Népszabadság, 1972. december (30. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-17 / 297. szám

90 ÉVE SZÜLETETT KODÁLY ZOLTÁN . Weöres Sándor: Kodály Biciniáira emlékezve Széjjel az erdő szélesség, arra keringenek a méhecskék. Nyáron a kertem nyájasság, benne szaladnak a kismacskák. # A tyukodi gyöpösön, gazoson elröpült a kakasom. Adják vissza garasért, hatosért, ne sírjak a kakasért. * Jégveremben, fagyos réten harangoznak Kecskeméten, fülig hó a bálteremben, így táncolnak decemberben. A keringő táncos lányok mind átlátszó jégkristályok, csörömpölnek elül-hátul, a kuvasz is rájuk bámul. A borbélyok nekiállnak, jégcsapokat borotválnak. A zenészek nekidülnek, zegernyét, dórt hegedülnek. Károlyi Árny: Emma asszony Kodály tanár úréknál először fiatal­asszony koromban jártam. A ragyogóan tiszta magyaros előszoba után vidéki századfordulós lakásra emlékeztető nagy szobákba léptünk. A tálalóra tea, kifli, lekvár készítve. Kodály Zoltánná uzson­nával várt. A tanár úr jelenlétében, kinek később oly sokat köszönhettem mint költő, a dallamaira írt szövegek készítésénél — kicsit elfogódottan fáztam, de Emma asszony mellett ülve, mint aki napsü­tésbe került. Örökké emlékezetesek a szemei, most is, nyitott szemmel is lá­tom őket. Kerek te­l­kerek csodálkozás kerek szemekkel tóba bámulás tavat tükrözés lombnak kerekét a szil levélről levél erezést E türkiztükör türkiz mélyikén a létezés öröme végtelen. SZABOLCSI BENCE: Emléksorok a Mesterről A­mikor a mai magyar zeneélet ünne­­■íe­­pélyesen megemlékezik nagy mes­terünk, Kodály Zoltán születésének 90. évfordulójáról, kissé úgy érzi, mintha egy teljes évszázad történetét vonultat­ná el szeme előtt. Hősies és nagyszerű az ő életműve, mert nemzedékek munkáját sűríti ma­gába ; messzire ható , általános érvényű, mert egyben erkölcsi példaadás; mert mérföldkövet jelent műveltségünk tör­ténetében; s mert egy kis nemzet hatá­rát messze túllépő jelentőségre nőtt az egész világ számára. Művész és tudós, költő és nevelő volt Kodály Zoltán, mindegyiknek nagysza­bású, a maga útján járó, új távlatokat nyitó tünemény. Alkotóművész, aki a maga teremtette szókinccsel beszélt s a maga teremtette világ szépségével aján­dékozta meg mindnyájunk életét; aki felfedezte és feltárta a magyar nép ősi zenei anyanyelvét s ezt a nyelvet nem­zeti műveltségünk középpontjába állít­va, megtanította egész népét erre az ősi­új zengésre; aki európai távlatot nyitott egész gondolkodásunk számára, valóság­gal új tudományos közszellemet teremt­ve Magyarországon; s aki nevelőmun­kával újjáformálta egész pedagógián­kat. Az ő műve, ha a magyar zenei mű­veltség, messze elhagyva múlt századi féltudású állapotát, ma az egész világ megbecsült szellemi kincse, emberi és nemzeti rangunk egyik legszebb és leg­nemesebb biztosítéka. Ez a nagy mű nem jött létre könnyen s Kodály Zoltán útjra nem volt sima út. Útjába állott minden idegenség, lomha­ság és közöny, a magyar múlt minden kárhozatos, rossz, visszahúzó hagyomá­nya. Évtizedekig tartott, amíg nagy kor­társával és barátjával, Bartók Bélával kivívta az igazi népdal egyenjogúságát, amíg hazát szerzett neki saját hazájá­ban; amíg újhangú remekműveiben ki­vívta egy forradalmi erejű új magyar zeneművészet létjogát, világszerte való elismertetését; amíg megalapozta és győzelemre vitte a mai magyar zenetu­domány alapvető és példaadó eredmé­nyeit. Sokszor küzdött egymaga a döly­­fös rosszindulattal és értetlenséggel, de mindig ott tudta maga mögött s ott érez­te magában a népe, a névtelen milliók roppant életerejét, s ez az erő eleve el­jegyezte Kodály Zoltánt a végső győze­lemmel. "E­gyik kezünket a keleti testvérnépek fogják, a másikat Bach és Palest­­rina — írta egyik tanulmányában. — „Össze tudjuk-e fogni e távoli világo­kat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrá­ja közt híd lenni s talán mindkettővel összefüggő szárazföld? Feladatnak elég volna újabb ezer évre.” Ez a program egyúttal azt a küldetést jelzi, melyet Kodály Zoltán kezdettől fogva önmagá­ban és művészetében érzett. Csak­ ilyen történelmi küldetés tuda­tában válhatott a művész útja egyben a teremtő humanista útjává, nemcsak a magyar műveltség, hanem az emberi szellem mind mélyebb tárnái felé. Mű­veiben sorra felvonultak a magyar tá­jak, sorsok és évszázadok, egyben a ré­gi és új, időtlenül időszerű emberi fáj­dalmak és ujjongások. Megszólalt a ma­gyar biblia tragikus hangja a Psalmus Hungaricusban,­a Jézus és a kufárok­ban, a magyar erdők zengése a Mátrai képek, a Hegyi éjszakák, a Nyári este, Marosszéki és Galántai táncok nagyívű dallamaiban. Megszólalt a régi és új magyar költészet: Balassi és Zrínyi, Berzsenyi és Kölcsey, Vörösmarty és Petőfi, Arany és Ady „megkésett meló­diája” a Kodály-dalokban és kórusok­ban, a magyar nyelv e páratlan melo­dikus kivirágzásaiban; a népköltészet drámává és szimfóniává hevített monu­mentális hangja a Székelyfonó s a Háry János színpadán, a Felszállott a páva árnyékos és ragyogó freskóin; Európa és a magyarság nagy találkozása a Te Deum, a Mise, a Concerto szárnyas pompájában és mély lélegzetében. Tie nem volt-e mindez Európa vajúdó problémáinak megoldása is, nem volt-e válasz az egyre visszatérő kérdés­re: lesz-e még zenéje, lesz-e nagy meló­diája a születő új világnak, lesz-e még olyan emberség, amely a felbomlásban, elmerülésben és újjászületésben össze­tart? Ami a régi magyar zeneiségben ér­ték volt, ígéret és elindulás egy megál­modott európai magaslat felé, sorra megvalósult és beteljesült Kodály mű­veiben, ami évszázadokig mindig csak kibontakozni készült, de újra meg újra elakadt és homokba fúlt, itt életre tá­madt győzelmes erővel: „felkelt és járt”. A klasszikus nyugati zene régi, nagy­szerű eredményeinek megkésett, de ta­lán legjobbkor érkezett kelet-európai társaként megszületett a nagy magyar énekkari művészet, amelynek ma sehol sincs párja a világon; megszületett az az újfajta dallamosság, mely az Ezeregy­éjszaka szivárványszíneit egyesíteni tud­ta az északi hősköltemények heroizmu­­sával, a biblia mennydörgését a rene­szánsz tavaszi édességével. Melódia Hu­mana — ez lett Kodály zenéje, nemcsak kicsiny hazája számára. S így érthető, ha kezdettől fogva ma­ga mellé tudta állítani korának szinte minden jelentős előadóművészét, Tosca­nárdtól és Furtwanglertől Mengelbergig, Ojsztrahig és Casalsig; s hogy nemcsak apró magyar falvak tanítói, hanem azok a nagy művészek is megérezték az egye­temesen újnak leheletét ebben a ma­gyar zenében; s hogy nemcsak nálunk sarjadt a nyomában az énekes és hang­szeres előadóművészetnek új iskolája, ha­nem idegen országokban is.­­Kodály Zoltán nagy álma, a Nyugatot Kelettel összekötő híd, a magyar zene európai hivatása valósággá vált az ő művészetében, s amit teremtett, im­már valóban kibékítő és összefogó híd gyanánt áll e távoli világok között, az ezerarcú s mégis egyetlen melódia, az ősi és mindig új humanizmus jegyében. Kodály Zoltán, Kádár János, Sárai Tibor és Dobi István (1962). KODÁLY ZOLTÁN ÍRÁSAIBÓL A művészeti optimizmus kérdéseihez Ahol nagy és komoly művészetet lá­tunk, ott mindenütt érezzük azt, amit némileg erőltetett magyarsággal „élet­­igenlés”-nek nevezhetünk. Én a vitamin hasonlatát szoktam alkalmazni. Már gyermekkoromban éreztem, hogy a jó mű valamiféle „pluszt" hagy maga után, valami lelki tápláltsági többletérzetet. A művészet kihangzásában van valami felemelő, ahol ez nincs meg — a nem optimista művészetnél —, ott az ember valami hiányt érez. A jó művészettel való táplálkozás eredménye: a lelki egészség. Ha ezt kívánja a pártprogram, úgy egészséges embereket kíván, és ezt csak helyeselni lehet. (— Ady Endre költészetét egyesek pesszimistának tartják. Tanár úr kez­dettől tanúja volt az Ady-költészet ha­tásának. Milyennek látja ezt?) — Ady hatása már korai, sok tekin­tetben valóban pesszimista, a vér és arany világát hirdető verseiben is szinte izomfeszítő, munkára ösztökélő volt. Ady úgy kárhoztatta a magyarságot, hogy a helyesen reagáló olvasó nem mondhatot mást, mint azt: „még lehet ebből az országból valamit csinálni”. Éppen ez az elkeseredettség mutatott rá, hogy van itt még erőtartalék.­­— Pesszimista művészet tehát nincs is?) — Van az is, főleg hanyatló korokban. Nem vagyok elég járatos a hanyatló Ró­ma történetében, de én, az igazat meg­vallva, már Horatiusban ilyen hangokat érzek. Néhány évvel ezelőtt, amikor Ho­ratiust ünnepelték, töredékben maradt egy kis cikkem, afféle ünneprontó cikk, hogy bizony jó volna Horatiust kiiktat­ni a gimnázium tantervéből. Mi szüksé­günk van a „Carpe diem” filozófiára, minek arra tanítani a gyermekeket: éld a világod, holnap úgyis meghalsz? Azt hiszem, a magyar értelmiség történelmi­leg oly káros passzivitása legalább rész­ben a horatiusi filozófián való nevelte­tésre vezethető vissza. Schumann egy­­helyütt azt írja: ne adjanak Chopint túl korán a gyermek kezébe, adjanak in­kább Mozartot. Nálunk, ahol a magas­rendű irodalomnak és zenének elég szűk a közönsége, vigyázni kell, mi kerül a széles tömegek kezébe. A demokrácia ma sok tekintetben ne­velés kérdése, a demokratikus művészet is. A művészeti nevelőmunkától tehát nagy hatást várunk, és nagy eredmé­nyek függnek ennek jó teljesítésétől. Én magam a zenei oktatás terén tapasztal­tam, de nem hiszem, hogy más művé­szet terén másképpen volna: aki korán rákap a jóra, azon később nem fog már a rossz. (1948) Frigyes (hallgatója már nem lehettem, végeztem, mire katedrát kapott) rövid adhortációt tartott, szokatlanul érzel­mes, nem hivatalos hangon. Arra buzdí­tott: maradjak itthon, ne menjek kül­földre. Mosolyogtam magamban, any­­nyira feleslegesnek éreztem, annyira nem gondoltam rá, hogy valaha külföld­re szakadjak (bár egy-két nyugati nyel­ven már akkor is tudtam), hisz egész életre szóló tervem ide kötött. De később gyakran eszembe jutott Riedl intelme. Ő akkor még nem olvashatta Adyt („Me­nekülj, menekülj innen”), s csak saját életéből szűrhette le, hogy „Mit ér az ember, ha magyar?”. Én persze olvastam, át is éltem „A Halál-tó felett”, „Megárad a Tisza”, „A Duna vallomásá”-t és a többit. Tanulni persze külföldön kellett. 1914-ig minden nyarat külföldön töltöttem. Azután 13 évig egyet sem. Mikor újra kezdtem ki­járni, a határon mindig megjelent előt­tem egy mezítlábas, rongyos gyermek­sereg, egyik-másik hajdani galántai is­kolatársam arcvonásaival. Kórusban kiáltották: „Ne hagyj itt bennünket!”. Kiáltásuk túlharsogta „Sípját régi babo­nának”. Ezek hoztak vissza mindany­­nyiszor, hiába csábított művelt országok könnyebb, nyugalmasabb, szebb élete. Ezek tartották bennem a hitet, hogy mindenek ellenére itthon is lehet és kell ilyen életet teremteni „Miről apám nagy búsan szólt. Hogy itt hajdan szebb élet volt...” Mindig táplált a remény, hogy itt va­laha szebb élet lesz, sőt, szebb, mint volt. Rajtunk áll. (1964) Visszatekintés Visszanézni megtett útra, akár hegyek közt, akár az életben, nem szerettem soha. Mindig csak arra néztem, ami előttem volt. Most, hogy szorgos kezek összehord­­tak minden babszemet, amit az élet út­ján elhullattam, látszik az út, áttekint­hető a kezdetéig. Mi lehetett a hajtóerő, amely minden akadály ellenére máig egyenes úton hol röpítette, hol vonszolta ennek az életnek szekerét? Egy remény­telen, viszonzatlan, viszonozhatatlan szerelem. A néphez, melynek ezeréves látható története, és talán még jobban nyelvében, dalában élő több ezer éves láthatatlan élete ellenállhatatlanul vonz magához, vérségi kötelék nélkül is. Igen sokrétű érzés ez: egyrészt gyer­meki, f­agy ősök példáján lelkesedő, másrészt anyai, féltő, óvó, nevelő. Fél­ben maradt nép, teljesületlen nagy ígé­retek hordozója. Ilyen nép lantosa csak­hamar ráeszmél, hogy időnként le kell tennie a lantot, és „pueros elementa do­­cere”, ha megértésre vár. Így voltam én is: fél kézzel lantos, másikkal néptanító, kubikos, téglahordó, pallér, orvos, ami csak kellett, és szerettem volna minden egyéb lenni, amire csak szükség volt. 1906-ban, szóbeli (nemigen sikeres) doktori vizsgám után cenzorom, Riedl NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next