Népszabadság, 1970. május (28. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-04 / 102. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! Ara : 80 fillér­­ NÉPSZABADSÁG 1970. május 4. hétfő AZ MSZMP KÖZPONTI LAPJA XXVIII. évfolyam, 102. szám Nixon döntése és felelőssége . Világszerte megdöbbenést, fel­háborodást és tiltakozást váltott ki Nixon döntése, hogy amerikai csapatok vonulnak be Kambodzsá­ba. A mi közvéleményünk első sza­va is a felháborodásé, a tiltakozásé. Éppen a nemzetközi proletárszo­lidaritás ünnepén értesültünk ar­ról, hogy az amerikai imperializ­mus egy újabb ország, egy újabb nép ellen terjeszti ki nyílt, fegy­veres agresszióját. A magyar nép — internacionalista hagyományai szellemében — szolidaritását nyilvánítja a megtámadottakkal, szolidáris Indokína népeivel, ame­lyek most soraikat összezárva szállnak szembe a támadóval. Az Egyesült Államok tehát is­mét az eszkaláció, a háború foko­zatos kiterjesztésének útjára lé­pett! Az ürügy, akárcsak 1965- ben, a „tonkini incidens” idején, az „amerikai életek védelme”. S az elnök megint csak a törvény­­hozás megkerülésével hozta meg döntését, amely — amerikai éle­tek védelme helyett — új parcel­lákat nyittat az amerikai katonai temetőkben, új szenvedéseket zú­dítva más népekre is. Nixon el­feledni látszik, hogy az eszkalá­ció hogyan temette maga alá Johnson politikai karrierjét, a most afelé tett súlyos lépést, hogy a vietnami háborút indokí­nai háborúvá szélesítse. Olyan kalandor lépés ez, amely nem az erő jele, hanem a gyenge­ségé. Kimondatlanul benne van a sokat reklámozott „vietnamizálás” receptjének csődje is. Az ameri­kaiak nem voltak képesek ele­gendő dél-vietnami alakulatot összeszedni a kambodzsai hadjá­rathoz! Az elnök a legszélsőségesebb ta­nácsadóira, a Pentagon képvise­lőire, a katonai-ipari komplexum szóvivőire hallgatott, akik a té­nyek ellenére évek óta azt bizony­gatják: az amerikai győzelem már közel van. A Kambodzsa el­leni invázióval Nixon zöld utat adott azoknak, akik ezt a lépést is azonnal túl akarják licitálni, s az új eszkalációs folyamatot már­is szeretnék láncreakciószerűen, megállíthatatlanul felgyorsítani. Laird hadügyminiszter már órák­kal a döntés után bombáztatta a VDK területét és a demokratikus Vietnam elleni bombázások teljes felújításával fenyegetőzött. Nixon elnök és tanácsadói most arra hivatkoznak, hogy a háború kiszélesítése meg fogja rövidíte­ni a vérontást. De a vietnami háború eddigi története azt tanú­sítja, hogy az eszkaláció soha­sem vezetett közelebb a békéhez, hanem ellenkezőleg, a veszteséget, a kudarcokat szaporította Ameri­ka számára. A mostani lépésekért , ame­lyekkel a Thieuhöz hasonló csat­lósokon kívül Washington egyet­len jelentős szövetségese sem vállalt nyíltan közösséget — az amerikai kormányzatnak kell vál­lalnia a teljes felelősséget. Nixon olyan erőket hívott ki és egyesí­tett maga ellen, amelyekkel nem fog tudni megbirkózni sem a harc­tereken, sem a politikai porondon. Az amerikai döntés nyomában felcsapó tiltakozás már érezteti, hová vezet, s milyen felelősséget jelez az indokínai eszkaláció új­rakezdése. Amerikai invázió Kambodzsa ellen• Az Egyesült Államok gépei ismét bombázták a VDK-t Heves tiltakozások, tüntetések világszerte Világszerte mélységes felháborodással fogadták az Egyesült Ál­lamok Kambodzsa ellen indított intervencióját és a VDK ellen elkö­vetett újabb terrorbombázását. Mint a Vietnami Tájékoztató Iroda közölte, amerikai harci repülőgépek vasárnap a VDK déli részében, Nghe An és Quang Binh tartományokban több lakott területet tá­madtak. A földi légelhárítás több gépet eltalált. Közülük kettő lezu­hant. Ezzel a VDK területe felett lelőtt amerikai gépek száma 3342-re emelkedett. Tudósításunkban beszámolunk Nixon elnök intervenciót elren­delő beszédéről és az ezt elítélő első hivatalos nyilatkozatokról. (Washingtoni tudósítón­któl.) Nixon, az Egyesült Államok el­nöke pénteken, magyar idő sze­rint a kora hajnali órákban rádió- és televíziós beszédet mondott. Beszédében bejelentette, hogy a dél-vietnami és az amerikai erők átlépik Kambodzsa határát. Beszédének­­vezetéseképpen az amerikai a VDK-ra és a DNFF-re próbálta hárítani a fe­lelősséget a Kambodzsában kiala­kult helyzetért. Azt állította, hogy „az ellenséges tevékenység” Kam­bodzsában veszélyezteti az ame­rikai hadsereget és Dél-Vietnam népét. — Ezért elhatároztam, hogy a dél-vietnami fegyveres erőkkel e,,, „ttműködve, ezen a héten támadásokat kezdünk az ellenséges menedékhelyek felszá­molására a kambodzsai—vietna­mi határon. A szárazföldi had­műveletekből a fő részt a dél­vietnami haderő vállalja — mondta Nixon. Hozzáfűzte azon­ban, hogy az egyik övezetben — az úgynevezett Horog térségben — amerikai gyalogosegységeket is bevetnek, együtt a dél-vietnami gyalogosalakulatokkal. Ott pe­dig, ahol a szárazföldi csapatok zömét a saigoni kormánycsapatok alkotják, az amerikai egységek biztosítják a légi támogatást és a szállítást. (A Fehér Házban és a Pentagonban röviddel később közzétett adatok egyébként nem erősítik meg az elnöknek azt az állítását, hogy „a szárazföldi had­műveletekből a fő részt a dél­vietnami hadsereg vállalja”. Úgy tűnik, hogy a részvevő gyalogos­egységek legalább fele amerikai.) Nixon ezután hosszasan bi­zonygatta, hogy nincs szó Kam­bodzsa elleni invázióról s hogy az amerikai csapatok haladéktalanul visszavonulnak, mihelyt kiűzték az ellenséget e „menedékhelyek­ről” s megsemmisítették katonai raktárait. (Ugyanezt hangoztatták az amerikaiak a vietnami eszka­láció kezdeti időszakában is.) Az amerikai elnök azt állítot­ta: a kambodzsai akcióra azért van szükség, hogy az ame­rikai veszteségeket csökkenteni lehessen, s hogy biztosíthassák a „vietnamizálási” program sike­rét. Nixon ezzel lényegében beis­merte, hogy a vietnamizálás ere­deti koncepcióját nem voltak ké­pesek végrehajtani. Mint ismere­tes, az eredeti „vietnamizálási” tervekben szó sem volt arról, hogy a háborút Indokína más térségei­re is ki kell terjeszteni. Az amerikai elnök nem nyilat­kozott arról, miért nem értesítet­ték még a kambodzsai kormányt sem a határok átlépéséről. A szo­kásos recept szerint a párizsi tár­gyalások kudarcáért a VDK-t és a DNFF-et próbálta felelőssé ten­ni s azt mondotta, hogy az Egye­sült Államok tárgyalási feltételei változatlanok. Nixon azt állította, hogy­­ ha az amerikai és dél­vietnami erők nem lépik át Kam­bodzsa határát, akkor „megren­dült volna az Egyesült Államok erejébe vetett hit...” A hideg­háború éveire emlékeztető frazeo­lógiával azt bizonygatta, hogy „ha az Egyesült Államok szánalmas, tehetetlen óriásnak bizonyul, ak­kor a totalitarizmus és az anar­chia fogja fenyegetni a szabad nemzeteket. . ” Az elnök ezután kijelentette, hogy ha a szemben­álló fél fokozza a harcot és „ve­szélyezteti az Egyesült Államo­kat, amikor visszavonja csapa­tait”, akkor élni fog a főparancs­noki jogkör nyújtotta lehetősé­gekkel. (Egy nappal később Laird hadügyminiszter ugyanezeket a fenyegetéseket már sokkal konk­rétabban fogalmazta meg.) Nixon egyébként beszédében elismerte, hogy aggasztja az or­szágszerte megmutatkozó ellenál­lás a háború kiszélesedésével szemben. Nixon igyekezett azt a benyo­mást kelteni, hogy a kam­bodzsai akció sikerén múlik, vi­lághatalom marad-e Amerika. — Inkább csak egy választási időszakra leszek elnök, semhogy olyan áron legyek két perióduson át elnök, hogy látnom kelljen, mint válik Amerika másodrendű hatalommá s szenvedi el első ve­reségét büszke 190 éves történeté­ben — mondotta az amerikai el­nök. (Ezek a hazafiaskodó monda­tai — jegyezte meg másnap a New York Times — úgy hangzot­tak, mintha a spanyol—amerikai háború idején írták volna a be­szédet.) Beszédében Nixon — a Phnom Penh-i kormány fegyverigényére válaszolva — kijelentette, hogy „kisebb fegyvereket és más fel­szerelést” fognak juttatni a kam­bodzsai hadseregnek. Tiltakozások a szenátusban, könnygázzal szétszórt tüntetés Az amerikai törvényhozás za­vart döbbenettel fogadta Nixon döntését. Négy nappal az elnök beszéde előtt, a külügyminiszter az elnök nevében biztosította a külügyi bizottságot, hogy az ad­minisztráció minden jelentős dön­tés előtt konzultálni fog a tör­vényhozással ... A szenátus kül­ügyi bizottsága nevében Fulbright, a bizottság vezetője szenvedélyes hangú nyilatkozatban tiltakozott Nixon lépése ellen, hangsúlyozva, hogy az elnöknek nem volt joga csapatokat küldeni Kambodzsába. (Folytatás a 4. oldalon.) MAI SZÁMUNKBAN: Tudósítások külföldi május 1-i ünnepségekről (3. oldal.) Így lett béke Pintér István dokumentum­sorozata (6. oldal.) Az eisenhüttenstadti kombinát Berlini tudósítónk riportja (8. oldal.) Információ a lakosság jövedelméről az első negyedévben (9. oldal.) Júliusban: magyar—finn b­arátsági hét Magyar—finn barátsági hét lesz július első felében Budapesten és az ország több más városában, a a rendezvénysorozattal egyidőben Finnországban finn—magyar ba­rátsági hetet rendeznek. Erről tartottak vasárnap sajtótájékoz­tatót a Hazafias Népfrontnál. El­mondták: az idei események­re a három évvel ezelőtt tar­tott kölcsönös barátsági hetek si­kere alapján kerül sor. Ezúttal annyiban bővül a program, hogy nemcsak a két főváros, hanem a testvérvárosi kapcsolatokat ápoló magyar, illetőleg finn helységek is bekapcsolódnak, részünkről Pécs, Debrecen, Székesfehérvár, Miskolc, és Szeged. Népes dele­gáció utazik Magyarországról a finnekhez, Finnországból barátsá­gi küldöttség viszonozza a látoga­tást. Gyűlések, rétegtalálkozóik, kü­lönféle kulturális rendezvé­nyek és társadalmi programok adnak majd tartalmat a két nép egyre szélesedő kapcsolatait de­monstráló akcióknak. • • Ünnepelt az egész ország Május I­ vn ssánst»art»k vanultak f«*t ttudtttpvsivn lesek. íUnt e«/«t’e in«nsír árták vivléken KÁDÁR JÁNOS NYILATKOZATA (Tudósítónktól.) A 23. szabad május elsejét fel­­szabadulásunk negyedszázados év­fordulójára emlékezve, a nemzet­közi munkásszolidaritás, a Szov­jetunióhoz és a szocialista orszá­gokhoz fűződő megbonthatatlan barátság jegyében ünnepelte az ország népe. A fellobogózott budapesti utcá­kon már a kora reggeli órákban zenekarok köszöntötték a főváro­siakat. A Dózsa György úton felál­lított díszemelvény árbocán hatal­mas vörös zászlót lengetett a tava­szi szél, a Gorkij fasor torkolatában Marx, Engels és Lenin arcképét állították fel. A szocialista orszá­gok nemzeti lobogói díszítették az építők szakszervezetének székhá­zát. A dísztribün melletti emelvé­nyeken foglaltak helyet már jóval­ 10 óra előtt a munkásmozgalom veteránjai, kiváló dolgozók, a meghívott budapestiek ezrei. Ott voltak a május elsejei ünnepsé­gekre hazánkba érkezett 35 kül­földi ország küldöttei is. A nagy májusi seregszemle kez­dete előtt az egyesített munkás­kórus adott hangversenyt a téren. Tíz óra előtt néhány perccel je­lentek meg a díszemelvényen a párt és a kormány vezetői. A dísztribünön foglalt helyet Kádár János, az MSZMP Közpon­ti Bizottságának első titkára, Lo­soncai Pál, a Népköztársaság El­nöki Tanácsának elnöke, Fock Je­nő, a forradalmi munkás-paraszt kormány elnöke, Apró Antal, Biszku Béla, Fehér Lajos, Gáspár Sándor, Kállai Gyula, Nemes De­zső, az MSZMP Politikai Bizottsá­gának tagjai, Ilku Pál művelődés­­ügyi miniszter és Németh Károly, az MSZMP Budapesti Bizottsá­gának első titkára, a Politikai Bi­zottság póttagjai, Aczél György, az MSZMP Központi Bizott­ságának titkára, Brutyó János, az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottságának elnöke, Sarlós Ist­ván, a fővárosi tanács vb-elnöke, Bencsik István, a Hazafias Nép­front Országos Tanácsának főtit­kára, dr. Horváth István, a KISZ központi bizottságának első titká­ra, Erdei Lászlóné, a Magyar Nők Országos Tanácsának elnöke, dr. Beckl Sándor, az MTI elnöke, to­vábbá a munkásmozgalom több veterán harcosa, politikai és tár­sadalmi életünk számos ismert személyisége, közöttük Uitz Béla, a Szovjetunióból hazatért magyar festőművész. A díszemelvényről nézte végig a felvonulást Gus Hall, az Amerikai Egyesült Álla­mok Kommunista Pártjának fő­titkára. (Folytatás a 2. oldalon.) A díszemelvényen.

Next