Népszabadság, 1972. december (30. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-17 / 297. szám
90 ÉVE SZÜLETETT KODÁLY ZOLTÁN . Weöres Sándor: Kodály Biciniáira emlékezve Széjjel az erdő szélesség, arra keringenek a méhecskék. Nyáron a kertem nyájasság, benne szaladnak a kismacskák. # A tyukodi gyöpösön, gazoson elröpült a kakasom. Adják vissza garasért, hatosért, ne sírjak a kakasért. * Jégveremben, fagyos réten harangoznak Kecskeméten, fülig hó a bálteremben, így táncolnak decemberben. A keringő táncos lányok mind átlátszó jégkristályok, csörömpölnek elül-hátul, a kuvasz is rájuk bámul. A borbélyok nekiállnak, jégcsapokat borotválnak. A zenészek nekidülnek, zegernyét, dórt hegedülnek. Károlyi Árny: Emma asszony Kodály tanár úréknál először fiatalasszony koromban jártam. A ragyogóan tiszta magyaros előszoba után vidéki századfordulós lakásra emlékeztető nagy szobákba léptünk. A tálalóra tea, kifli, lekvár készítve. Kodály Zoltánná uzsonnával várt. A tanár úr jelenlétében, kinek később oly sokat köszönhettem mint költő, a dallamaira írt szövegek készítésénél — kicsit elfogódottan fáztam, de Emma asszony mellett ülve, mint aki napsütésbe került. Örökké emlékezetesek a szemei, most is, nyitott szemmel is látom őket. Kerek telkerek csodálkozás kerek szemekkel tóba bámulás tavat tükrözés lombnak kerekét a szil levélről levél erezést E türkiztükör türkiz mélyikén a létezés öröme végtelen. SZABOLCSI BENCE: Emléksorok a Mesterről Amikor a mai magyar zeneélet ünne■íepélyesen megemlékezik nagy mesterünk, Kodály Zoltán születésének 90. évfordulójáról, kissé úgy érzi, mintha egy teljes évszázad történetét vonultatná el szeme előtt. Hősies és nagyszerű az ő életműve, mert nemzedékek munkáját sűríti magába ; messzire ható , általános érvényű, mert egyben erkölcsi példaadás; mert mérföldkövet jelent műveltségünk történetében; s mert egy kis nemzet határát messze túllépő jelentőségre nőtt az egész világ számára. Művész és tudós, költő és nevelő volt Kodály Zoltán, mindegyiknek nagyszabású, a maga útján járó, új távlatokat nyitó tünemény. Alkotóművész, aki a maga teremtette szókinccsel beszélt s a maga teremtette világ szépségével ajándékozta meg mindnyájunk életét; aki felfedezte és feltárta a magyar nép ősi zenei anyanyelvét s ezt a nyelvet nemzeti műveltségünk középpontjába állítva, megtanította egész népét erre az ősiúj zengésre; aki európai távlatot nyitott egész gondolkodásunk számára, valósággal új tudományos közszellemet teremtve Magyarországon; s aki nevelőmunkával újjáformálta egész pedagógiánkat. Az ő műve, ha a magyar zenei műveltség, messze elhagyva múlt századi féltudású állapotát, ma az egész világ megbecsült szellemi kincse, emberi és nemzeti rangunk egyik legszebb és legnemesebb biztosítéka. Ez a nagy mű nem jött létre könnyen s Kodály Zoltán útjra nem volt sima út. Útjába állott minden idegenség, lomhaság és közöny, a magyar múlt minden kárhozatos, rossz, visszahúzó hagyománya. Évtizedekig tartott, amíg nagy kortársával és barátjával, Bartók Bélával kivívta az igazi népdal egyenjogúságát, amíg hazát szerzett neki saját hazájában; amíg újhangú remekműveiben kivívta egy forradalmi erejű új magyar zeneművészet létjogát, világszerte való elismertetését; amíg megalapozta és győzelemre vitte a mai magyar zenetudomány alapvető és példaadó eredményeit. Sokszor küzdött egymaga a dölyfös rosszindulattal és értetlenséggel, de mindig ott tudta maga mögött s ott érezte magában a népe, a névtelen milliók roppant életerejét, s ez az erő eleve eljegyezte Kodály Zoltánt a végső győzelemmel. "Egyik kezünket a keleti testvérnépek fogják, a másikat Bach és Palestrina — írta egyik tanulmányában. — „Össze tudjuk-e fogni e távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt híd lenni s talán mindkettővel összefüggő szárazföld? Feladatnak elég volna újabb ezer évre.” Ez a program egyúttal azt a küldetést jelzi, melyet Kodály Zoltán kezdettől fogva önmagában és művészetében érzett. Csak ilyen történelmi küldetés tudatában válhatott a művész útja egyben a teremtő humanista útjává, nemcsak a magyar műveltség, hanem az emberi szellem mind mélyebb tárnái felé. Műveiben sorra felvonultak a magyar tájak, sorsok és évszázadok, egyben a régi és új, időtlenül időszerű emberi fájdalmak és ujjongások. Megszólalt a magyar biblia tragikus hangja a Psalmus Hungaricusban,a Jézus és a kufárokban, a magyar erdők zengése a Mátrai képek, a Hegyi éjszakák, a Nyári este, Marosszéki és Galántai táncok nagyívű dallamaiban. Megszólalt a régi és új magyar költészet: Balassi és Zrínyi, Berzsenyi és Kölcsey, Vörösmarty és Petőfi, Arany és Ady „megkésett melódiája” a Kodály-dalokban és kórusokban, a magyar nyelv e páratlan melodikus kivirágzásaiban; a népköltészet drámává és szimfóniává hevített monumentális hangja a Székelyfonó s a Háry János színpadán, a Felszállott a páva árnyékos és ragyogó freskóin; Európa és a magyarság nagy találkozása a Te Deum, a Mise, a Concerto szárnyas pompájában és mély lélegzetében. Tie nem volt-e mindez Európa vajúdó problémáinak megoldása is, nem volt-e válasz az egyre visszatérő kérdésre: lesz-e még zenéje, lesz-e nagy melódiája a születő új világnak, lesz-e még olyan emberség, amely a felbomlásban, elmerülésben és újjászületésben összetart? Ami a régi magyar zeneiségben érték volt, ígéret és elindulás egy megálmodott európai magaslat felé, sorra megvalósult és beteljesült Kodály műveiben, ami évszázadokig mindig csak kibontakozni készült, de újra meg újra elakadt és homokba fúlt, itt életre támadt győzelmes erővel: „felkelt és járt”. A klasszikus nyugati zene régi, nagyszerű eredményeinek megkésett, de talán legjobbkor érkezett kelet-európai társaként megszületett a nagy magyar énekkari művészet, amelynek ma sehol sincs párja a világon; megszületett az az újfajta dallamosság, mely az Ezeregyéjszaka szivárványszíneit egyesíteni tudta az északi hősköltemények heroizmusával, a biblia mennydörgését a reneszánsz tavaszi édességével. Melódia Humana — ez lett Kodály zenéje, nemcsak kicsiny hazája számára. S így érthető, ha kezdettől fogva maga mellé tudta állítani korának szinte minden jelentős előadóművészét, Toscanárdtól és Furtwanglertől Mengelbergig, Ojsztrahig és Casalsig; s hogy nemcsak apró magyar falvak tanítói, hanem azok a nagy művészek is megérezték az egyetemesen újnak leheletét ebben a magyar zenében; s hogy nemcsak nálunk sarjadt a nyomában az énekes és hangszeres előadóművészetnek új iskolája, hanem idegen országokban is.Kodály Zoltán nagy álma, a Nyugatot Kelettel összekötő híd, a magyar zene európai hivatása valósággá vált az ő művészetében, s amit teremtett, immár valóban kibékítő és összefogó híd gyanánt áll e távoli világok között, az ezerarcú s mégis egyetlen melódia, az ősi és mindig új humanizmus jegyében. Kodály Zoltán, Kádár János, Sárai Tibor és Dobi István (1962). KODÁLY ZOLTÁN ÍRÁSAIBÓL A művészeti optimizmus kérdéseihez Ahol nagy és komoly művészetet látunk, ott mindenütt érezzük azt, amit némileg erőltetett magyarsággal „életigenlés”-nek nevezhetünk. Én a vitamin hasonlatát szoktam alkalmazni. Már gyermekkoromban éreztem, hogy a jó mű valamiféle „pluszt" hagy maga után, valami lelki tápláltsági többletérzetet. A művészet kihangzásában van valami felemelő, ahol ez nincs meg — a nem optimista művészetnél —, ott az ember valami hiányt érez. A jó művészettel való táplálkozás eredménye: a lelki egészség. Ha ezt kívánja a pártprogram, úgy egészséges embereket kíván, és ezt csak helyeselni lehet. (— Ady Endre költészetét egyesek pesszimistának tartják. Tanár úr kezdettől tanúja volt az Ady-költészet hatásának. Milyennek látja ezt?) — Ady hatása már korai, sok tekintetben valóban pesszimista, a vér és arany világát hirdető verseiben is szinte izomfeszítő, munkára ösztökélő volt. Ady úgy kárhoztatta a magyarságot, hogy a helyesen reagáló olvasó nem mondhatot mást, mint azt: „még lehet ebből az országból valamit csinálni”. Éppen ez az elkeseredettség mutatott rá, hogy van itt még erőtartalék.— Pesszimista művészet tehát nincs is?) — Van az is, főleg hanyatló korokban. Nem vagyok elég járatos a hanyatló Róma történetében, de én, az igazat megvallva, már Horatiusban ilyen hangokat érzek. Néhány évvel ezelőtt, amikor Horatiust ünnepelték, töredékben maradt egy kis cikkem, afféle ünneprontó cikk, hogy bizony jó volna Horatiust kiiktatni a gimnázium tantervéből. Mi szükségünk van a „Carpe diem” filozófiára, minek arra tanítani a gyermekeket: éld a világod, holnap úgyis meghalsz? Azt hiszem, a magyar értelmiség történelmileg oly káros passzivitása legalább részben a horatiusi filozófián való neveltetésre vezethető vissza. Schumann egyhelyütt azt írja: ne adjanak Chopint túl korán a gyermek kezébe, adjanak inkább Mozartot. Nálunk, ahol a magasrendű irodalomnak és zenének elég szűk a közönsége, vigyázni kell, mi kerül a széles tömegek kezébe. A demokrácia ma sok tekintetben nevelés kérdése, a demokratikus művészet is. A művészeti nevelőmunkától tehát nagy hatást várunk, és nagy eredmények függnek ennek jó teljesítésétől. Én magam a zenei oktatás terén tapasztaltam, de nem hiszem, hogy más művészet terén másképpen volna: aki korán rákap a jóra, azon később nem fog már a rossz. (1948) Frigyes (hallgatója már nem lehettem, végeztem, mire katedrát kapott) rövid adhortációt tartott, szokatlanul érzelmes, nem hivatalos hangon. Arra buzdított: maradjak itthon, ne menjek külföldre. Mosolyogtam magamban, anynyira feleslegesnek éreztem, annyira nem gondoltam rá, hogy valaha külföldre szakadjak (bár egy-két nyugati nyelven már akkor is tudtam), hisz egész életre szóló tervem ide kötött. De később gyakran eszembe jutott Riedl intelme. Ő akkor még nem olvashatta Adyt („Menekülj, menekülj innen”), s csak saját életéből szűrhette le, hogy „Mit ér az ember, ha magyar?”. Én persze olvastam, át is éltem „A Halál-tó felett”, „Megárad a Tisza”, „A Duna vallomásá”-t és a többit. Tanulni persze külföldön kellett. 1914-ig minden nyarat külföldön töltöttem. Azután 13 évig egyet sem. Mikor újra kezdtem kijárni, a határon mindig megjelent előttem egy mezítlábas, rongyos gyermeksereg, egyik-másik hajdani galántai iskolatársam arcvonásaival. Kórusban kiáltották: „Ne hagyj itt bennünket!”. Kiáltásuk túlharsogta „Sípját régi babonának”. Ezek hoztak vissza mindanynyiszor, hiába csábított művelt országok könnyebb, nyugalmasabb, szebb élete. Ezek tartották bennem a hitet, hogy mindenek ellenére itthon is lehet és kell ilyen életet teremteni „Miről apám nagy búsan szólt. Hogy itt hajdan szebb élet volt...” Mindig táplált a remény, hogy itt valaha szebb élet lesz, sőt, szebb, mint volt. Rajtunk áll. (1964) Visszatekintés Visszanézni megtett útra, akár hegyek közt, akár az életben, nem szerettem soha. Mindig csak arra néztem, ami előttem volt. Most, hogy szorgos kezek összehordtak minden babszemet, amit az élet útján elhullattam, látszik az út, áttekinthető a kezdetéig. Mi lehetett a hajtóerő, amely minden akadály ellenére máig egyenes úton hol röpítette, hol vonszolta ennek az életnek szekerét? Egy reménytelen, viszonzatlan, viszonozhatatlan szerelem. A néphez, melynek ezeréves látható története, és talán még jobban nyelvében, dalában élő több ezer éves láthatatlan élete ellenállhatatlanul vonz magához, vérségi kötelék nélkül is. Igen sokrétű érzés ez: egyrészt gyermeki, fagy ősök példáján lelkesedő, másrészt anyai, féltő, óvó, nevelő. Félben maradt nép, teljesületlen nagy ígéretek hordozója. Ilyen nép lantosa csakhamar ráeszmél, hogy időnként le kell tennie a lantot, és „pueros elementa docere”, ha megértésre vár. Így voltam én is: fél kézzel lantos, másikkal néptanító, kubikos, téglahordó, pallér, orvos, ami csak kellett, és szerettem volna minden egyéb lenni, amire csak szükség volt. 1906-ban, szóbeli (nemigen sikeres) doktori vizsgám után cenzorom, Riedl NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET