF-et próbálta felelőssé tenni s azt mondotta, hogy az Egyesült Államok tárgyalási feltételei változatlanok. Nixon azt állította, hogy ha az amerikai és délvietnami erők nem lépik át Kambodzsa határát, akkor „megrendült volna az Egyesült Államok erejébe vetett hit...” A hidegháború éveire emlékeztető frazeológiával azt bizonygatta, hogy „ha az Egyesült Államok szánalmas, tehetetlen óriásnak bizonyul, akkor a totalitarizmus és az anarchia fogja fenyegetni a szabad nemzeteket. . ” Az elnök ezután kijelentette, hogy ha a szembenálló fél fokozza a harcot és „veszélyezteti az Egyesült Államokat, amikor visszavonja csapatait”, akkor élni fog a főparancsnoki jogkör nyújtotta lehetőségekkel. (Egy nappal később Laird hadügyminiszter ugyanezeket a fenyegetéseket már sokkal konkrétabban fogalmazta meg.) Nixon egyébként beszédében elismerte, hogy aggasztja az országszerte megmutatkozó ellenállás a háború kiszélesedésével szemben. Nixon igyekezett azt a benyomást kelteni, hogy a kambodzsai akció sikerén múlik, világhatalom marad-e Amerika. — Inkább csak egy választási időszakra leszek elnök, semhogy olyan áron legyek két perióduson át elnök, hogy látnom kelljen, mint válik Amerika másodrendű hatalommá s szenvedi el első vereségét büszke 190 éves történetében — mondotta az amerikai elnök. (Ezek a hazafiaskodó mondatai — jegyezte meg másnap a New York Times — úgy hangzottak, mintha a spanyol—amerikai háború idején írták volna a beszédet.) Beszédében Nixon — a Phnom Penh-i kormány fegyverigényére válaszolva — kijelentette, hogy „kisebb fegyvereket és más felszerelést” fognak juttatni a kambodzsai hadseregnek. Tiltakozások a szenátusban, könnygázzal szétszórt tüntetés Az amerikai törvényhozás zavart döbbenettel fogadta Nixon döntését. Négy nappal az elnök beszéde előtt, a külügyminiszter az elnök nevében biztosította a külügyi bizottságot, hogy az adminisztráció minden jelentős döntés előtt konzultálni fog a törvényhozással ... A szenátus külügyi bizottsága nevében Fulbright, a bizottság vezetője szenvedélyes hangú nyilatkozatban tiltakozott Nixon lépése ellen, hangsúlyozva, hogy az elnöknek nem volt joga csapatokat küldeni Kambodzsába. (Folytatás a 4. oldalon.) MAI SZÁMUNKBAN: Tudósítások külföldi május 1-i ünnepségekről (3. oldal.) Így lett béke Pintér István dokumentumsorozata (6. oldal.) Az eisenhüttenstadti kombinát Berlini tudósítónk riportja (8. oldal.) Információ a lakosság jövedelméről az első negyedévben (9. oldal.) Júliusban: magyar—finn barátsági hét Magyar—finn barátsági hét lesz július első felében Budapesten és az ország több más városában, a a rendezvénysorozattal egyidőben Finnországban finn—magyar barátsági hetet rendeznek. Erről tartottak vasárnap sajtótájékoztatót a Hazafias Népfrontnál. Elmondták: az idei eseményekre a három évvel ezelőtt tartott kölcsönös barátsági hetek sikere alapján kerül sor. Ezúttal annyiban bővül a program, hogy nemcsak a két főváros, hanem a testvérvárosi kapcsolatokat ápoló magyar, illetőleg finn helységek is bekapcsolódnak, részünkről Pécs, Debrecen, Székesfehérvár, Miskolc, és Szeged. Népes delegáció utazik Magyarországról a finnekhez, Finnországból barátsági küldöttség viszonozza a látogatást. Gyűlések, rétegtalálkozóik, különféle kulturális rendezvények és társadalmi programok adnak majd tartalmat a két nép egyre szélesedő kapcsolatait demonstráló akcióknak. • • Ünnepelt az egész ország Május I vn ssánst»art»k vanultak f«*t ttudtttpvsivn lesek. íUnt e«/«t’e in«nsír árták vivléken KÁDÁR JÁNOS NYILATKOZATA (Tudósítónktól.) A 23. szabad május elsejét felszabadulásunk negyedszázados évfordulójára emlékezve, a nemzetközi munkásszolidaritás, a Szovjetunióhoz és a szocialista országokhoz fűződő megbonthatatlan barátság jegyében ünnepelte az ország népe. A fellobogózott budapesti utcákon már a kora reggeli órákban zenekarok köszöntötték a fővárosiakat. A Dózsa György úton felállított díszemelvény árbocán hatalmas vörös zászlót lengetett a tavaszi szél, a Gorkij fasor torkolatában Marx, Engels és Lenin arcképét állították fel. A szocialista országok nemzeti lobogói díszítették az építők szakszervezetének székházát. A dísztribün melletti emelvényeken foglaltak helyet már jóval 10 óra előtt a munkásmozgalom veteránjai, kiváló dolgozók, a meghívott budapestiek ezrei. Ott voltak a május elsejei ünnepségekre hazánkba érkezett 35 külföldi ország küldöttei is. A nagy májusi seregszemle kezdete előtt az egyesített munkáskórus adott hangversenyt a téren. Tíz óra előtt néhány perccel jelentek meg a díszemelvényen a párt és a kormány vezetői. A dísztribünön foglalt helyet Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára, Losoncai Pál, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke, Fock Jenő, a forradalmi munkás-paraszt kormány elnöke, Apró Antal, Biszku Béla, Fehér Lajos, Gáspár Sándor, Kállai Gyula, Nemes Dezső, az MSZMP Politikai Bizottságának tagjai, Ilku Pál művelődésügyi miniszter és Németh Károly, az MSZMP Budapesti Bizottságának első titkára, a Politikai Bizottság póttagjai, Aczél György, az MSZMP Központi Bizottságának titkára, Brutyó János, az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottságának elnöke, Sarlós István, a fővárosi tanács vb-elnöke, Bencsik István, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára, dr. Horváth István, a KISZ központi bizottságának első titkára, Erdei Lászlóné, a Magyar Nők Országos Tanácsának elnöke, dr. Beckl Sándor, az MTI elnöke, továbbá a munkásmozgalom több veterán harcosa, politikai és társadalmi életünk számos ismert személyisége, közöttük Uitz Béla, a Szovjetunióból hazatért magyar festőművész. A díszemelvényről nézte végig a felvonulást Gus Hall, az Amerikai Egyesült Államok Kommunista Pártjának főtitkára. (Folytatás a 2. oldalon.) A díszemelvényen.