Népszabadság, 1983. szeptember (41. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-18 / 221. szám
4 MUZSIKÁLÓ POSTÁSOK Bumm-bumm, trilili-trillili, bummbumm. Ki-ki kottájába mélyed a próbateremben, hangol, játszik, közeleg az előadás, amelyen felcsendülnek a kristálytiszta dallamok. A hangzavaró előkészület: a feszültséget is levezető gyakorlás a 84 tagú zenekarból 84 szólistát csinál. A pesti Vigadó koncerttermében pedig megtelnek a széksorok. Meglehet, soha ennyi postás nem járt e házban egyszerre. Most ugyanis postások játszanak többnyire postásoknak. Az alkalom nevezetes: 75 éves a Postás Szimfonikus Zenekar. Jelene híres, múltja regényes. A fáma szerint 1907. július 5-én engedélyezte Kossuth Ferenc miniszter, Kossuth Lajos fia a postászenekar megalakítását. A szervezés azonban már akkor sem tartozhatott fő erényeink közé, hiszen a Magyar Posta és Távirda Altisztek és Szolgák Országos Egyesületének Zenekara, negyven taggal, csak egy évvel később alakult meg. Altisztek és szolgák, tehát kisemberek zenéltek a maguk kedvére, és persze másokéra is. Ők alkották ugyanis az első polgári zenekart, így aztán úttörő mivoltuk a megannyi katonazenekar csinnadrattája közepette tagadhatatlan. Példájuk nyomán aztán hamar kedvet kaptak hozzá vasutasok, rendőrök, pénzügyőrök, tűzoltók, hogy megalakítsák a maguk zenekarát. Első karnagyuknak, Kraus Antalnak, a szegedi 46-os gyalogezred volt ezreddobosának vezetésével szép sikereket ért el a postások zenekara. Felléptek nemzetközi automobilkiállításon, a főváros közterein, a nemzetközi párbajellenes liga dunai hajókirándulásán, a Horváth-kertben, a rádiózás kezdetétől a rádióban. Volt olyan esztendő, amikor több mint negyven rádiókoncerten szerepelt a zenekar. Az egykor kék atillás ,zenekari tagok utódai frakkban, illetve fekete ruhában lépnek a közönség elé. A régmúlté a műkedvelő forma, hivatásos zenészek alkotják a zenekart, amely mai nevét 1948 óta viseli. E nagy hírű zenekar hosszú idő óta a zenei nevelés, a zenei ismeretterjesztés cselekvő részese. 1964 óta rendszeresen zeneakadémiai bérletsorozattal hallgatják a zenekart, amely ma már évente éppen tucatnyi bérletes koncertet ad. Tizenöt éve, hogy a postás muzsikusok megkezdték rendszeres külföldi turnéikat. 1968 óta szinte megszakítás nélkül minden évben Hans Schlate impresszárióval operakísérő turnén voltak Ausztriában, az NSZK-ban, Hollandiában, Belgiumban, Svájcban. Párizsban a magyar zenészek közös műsort adtak a Holland Balettal, közreműködtek a bécsi ünnepi heteken. A zenekar nevének jó csengéséről tanúskodik az is, hogy rendre megismétlődnek a Compagnia Italiana dell’ Opera Milano együttesével közös turnéi, a világhírességeket felvonultató veronai Aréna pedig az utóbbi években a magyar zenekart kérte fel kísérőjéül nyugatberlini operasorozatához. Ám bármennyire is jól hangozzanak a külföldi sikerek, azoknál is fontosabb, hogy a zenekar Budapesten és vidéken évente több mint száz hangversenyt ad. Repertoárjával a zenei irodalom minden korszakát felöleli, ápolja a honi zenei hagyományokat, népszerűsíti az új magyar alkotásokat, a külföldi zenei műveket. S hogy ez így lehet, sokak mellett köszönhető a vezető dirigenseknek. A már említett Kraus Antalon kívül Rubányi Vilmosnak, Eördögh Jánosnak, Gergely Pálnak, Zombori Henriknek, az 1958-tól 1981-ig munkálkodó dr. Vasadi Balogh Lajosnak, két esztendő óta Bolberitz Tamásnak és Lukács Ervinnek. Fejér Gyula ERDEI KATALIN FELVÉTELEI NÉPSZABADSÁG 1983. szeptember 18., vasárnap Viselkedünk Mindig is vallottam, hogy az Élet a legnagyobb tanítómester. A minap ismét meggyőződhettem az állítás igazáról. Történt ugyanis, hogy régi ismerősömmel álldogáltam az Élet sűrűjében, beszélgettünk, és oly figyelemre méltó bölcsességeket soroltunk, hogy a körülöttünk nyüzsgő embertársainkat észre sem vettük. Ám ismerősöm váratlanul elpirult, mint hajdanvolt szende leányzók illetlen szó hallatán. „A legmélyebb tiszteletem” — rebegte. Jelentéktelen küllemű férfiúnak szólt a köszönés, aki éppen csak biccentett, megveregette társam vállát, „hogy vagyunk, hogy vagyunk?” — zengte, és a választ meg sem várva lépdelt tova. Kivert a hideg veríték. Már megint rá kell döbbennem műveletilenségemre. A férfiú nyilván a Nobeldíj magyar várományosa lehet, akinek munkásságát kisiskolások is fújják, én pedig nem ismerem fel, borzasztó. Eszembe jutott, hogyan társalog beszélgető társam a tulajdon főnökével, amolyan „hogyityeg a fityeg, öregfiú” stílusban. És most ez a párás tekintet, a csodálatról árulkodó arckifejezés ... Szégyenkezve tudakoltam, hogy ki ő. A válasz: „kúpcserepet tud szerezni”. Meglehetősen régóta foglalkoztat a kérdés, hogy kit, mikor, miért tiszteltek nálunk. Mondhatni, beleástam magam a témába. Nem dicsekvésképpen, de pontosan tudom, hogy volt olyan kor, amikor az ötszáz évvel előbb intézkedett és dicsőségéből egészen jól meg lehetett élni. Meg arra is emlékszem, amikor a nagypapa viselt dolgait is szívesen eltitkolták volna egyesek, ha tehetik. Ma hébe-hóba eszünkbe jut, hogy nem ártana, ha a fiatalabb nemzedék legalább annyit tudna a történelemből, amenynyit szülei, nagyszülei megéltek. A magam részéről megnyugvással tapasztalom, hogy végül is nem az elődök érdemei szerint ítéljük meg egymást, hanem a magunk tettei alapján. Cseppet sem zavar, hogy arról faggatózunk, ki mit szerzett, mert hiszen tudvalevőleg az anyagi javak nagysága a tehetség, a szorgalom tükörképe. És a tudásé, persze. Ebbéli hitemet megrendítette ugyan néhány rendőrségi, bírósági hír, valamint a megmegújuló viták, hogy mennyire becsüljük szellemi tőkénket. „Kúpcserepet tud szerezni” — ismételtem meg az információt. Valami dereng. Építkezők kétségbeesése, fohásza, segélykiáltása. Hát persze. Hányszor hallottam már a kérdést: „Nem ismersz véletlenül valakit, aki el tudja intézni?” Ha kicsit is előrelátó volnék, noteszba jegyezném a neveket, telefonszámokat. Szépen, tematikus rendben. Mennyivel könnyebben intézném ügyes-bajos dolgaimat. Hiszen nyilvánvaló, hogy mindenre létezik megfelelő ember. Földünk fejlődésének története bizonyítja, hogy ami szükséges, az előbb-utóbb kialakul. Hogy mást ne említsek: bizonyos élőlények a vízben élnek, mások megtanultak repülni, futni és így tovább. Logikus, hogy ha beszerezni és intéznivalónk van, márpedig van, akkor kifejlődnek a beszerzők és az intézők. És ha olyasmit akarunk beszerezni, intézni, amivel az intézményesített beszerzők, intézők nem képesek megbirkózni, vagy csak megfelelő biztatásra hajlandók, szükségszerűen létrejön a második vonal. Gondolkodó lények vagyunk, gondolkodva ítéljük meg egymást. Be kell látnom, hogy a valóság bonyolultabb, mint eddig képzeltem. Micsoda naivitás is feltételezni, hogy X. kitűnő pedagógus, Y. remek esztergályos, és ezzel el is mondtuk róluk a legfontosabbat. Mellőztük a lényeget. Mit tud elintézni X.? Mit tud megszerezni Y.? Mellesleg az intézők, beszerzők szerénységére jellemző, hogy tűrik a társadalmi igazságtalanságot, nem követelnek például kitüntetést. Holott járna nekik legalább a „kiváló beszerzésért, ügyintézésért” érdemérem, nem szólva a magasabb díjakról. Zokszó nélkül tűrik, hogy a széles nyilvánosság előtt nem méltatjuk tevékenységüket. Beérik személyes hálánkkal. Tisztában vagyok vele, hogy e sorok nem pótolják mulasztásunkat. Csak a magam lelkiismeretén könnyítettem valamelyest. És kéréssel fordulhatok a nagybecsű olvasókhoz, mondjuk együtt, hangosan : tiszteletem... A megfelelő neve(ke)t felsorolhatjuk akár magunkban is. Nehogy a szomszédok meghallják. Maros Dénes TISZTELETEM Séta Új Virág városban ADDISZ ABEBA- LEVÉL Különös izgalom vibrált bennünk, amikor négy évvel ezelőtt Etiópia fővárosába, Addisz Abebába érkeztünk. Fent- ről, a repülőgép ablakából zöldellő kertváros, divatos üdülőhely benyomását keltette. Csak amikor lejjebb-lejjebb ereszkedett gépünk, rajzolódtak ki előttünk egy egészen modern nagyvárosnak a körvonalai. Azóta már az ötödik évünket töltjük feleségemmel együtt Addisz Abebában, mint az itteni mezőgazdasági minisztérium szaktanácsadói. Munkakörünk során, bejárva mind a 14 tartományt, volt alkalmunk megismerni ezt az 1,2 millió négyzetkilométer területű és mintegy 33 millió lakosú hatalmas országot. Etiópia az afrikai kontinens legősibb alapítású államai Nemcsak az útikalauzok, hanem a történetírók is ragaszkodnak ahhoz a legendához, hogy amikor Sába királynő hírét vette a bibliai Salamon bölcsességének, Axumból ellátogatott Júdába, és kettejük házasságából született az axumi birodalom első császára, I. Menelik. Ezért nevezték magukat az etiópiai uralkodók „Júda oroszlánjának”. A hatalmas dinasztia 255., s egyben utolsó „oroszlánja” a trónjától 1974- ben megfosztott Hailé Szelasszié császár volt. Az „oroszlánkultusz” ma is élő hagyomány Etiópiában, s ennek egyik jelképe az a fekete kőből emelt hatalmas oroszlán, Maurice Calka francia szobrász alkotása, amely ott áll a Nemzeti Színház közelében. Maga a főváros, Addisz Abeba, az ország történetéhez és néhány nagy múltú városához, Axumhoz, Asmarához, Gondarhoz, Lalibelához, Harrarhoz képest egészen fiatal, alig százéves. Axum után Gondar volt a középkorban az ország fővárosa, majd 1880-ban II. Menelik Shoa királyaként székhelyét Ankoberbe tette át. Mivel azonban nagyapja, Sahle Szelasszié azt jósolta, hogy egy napon unokája az Entotohegyről fogja uralni az országot, udvartartásával a csaknem háromezer méter magas hegységbe költözött. Felesége, Taitu császárné gyakran lejárt az Entoto lábánál elterülő völgybe, hogy hasogató fájdalmait a ma is működő Filwoha gyógyforrások vizében enyhítgesse. Kérésére a császár beleegyezett, hogy az Entoto, Menagesha, Zuquala által védett völgybe költözzenek a szeles hegytetőről. Ez 1887-ben történt, s a fokozatosan kialakuló települést Taitu császárné „Addisz Abebá”-nak, amhara nyelven „Új Virág”-nak nevezte el. Ettől kezdve gyors és látványos virágzásnak indult Addisz Abeba, amelyet II. Menelik 1889-ben — már mint az egységes Etiópia császára — az egész ország fővárosává tett meg. Olasz és francia építészek tervezték és építették a pálmafákkal, Ausztráliából behozott eukaliptuszokkal díszlő széles sugárutakat, tágas tereket, a nyolc-tíz emeletes, modern lakóházakat, szállodákat, középületeket, kultúrpalotákat. Ezek közül különösen nevezetes az Africa Hall, amely Arthuro Mezzedini olasz mérnök tervei alapján készült 1961- ben. A Lenin téren található, s az ENSZ Afrikai Gazdasági Bizottsága kapott benne otthont. Mivel az Afrikai Egységszervezetnek is Addisz Abeba a székhelye, és jelenleg Mengisztu Hailé Mariam az elnöke, szinte hetenként rendeznek az Africa Hallban a kontinenst érintő és más nemzetközi jellegű tanácskozásokat. A hétemeletes épületcsoport külső falait az etióp népi szőttesek színes szegélymotívumai díszítik. A belsejében első pillantásunk a mai etióp művészet világhírű egyéniségének, Afewerk Tekle festőművésznek nagyméretű, színes üvegablakaira vetődik. Ezeken egész alakos kompozíciók sorozatával Afrika múltját, jelenét és jövőjét ábrázolja a művész. Rendezett, szép város Addisz Abeba. Modern sugárútjai, kisebb sikátorai a 2800—3000 m magas hegyoldalakra is felfutnak. A fővárost kettészelő Churchill sugárút két oldalán üzleteket, fényes kirakatokat találunk, tele európai és ázsiai árukkal, az afrikai ötvösművészet szebbnél szebb remekeivel, különleges emléktárgyaival. Kereskedelmi, hajózási vállalatok, világcégek központi irodái, bankok, szállodák, éttermek sorakoznak végig a bulváron. A sugárút melletti Unity téren emelkedik a Nemzeti Színház modern épülete. Drámákat és zenés darabokat játszanak benne felváltva, amhara nyelven, de Etiópia különböző népeinek törzsi-nemzetiségi táncait bemutató show-előadásokat is állandóan műsoron tartanak. Az Amisz-kilón, vagyis az északi városnegyedben levő Nemzeti Múzeum szintén az egyik legújabb, legmodernebb épülete Addisz Albebának, olyannyira, hogy az átadása is csak a napokban történt meg. A II. Menelikről elnevezett tér délnyugati sarkán van az 1965-ben ugyancsak Mezzedini tervezte új városháza monumentális épülettömbje. A hét egységből álló épület — középen a xumi obeliszkre emlékeztető óratoronnyal — óriási madárra hasonlít, amely kiterjesztett szárnyaival jelképesen a fővárost védi. Sok szép temploma is van Addisz Abebának. Hatalmas kupolájával, hegyes tornyocskáival, gyönyörű falfestményeivel, színpompás festett ablakaival kitűnik közülük a Szentháromság-katedrális, amely arról is nevezetes, hogy kellemes, parkszerű kertjében sok etióp hazafi van eltemetve, akik az olasz fasiszta megszállás elleni küzdelemben és az 1974-es demokratikus forradalomban áldozták fel életüket. Városnézést nem lehet úgy befejezni Addiszban, hogy el ne látogatnánk Etiópiának, sőt egész Afrikának is legnagyobb piacára, a Merkatóra. A Merkato külön városnegyednek számít, egymás mellett sorakozó kisebb-nagyobb üzletekkel, bádogtetős bódékkal, árusítóasztalokkal vagy csak földre terített ponyvákkal. Különleges portékák, egzotikus áruk, sajátos hangzavar jellemzi a Merkatót. Férfiak alkusznak díszített, hímzett nyeregtakaróra, tevekantárra, lapos hegyű lándzsára, tamtamdobra vagy éppen kézzel szőtt nemzeti öltözékre, shammára. Itt illatos fahéjrudacskákat, ananászt, mangót, kávét, teát kínálnak, amott gyapjúszőnyeget, fűből, szizálból font színes kosarakat. Az etióp ötvösmesterek messze földön híresek, s nem mehetünk úgy el piaci műhelyük mellett, hogy meg ne csodáljuk finoman megmunkált arany-, ezüstremekeiket, sokféle változatban készített ortodox keresztjeiket. Az árusok megszólítják, hívják az arra járót. Vásárolni sem kell, csak nézelődni, érdeklődni, legfőképpen pedig alkudni. Mert az alku hozzátartozik a merkatói „szertartáshoz”, és a kereskedő — különösen a muzulmán — valósággal sértésnek veszi, ha valaki alku nélkül, azonnal fizetni akar a kiválasztott portékáért. Háromezer méter magas, kialudt vulkánok karéjában, a Svájcéhoz hasonló festői környezetben fekvő nagyváros Addisz Abeba. Természeti szépségein, történelmi és kulturális emlékein kívül csodálatba ejt a demokratikus forradalom tíz éve alatt elért fejlődésével, színes, lüktető, modern életével. Méltán tekintik nemcsak Etiópia, hanem jelképesen egész Afrika fővárosának is. Addisz- Abeba, 1983. szeptember. Obzsut József Maurice Calka: Júda oroszlánja.