Népszabadság, 1983. szeptember (41. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-18 / 221. szám

4 MUZSIKÁLÓ POSTÁSOK Bumm-bumm, trilili-trillili, bumm­­bumm. Ki-ki kottájába mélyed a próbateremben, hangol, játszik, kö­zeleg az előadás, amelyen felcsen­dülnek a kristálytiszta dallamok. A hangzavar­ó előkészület: a feszült­séget is levezető gyakorlás a 84 tagú zenekarból 84 szólistát csinál. A pesti Vigadó koncerttermében pedig megtelnek a széksorok. Meglehet, soha ennyi postás nem járt e ház­ban egyszerre. Most ugyanis postá­sok játszanak többnyire postások­nak. Az alkalom nevezetes: 75 éves a Postás Szimfonikus Zenekar. Jelene híres, múltja regényes. A fáma szerint 1907. július 5-én enge­délyezte Kossuth Ferenc miniszter, Kossuth Laj­os fia a postászenekar megalakítását. A szervezés azonban már akkor sem tartozhatott fő eré­nyeink közé, hiszen a Magyar Posta és Távirda Altisztek és Szolgák Or­szágos Egyesületének Zenekara, negyven taggal, csak egy évvel ké­sőbb alakult meg. Altisztek és szol­gák, tehát kisemberek zenéltek a maguk kedvére, és persze másokéra is. Ők alkották ugyanis az első pol­gári zenekart, így aztán úttörő mi­voltuk a megannyi katonazenekar csinnadrattája közepette tagadhatat­lan. Példájuk nyomán aztán hamar kedvet kaptak hozzá vasutasok, rendőrök, pénzügyőrök, tűzoltók, hogy megalakítsák a maguk zene­karát. Első karnagyuknak, Kraus Antal­nak, a szegedi 46-os gyalogezred volt ezreddobosának vezetésével szép si­kereket ért el a postások zenekara. Felléptek nemzetközi automobilkiál­lításon, a főváros közterein, a nem­zetközi párbajellenes liga dunai ha­jókirándulásán, a Horváth-kertben, a rádiózás kezdetétől a rádióban. Volt olyan esztendő, amikor több mint negyven rádiókoncerten szere­pelt a zenekar. Az egykor kék atillás ,zenekari ta­gok utódai frakkban, illetve fekete ruhában lépnek a közönség elé. A régmúlté a műkedvelő forma, hiva­tásos zenészek alkotják a zenekart, amely mai nevét 1948 óta viseli. E nagy hírű zenekar hosszú idő óta a zenei nevelés, a zenei ismeretterjesz­tés cselekvő részese. 1964 óta rend­szeresen zeneakadémiai bérletsoro­zattal hallgatják a zenekart, amely ma már évente éppen tucatnyi bér­letes koncertet ad. Tizenöt éve, hogy a postás muzsikusok megkezdték rendszeres külföldi turnéikat. 1968 óta szinte megszakítás nélkül min­den évben Hans Schlate impresszá­rióval operakísérő turnén voltak Ausztriában, az NSZK-ban, Hollan­diában, Belgiumban, Svájcban. Pá­rizsban a magyar zenészek közös műsort adtak a Holland Balettal, közreműködtek a bécsi ünnepi hete­ken. A zenekar nevének jó csengé­séről tanúskodik az is, hogy rendre megismétlődnek a Compagnia Ita­­liana dell’ Opera Milano együtte­sével közös turnéi, a világhíressége­ket felvonultató veronai Aréna pe­dig az utóbbi években a magyar ze­nekart kérte fel kísérőjéül nyugat­berlini operasorozatához. Ám bármennyire is jól hangozza­nak a külföldi sikerek, azoknál is fontosabb, hogy a zenekar Budapes­ten és vidéken évente több mint száz hangversenyt ad. Repertoárjával a zenei irodalom minden korszakát fel­öleli, ápolja a honi zenei hagyomá­nyokat, népszerűsíti az új magyar alkotásokat, a külföldi zenei műve­ket. S hogy ez így lehet, sokak mel­lett köszönhető a vezető dirigensek­nek. A már említett Kraus Antalon kívül Rubányi Vilmosnak, Eördögh Jánosnak, Gergely Pálnak, Zombori Henriknek, az 1958-tól 1981-ig mun­kálkodó dr. Vasadi Balogh Lajosnak, két esztendő óta Bolberitz Tamásnak és Lukács Ervinnek. Fejér Gyula ERDEI KATALIN FELVÉTELEI NÉPSZABADSÁG 1983. szeptember 18., vasárnap V­iselkedünk Mindig is val­lottam, hogy az Élet a legna­gyobb tanító­­mester. A mi­nap ismét meg­győződhettem az állítás igazáról. Történt ugyanis, hogy régi isme­rősömmel álldo­gáltam az Élet sűrűjében, be­szélgettünk, és oly figyelemre méltó bölcsessé­geket soroltunk, hogy a körülöt­tünk nyüzsgő embertársainkat észre sem vet­tük. Ám ismerő­söm váratlanul elpirult, mint hajdanvolt szende leányzók illetlen szó hallatán. „A legmélyebb tiszteletem” — rebeg­­te. Jelentéktelen küllemű férfiú­nak szólt a köszönés, aki éppen csak biccentett, megveregette tár­sam vállát, „hogy vagyunk, hogy vagyunk?” — zengte, és a választ meg sem várva lépdelt tova. Ki­vert a hideg veríték. Már megint rá kell döbbennem műveletilensé­­gemre. A férfiú nyilván a Nobel­­díj magyar várományosa lehet, akinek munkásságát kisiskolások is fújják, én pedig nem ismerem fel, borzasztó. Eszembe jutott, hogyan társalog beszélgető társam a tulajdon főnökével, amolyan „hogy­ityeg a fityeg, öregfiú” stí­lusban. És most ez a párás tekin­tet, a csodálatról árulkodó arcki­fejezés ... Szégyenkezve tudakol­tam, hogy ki ő. A válasz: „kúp­cserepet tud szerezni”. Meglehetősen régóta foglalkoz­tat a kérdés, hogy kit, mikor, miért tiszteltek nálunk. Mond­hatni, beleástam magam a témá­ba. Nem dicsekvésképpen, de pontosan tudom, hogy volt olyan kor, amikor az ötszáz évvel előbb intézkedett és dicsőségéből egé­szen jól meg lehetett élni. Meg arra is emlékszem, amikor a nagypapa viselt dolgait is szíve­sen eltitkolták volna egyesek, ha tehetik. Ma hébe-hóba eszünkbe jut, hogy nem ártana, ha a fiata­labb nemzedék legalább annyit tudna a történelemből, ameny­­nyit szülei, nagyszülei megéltek. A magam részéről megnyugvás­sal tapasztalom, hogy végül is nem az elődök érdemei szerint ítéljük meg egymást, hanem a magunk tettei alapján. Cseppet sem zavar, hogy arról faggató­­zunk, ki mit szerzett, mert hi­szen tudvalevőleg az anyagi ja­vak nagysága a tehetség, a szor­galom tükörképe. És a tudásé, persze. Ebbéli hitemet megrendí­tette ugyan néhány rendőrségi, bírósági hír, valamint a meg­megújuló viták, hogy mennyire becsüljük szellemi tőkénket. „Kúpcserepet tud szerezni” — ismételtem meg az információt. Valami dereng. Építkezők kétség­beesése, fohásza, segélykiáltása. Hát persze. Hányszor hallottam már a kérdést: „Nem ismersz vé­letlenül valakit, aki el tudja in­tézni?” Ha kicsit is előrelátó vol­nék, noteszba jegyezném a ne­veket, telefonszámokat. Szépen, tematikus rendben. Mennyivel könnyebben intézném ügyes-ba­jos dolgaimat. Hiszen nyilvánva­ló, hogy mindenre létezik meg­felelő ember. Földünk fejlődésé­nek története bizonyítja, hogy ami szükséges, az előbb-utóbb kialakul. Hogy mást ne említsek: bizonyos élőlények a vízben él­nek, mások megtanultak repülni, futni és így tovább. Logikus, hogy ha beszerezni­ és intéznivalónk van, márpedig van, akkor kifej­lődnek a beszerzők és az intézők. És ha olyasmit akarunk besze­rezni, intézni, amivel az intézmé­nyesített beszerzők, intézők nem képesek megbirkózni, vagy csak megfelelő biztatásra hajlandók, szükségszerűen létrejön a máso­dik vonal. Gondolkodó lények vagyunk, gondolkodva ítéljük meg egy­mást. Be kell látnom, hogy a va­lóság bonyolultabb, mint eddig képzeltem. Micsoda naivitás is feltételezni, hogy X. kitűnő pe­dagógus, Y. remek esztergályos, és ezzel el is mondtuk róluk a legfontosabbat. Mellőztük a lé­nyeget. Mit tud elintézni X.? Mit tud megszerezni Y.? Mellesleg az intézők, beszerzők szerénységére jellemző, hogy tűrik a társadal­mi igazságtalanságot, nem köve­telnek például kitüntetést. Holott járna nekik legalább a „kiváló beszerzésért, ügyintézésért” ér­demérem, nem szólva a magasabb díjakról. Zokszó nélkül tűrik, hogy a széles nyilvánosság előtt nem méltatjuk tevékenységüket. Beérik személyes hálánkkal. Tisz­tában vagyok vele, hogy e so­rok nem pótolják mulasztásun­kat. Csak a magam lelkiismere­tén könnyítettem valamelyest. És kéréssel fordulhatok a nagybecsű olvasókhoz, mondjuk együtt, han­gosan : tiszteletem... A megfele­lő neve(ke)t felsorolhatjuk akár magunkban is. Nehogy a szom­szédok meghallják. Maros Dénes TISZTELETEM Séta Új Virág városban ADDISZ ABEBA-­ LEVÉL Különös izgalom vibrált bennünk, amikor négy évvel ez­előtt Etiópia fővárosába, Addisz Abebába érkeztünk. Fent-­ ről, a repülőgép ablakából zöldellő kertváros, divatos üdülő­hely benyomását keltette. Csak amikor lejjebb-lejjebb eresz­kedett gépünk, rajzolódtak ki előttünk egy egészen modern nagyvárosnak a körvonalai. Azóta már az ötödik évünket töltjük feleségemmel együtt Addisz Abebában, mint az itteni mezőgazdasági miniszté­rium szaktanácsadói. Munkakörünk során, bejárva mind a 14 tartományt, volt alkalmunk megismerni ezt az 1,2 millió négyzetkilométer területű és mintegy 33 millió lakosú ha­talmas országot. Etiópia az afrikai kontinens legősibb alapítású államai Nemcsak az útikalauzok, hanem a történetírók is ragaszkod­nak ahhoz a legendához, hogy amikor Sába királynő hírét vette a bibliai Salamon bölcsességének, Axumból ellátoga­tott Júdába, és kettejük házasságából született az axumi birodalom első császára, I. Menelik. Ezért nevezték magukat az etiópiai uralkodók „Júda oroszlánjának”. A hatalmas di­nasztia 255., s egyben utolsó „oroszlánja” a trónjától 1974- ben megfosztott Hailé Szelasszié császár volt. Az „oroszlán­­kultusz” ma is élő hagyomány Etiópiában, s ennek egyik jelképe az a fekete kőből emelt hatalmas oroszlán, Maurice Calka francia szobrász alkotása, amely ott áll a Nemzeti Színház közelében. Maga a főváros, Addisz Abeba, az ország történetéhez és néhány nagy múltú városához, Axumhoz, Asmarához, Gon­­darhoz, Lalibelához, Harrarhoz képest egészen fiatal, alig százéves. Axum után Gondar volt a középkorban az ország fővárosa, majd 1880-ban II. Menelik Shoa királyaként szék­helyét Ankoberbe tette át. Mivel azonban nagyapja, Sahle Szelasszié azt jósolta, hogy egy napon unokája az Entoto­­hegyről fogja uralni az országot, udvartartásával a csaknem háromezer méter magas hegységbe költözött. Felesége, Taitu császárné gyakran lejárt az Entoto lábánál elterülő völgybe, hogy hasogató fájdalmait a ma is működő Filwoha gyógyfor­rások vizében enyhítgesse. Kérésére a császár beleegyezett, hogy az Entoto, Menagesha, Zuquala által védett völgybe költözzenek a szeles hegytetőről. Ez 1887-ben történt, s a fo­kozatosan kialakuló települést Taitu császárné „Addisz Abebá”-nak, amhara nyelven „Új Virág”-nak nevezte el. Ettől kezdve gyors és látványos virágzásnak indult Ad­disz Abeba, amelyet II. Menelik 1889-ben — már mint az egységes Etiópia császára — az egész ország fővárosává tett meg. Olasz és francia építészek tervezték és építették a pál­mafákkal, Ausztráliából behozott eukaliptuszokkal díszlő széles sugárutakat, tágas tereket, a nyolc-tíz emeletes, mo­dern lakóházakat, szállodákat, középületeket, kultúrpalotá­kat. Ezek közül különösen nevezetes az Africa Hall, amely Arthuro Mezzedini olasz mérnök tervei alapján készült 1961- ben. A Lenin téren található, s az ENSZ Afrikai Gazdasági Bizottsága kapott benne otthont. Mivel az Afrikai Egység­szervezetnek is Addisz Abeba a székhelye, és jelenleg Men­­gisztu Hailé Mariam az elnöke, szinte hetenként rendeznek az Africa Hallban a kontinenst érintő és más nemzetközi jellegű tanácskozásokat. A hétemeletes épületcsoport külső falait az etióp népi szőttesek színes szegélymotívumai díszí­tik. A belsejében első pillantásunk a mai etióp művészet vi­lághírű egyéniségének, Afewerk Tekle festőművésznek nagy­méretű, színes üvegablakaira vetődik. Ezeken egész alakos kompozíciók sorozatával Afrika múltját, jelenét és jövőjét ábrázolja a művész. Rendezett, szép város Addisz Abeba. Modern sugárútjai, ki­sebb sikátorai a 2800—3000 m magas hegyoldalakra is felfut­nak. A fővárost kettészelő Churchill sugárút két oldalán üz­leteket, fényes kirakatokat találunk, tele európai és ázsiai árukkal, az afrikai ötvösművészet szebbnél szebb remekei­vel, különleges emléktárgyaival. Kereskedelmi, hajózási vál­lalatok, világcégek központi irodái, bankok, szállodák, étter­mek sorakoznak végig a bulváron. A sugárút melletti Unity téren emelkedik a Nemzeti Színház modern épülete. Drámá­kat és zenés darabokat játszanak benne felváltva, amhara nyelven, de Etiópia különböző népeinek törzsi-nemzetiségi táncait bemutató show-előadásokat is állandóan műsoron tartanak. Az Amisz-kilón, vagyis az északi városnegyedben levő Nemzeti Múzeum szintén az egyik legújabb, legmodernebb épülete Add­isz Albebának, olyannyira, hogy az átadása is csak a napokban történt meg. A II. Menelikről elnevezett tér délnyugati sarkán van az 1965-ben ugyancsak Mezzedini tervezte új városháza monu­mentális épülettömbje. A hét egységből álló épület — közé­pen a xumi obeliszkre emlékeztető óratoronnyal — óriási ma­dárra hasonlít, amely kiterjesztett szárnyaival jelképesen a fővárost védi. Sok szép temploma is van Addisz Abebának. Hatalmas kupolájával, hegyes tornyocskáival, gyönyörű fal­festményeivel, színpompás festett ablakaival kitűnik közülük a Szentháromság-katedrális, amely arról is nevezetes, hogy kellemes, parkszerű kertjében sok etióp hazafi van eltemet­ve, akik az olasz fasiszta megszállás elleni küzdelemben és az 1974-es demokratikus forradalomban áldozták fel éle­tüket. Városnézést nem lehet úgy befejezni Addiszban, hogy el ne látogatnánk Etiópiának, sőt egész Afrikának is legna­gyobb piacára, a Merkatóra. A Merkato külön városnegyed­nek számít, egymás mellett sorakozó kisebb-nagyobb üzle­tekkel, bádogtetős bódékkal, árusítóasztalokkal vagy csak földre terített ponyvákkal. Különleges portékák, egzotikus áruk, sajátos hangzavar jellemzi a Merkatót. Férfiak alkusz­nak díszített, hímzett nyeregtakaróra, tevekantárra, lapos hegyű lándzsára, tamtamdobra vagy éppen kézzel szőtt nem­zeti öltözékre, shammára. Itt illatos fahéjrudacskákat, ana­nászt, mangót, kávét, teát kínálnak, amott gyapjúszőnyeget, fűből, szizálból font színes kosarakat. Az etióp ötvösmesterek messze földön híresek, s nem mehetünk úgy el piaci műhe­lyük mellett, hogy meg ne csodáljuk finoman megmunkált arany-, ezüstremekeiket, sokféle változatban készített orto­dox keresztjeiket. Az árusok megszólítják, hívják az arra járót. Vásárolni sem kell, csak nézelődni, érdeklődni, legfő­képpen pedig alkudni. Mert az alku hozzátartozik a merkatói „szertartáshoz”, és a kereskedő — különösen a muzulmán — valósággal sértésnek veszi, ha valaki alku nélkül, azonnal fizetni akar a kiválasztott portékáért. Háromezer méter magas, kialudt vulkánok karéjában, a Svájcéhoz hasonló festői környezetben fekvő nagyváros Ad­disz Abeba. Természeti szépségein, történelmi és kulturális emlékein kívül csodálatba ejt a demokratikus forradalom tíz éve alatt elért fejlődésével, színes, lüktető, modern életével. Méltán tekintik nemcsak Etiópia, hanem jelképesen egész Afrika fővárosának is. Addisz- Abeba, 1983. szeptember. Obzsut József Maurice Calka: Júda oroszlánja.

Next