Népszabadság, 1971. május (29. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-20 / 117. szám
1971. május 20. csütörtök NÉPSZABADSÁG A HÉT FILMJEI KEZDET Új szovjet film Amikor két vagy három esztendővel ezelőtt Gleb Panfilov első filmjét (A tűzön nincs átkelés) bemutatták, a szovjet és a nemzetközi kritika nemcsak egy eredeti látásmódú és izgalmas rendezői egyéniségre figyelt fel, hanem egy sajátosan egyéni arculatú, sokszínű és nagyon tehetséges színésznő, Inna Csurikova jelentkezésére is. „A szovjet Masina’’ — asszociáltak a filmben járatosabb nézők és a szakemberek, rögtön érezve azt is, hogy csupán az időbeli elsőbbség alapján hasonlítják az olasz színésznőhöz az oroszt, és nem fordítva. Csurikova ugyanis a maga talán népibb vagy oroszosabb színeivel, a groteszkba hajló naivitásnak, az emberi tisztaságnak, a szabálytalanság, a sutaság bájának, a legyőzöttségben is legyőzhetetlenségnek azt a ritka színészi típusát képviselte, amit legtalálóbban talán chaplininek nevezhetnénk, s ami indokolttá tette ezt a rokonítást. Ez a maga tenyeres-tálpás valóságosságában is valamiféle emelkedett és belülről fakadó — tehát nem művi úton létrejött, nem a szerzői szándékot tükröző — stilizáltságot hordozó figura azonban a forradalom, a polgárháború súlyos megpróbáltatásokkal terhes, stilizálatlan valóságában bukdácsol és egyidejűleg szárnyal végig, az önmaga provokálta diadalmas halálig — az olykor megmosolyogni valóan naiv, de mindig megrendítően tiszta hit egyszerre reális és megeszem megtestesítőjeként. A stilizáltságnak és a stilizálatlanságnak ez a sajátos ötvözete jellemzi Panfilov és Csurikova második közös alkotását, a kezdetet is. Az egykori szovjet katonalányt most mint egy vidéki kisváros egyszerű, látszatra primitív, butácska munkásnőjét látjuk viszont, aki valami makacs irrealizmussal színésznői ábrándokat kerget, hivatástudata elkötelezettségének álomvilágában figyelemre sem méltatva lehetőségeit. Közben banális szerelmi kalandba keveredik, egy arra méltatlan házasemberrel, fenntartás nélküli őszinteségével és önzetlenségével élve és emelve át ezt a konfliktust a maga szokványszerűségén. Végül (ez a végül életsorsára vonatkozik, hiszen Panfilov az időrend felbontásával építkezik) eljut az élete értelmet jelentő mozivászonra, és mint megfelelő népi típus Jeanne d’Arc szerepét játszhatja el, hogy a sikeres filmszínésznői pályakezdés után — átmenetileg vagy véglegesen, a film nyitva hagyja ezt a kérdést — visszahulljon az érdektelenségbe, hazatérjen a kisvárosba, mintha semmi se történt volna. Panfilov ábrázolásmódjának művészi bravúrja — amihez eszményi partnerre talált Csurikovában — az a sajátos, a stilizáltság és a stilizálatlanság összeütköztetéséből felszikrázó, groteszk irónia, amellyel úgy ábrázolja hősét, hogy nem idegeníti el, sőt még rokonszenvesebbé teszi, és úgy ábrázolja a társadalmi valóságot, hogy iróniája fanyar-kesernyés bírálatának pontos és szigorú látleletét valamiféle együttérző emberi melegséggel párosítja. A kezdet egyszerre hitvallás az emberi hit, az emberi tisztaság mellett, s ugyanakkor kritikája egy beszűkült, képzelet nélküli, kispolgári mentalitásnak, az élet lélektelen elgépiesedésének, amelyben ez az emberi tisztaság és őszinteség már csak ironikus felhangokkal jelentkezhet. Ahol az együttérzésnek és az iróniánál!: ezt az egységét a szerző megvalósítja, ott a kezdet egyenértékű folytatása első filmjének. Ahol ez az egyensúly megbomlik , helyenként felvillan a szentimentalizmusnak a kísértése. Ám szerencsére valóban csak helyenként. Gyertyán Ervin laki" — írja az elragadtatott Biblia, s Dürer pompásan megrajzolja a páncélt jácintból és kénkőből, az isten angyalát, akinek „lábai mint a tűzoszlopok’’, s megrajzolja, hogy az Úr „szájából kétélű éles kard jő valaki’’. Ez persze „csupán” fantázia és szakmai bravúr kérdése, megillusztrálása egy-egy mozzanatnak. Csakhogy Dürer — a művészet történetében először — nem egy-egy mozzanatot fog kompozícióba, hanem János jelenéseinek mind a huszonkét részét, a hét pecsét felnyitásától a három fajig és a sátán föld alá csukásáig mindent összefoglal mindössze tizenöt, 39X28 centis lapban. Ehhez már zsenialitás kellett, komponálókészség és szakmai bravúr, egyszóval düreri formátum. Hiszen a Hatodik pecsét felnyitása című lapon például a következőket kellett sűrítenie: a) „az oltár alatt azoknak lelkei, akik megölettek az Istennek beszédéért és a bizonyságtételért’’; b) „adatának azoknak egyenként fehér ruhák’; c) „nagy földindulás jön”; d) „a nap feketévé lön, mint a szőrzsák, és a hold egészen olyan jön, mint a vér”; e) „az ég csillagai a földre hullanak”; f) „az ég eltakarodék”; g) „minden hegy és sziget helyéből elmozdíttatok”; h) „a földnek királyai és a fejedelmek és a gazdagok és a vezérek és a hatalmasak, és minden szolga és minden szabad, elrejtek magokat a barlangokba és a hegyeknek kőszikláiba”. EHHEZ A SŰRÍTÉSHEZ azonban már akármilyen zseniális tudás nem elég. Ehhez reneszánsz kompozíciós jártasság, logikus képszerkesztés kellett. Olyan határozott, tiszta, szimmetrikus kompozíció, mint ezé a lapé, amelyen a zűrzavar két szimmetrikus csoportra tagolódik alant, szabályos háromszög alakzatba rendeződik középen, s megőrzi a szimmetriát a legfelsőbb régiókban. És ebben rejlik az Apokalipszis-sorozat lenyűgöző ellentmondása. A téma és az eredeti mondanivaló — János jelenéseinek könyve és a világvége-hangulat, amely előszedette — a legszabályosabb, legörvényesebb mélységes középkor, amit csak a vallásos világnézet produkálhat. A komponálókészség, a művészi tudatosság, amely ezt a középkori témát és gondolatot a legtökéletesebben fogalmazta, megtisztuló és mind egyértelműbb reneszánsz. A hangulat és talán a művész szándéka is még hívő és rajongó. A mű szelleme, ahogy megvalósul, már világi és előremutató. A művész szándéka körül viták sűrűsödnek. Dvorák, a művész egyik monográfusa úgy véli, hogy Dürer Apokalipszise pápaellenes támadás, tehát a reformáció előfutára. Waelsoldt, a másik monográfus megtagad mindenféle Róma-ellenes élt a fametszetciklustól. Ha meggondoljuk, hogy Dürer később, a reformáció kibontakozásakor sem készített pápaellenes grafikákat, aligha valószínű, hogy tudatos pamfletsorozatot metszett volna 1498-ban. De ha a műveket vallatjuk, megtaláljuk bennük azt az öntudatlan klérusellenes, feudalizmusellenes társadalmi élt, amely a kor mozgalmait is nagyrészt öntudatlanul mozgatta. AZ APOKALIPSZIS jelkép és csúcsteljesítmény, és ezért nem is elemzem a korszak többi művét, így ötvöződik a vajúdó kor terhes középkorisága és a fájdalmasan születő reneszánsz polgári újdonsága Dürer korai műveiben, a sorozattal rokon Nagy passióban, az oltárképnek készült táblákban vagy a Négy boszorkány címen ismert rézmetszetben, amely boszorkányokat ábrázol középkori szándékkal, de a legtökéletesebb reneszánsz aktábrázolássá válik az újkor kánonjai szerint. Később mind több reneszánsz elem, s mind kevesebb középkori él Dürer munkásságában, de szinte a legutolsó művekig együtt él a kettő. Ebben a fametszetsorozatban a 27 éves zseni úgy formálta meg a német középkor művészetének zárókövét, hogy ez a zárókő a reneszánsz művészet erős alapköve lett. Rózsa Gyula (Folytatjuk.) Apokalipszis: A hatodik pecsét felbontása. Fametepet, 14. Nyári tárlatok Veszprém megyében .(Tudósítónktól.) A Dunántúlon a legnagyobb nyári kiállítási fórum a Tihanyi Múzeum. Idei programjának kiemelkedő eseménye az Építő századok című műemlékfotó-kiállítás lesz. Dobos Lajos műemlékfotói a legutóbbi évtizedekben helyreállított műemlékeket, műtörténeti együtteseket, nagyszabású műemléki rekonstrukciókat mutatják be. Ugyancsak a Tihanyi Múzeumban folytatódik a Magyar Nemzeti Múzeum nagy sikerű kamarakiállítás-sorozata. Tavaly a főúri fegyvereket és a pannóniai régészeti anyagot mutatták be, az idén a régi magyar hangszereket — a Nemzeti Múzeum hangszertörténeti gyűjteményének legértékesebb darabjait — állítják ki. A veszprémi Bakonyi Múzeumban a maga korában ismert és rendkívül népszerű, veszprémi születésű, XIX. század eleji biedermeier festő, Borsos József emlékkiállítását rendezik meg. A keszthelyi Balatoni Múzeum a Sármellék népművészete címmel állítja ki néprajzi gyűjteményének legszebb darabjait. A keszthelyi múzeumban a nyáron kis grafikai biennálét is rendeznek. A mai magyar költők a Balatonról című kiállítást a látogatók a badacsonyi Szegedi Róza-házban tekinthetik meg. Váci Mihály, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Nagy László, Simon István és mások alkotásait eredeti kéziratban mutatják be; együttesük fakszimile gyűjteménye is megvásárolható. Nagyvázsonyban a Kinizsivár történeti, régészeti és építészeti emlékei című kiállítás látható. Nyitva van már a nagyvázsonyi, a tihanyi és a — legújabb — bakonybéli skanzen. Ez utóbbi a Bakony-vidék régi kisparaszti gazdálkodásának fennmaradt emlékeit mutatja be. Kővágóörsön Bajcsy-Zsilinszky Endre egykori nyaralójában emlékmúzeumot rendeztek be. 7 (Kiküldött munkatársunk jelenti.) Sok a vér a legutóbbi napok versenyfilmjeiben. Igazi is, állati vér. Bölények, bivalyok, kocák vére nemcsak úgy mutatóban. Szökkentve, zubogtatva. És sok a festett vér, az emberi, a cinóberszínű. Legbőségesebben a japánok ontják. A lelke a sátáné című filmjük vetítése alatt újra és újra hallani a nézőtéren: „Uhá”, „ah”. Ez a tőrnek vagy a kardnak szól. A vasnak, amely megint ott villog valakinek a kezében és amely mindjárt eret fog vágni. Mindjárt és újra. A harakiri és a párbaj a japán karddal exportcikk lett. Kelendő — mint mondják — mind az öt világrészben. Vannak a földnek helyei, ahol elítélik és ha lehet, meg is akasztják azokat a filmeket, amelyekben sokat mezítelenkednek. A vérrel nem bánnak ilyen szigorúan. Úgy tartják még a jámborabbak is néha, hogy edzeni kell az idegeket. Hiszen az élet nem a szelídek kertje és hogy tudjuk ezt, ahhoz kell a filmen is a vér. Hogy merjünk a dolgokkal szembenézni. Hogy merjük magunkat megismerni! Az érvek nem mindig érdektelenek, ám mégis: nem jó, ha egyre olcsóbb a vér, ha már nyilvánvalóan spekulálnak a vérrel. Hogy oly könnyen eladhatják. Miként a lázálmokat is, a rettenetvíziókat. Hogy rutin már ez. Rutin és üzlet. A nyugatnémet Apokalipszisben például. Dürerre emlékeznének ezzel a filmmel, de hát hogyan? Dürer halállátomásának hígításával. Ami a nagy művésznél sűrű melankólia volt, azt változtatják át modern grandguignollá. Persze mint mindennek, ennek is megvan a maga visszahatása. „Szemérem”, „tartózkodás”, „visszafogottság”: e jelzők értéke így nő meg a filmkritikákban. A fegyelmezettség így lesz újra méltányolt erény, így lesz éle immár nemcsak a vásári borzalmakkal szemben, hanem azzal szemben is, ami a modernség látszatába burkolt „művészibb”, ravaszabb vadság. Némelyik rendező tudatosan is épít erre. Az előző tudósításomban már említett Louis Maile például Szívszorulás című filmjében. Művének tárgya a kamaszszerelem, pontosabban a kamaszszexualitás. És az ezen át — ennek összeütközéseiben — felfedhető, leleplezhető nyilvános képmutatás. Hogy igazán szembefordulhasson mindennel, ami ezen a területen papi és világi misztika, Louis Mailé szinte tüntetően józan. Szava a természetességé és az életörömé, így képes látni és láttatni a kamaszt hitelesen, a pubertáskori zavarban így tudja észre vétetni nemcsak a zavart, hanem a bájt is, a humort is. Filmje: tanulmány az életről, képei egyszerre tárgyilagosak és költőiek. Üdít az ilyen film, legalábbis itt, ahol annyi a vetítővászon, a keresett szín, az önkényes, nem a témából fejlesztett mozgalmasság. Hasonlót mondhatnánk a szovjet filmről, A menekülésről is. Történelmi film, a polgárháború idejéből. Bulgakov hasonló című művének feldolgozása. Jócskán megrövidítették a cannes-i bemutatóra — kétrészesből egyrészesre változtatták —, és miután az eredeti változatot nem láttam, nehéz megállapítani, hogy a húzás használt vagy ártott-e neki. Tulajdonképpen két részből áll így is a film, az első a frontot, a másik a dél-oroszországi emigránsok útját mutatja Konstantinápolyba és Párizsba. Én az elsőt érzem jobbnak: remek felvételek, lovasrohamok, vonulások, havas erdők, aranykupolák a napfényben. A színek harmóniája, a mozgás megkomponáltsága, jó ritmusa igazi művészre vall. Kár, hogy a második részt nem hangolták össze az elsővel. Az első rész csupa realitás, pátosza a valóságé. A másodikban viszont a romantika az uralkodó, egy kissé a kalandregények modorában. És ez a különben hiteles jelenetek hatását gyengíti. * Versenyfilmünknek, a Szerelemnek a fogadtatásáról már beszámoltam. Azóta újabb kedvező kritikák jelentek meg a francia, az olasz és a svájci lapokban. A Le Monde kritikusa a fesztivál három legjobb filmje közé sorolja a Szerelemet. Louis Maile filmjéhez hasonlítja és kijelenti róla, hogy a magyar film „sokkal teljesebb, sokkal finomabb és végül is sokkal megrendítőbb. Itt nincs semmi rendkívüli az eseményekben — fejti ki véleményét a Le Monde bírálója részletesebben is — a művészek az élet dramaturgiájával dolgoznak. E film súlya és keménysége a hétköznapoké. .. és ennek bizony örülhetünk ... öröm találkozni egy olyan emberrel, aki hagyja beszélni a szívét...” Héra Zoltán Festett vér, festett álmok a cannes-i fesztiválon FÁBRY ZOLTÁN-EMLÉKESTET rendez május 27-én Kecskeméten a Katona József Társaság és a Forrás szerkesztősége. Bevezetőt mond: Kovács Győző kandidátus. XX. SZÁZADI MAGYAR MESTEREK címmel kiállítás nyílt a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumban. A kiállításon több mint ötven, javarészt kevéssé ismert alkotás látható. DOBOZY IMRE NYILATKOZATÁT közli a prágai Rudé Právo, melyben az írószövetség főtitkára állást foglal a csehszlovák és a magyar irodalom és írók hagyományosan jó kapcsolatainak felújítása, illetve megszilárdítása mellett. VARSÓBAN TANÁCSKOZTAK a magyar irodalom lengyel műfordítói a Magyar Kulturális Intézetben.