Népszabadság, 1986. május (44. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-17 / 115. szám
8 Sorrendben a fővárosi hatodik — a munka fontosságát és nehezét tekintve viszont lehetetlen megmondani, hogy hányadik — a felújítása vége felé közeledő Szabadság híd. De tulajdonképpen igazuk van a szakembereknek: nincs szükség semmiféle rangsor felállítására, mert sajátos úthálózatunkból következően a Duna-hidak nemcsak Budapest, hanem az egész ország közlekedésében is megkülönböztetett szerepet játszanak. Ezért kérték ebben az esetben is a főváros vezetői az építőktől, hogy jól szervezett, határidőre elkészülő és kifogástalan munkát végezzenek. Az építők megfogadták a tanácsot, és állják a szavukat. Ígérik, két hónappal az eredetileg kitűzött határidő előtt, vagyis szeptember 30. helyett június végére átadják a közúti forgalomnak a jó minőségben felújított hidat. De nézzük az előzményeket. A Szabadság hidat mint a főváros harmadik állandó Duna-hídját a Lánchíd és a Margit híd után a millennium évében, 1896-ban avatták fel. A 333 méter hosszú és 4800 tonnás acélszerkezetet a második világháborúban — a többi Duna-híddal együtt — a német fasiszták felrobbantották. A híd középső része a vízbe zuhant, a budai oldalon pedig erősen megrongálódott. 1946-ban 2500 tonnányi szerkezetét építették újjá, abból, ami éppen volt. Még a Margit híd felrobbantott elemeit is felhasználták, mert abban az időben nem nagyon lehetett az anyagok között válogatni. A Szabadság híd két évtizedig állta a forgalom egyre növekvő rohamait. Az első részleges felújítását 1965 és 1968 között végezték el. A rendszeres vizsgálatok azonban a 70-es évek végén már azt jelezték, hogy néhány munka halaszthatatlan. Akkor fél évre lezárták, majd ismét átadták a forgalomnak. S aztán az elmúlt év őszén újból arról kaptunk hírt, hogy megint felvonultak az építők. Gyors beavatkozás Dalmy Tibor miniszteri biztos, akinek a neve már szorosan összefonódott a Duna-hidak újjáépítésével, minderről a következőket mondja: — A Pestet és Budát összekötő hidak felújítási programjának megfelelően hat évvel ezelőtt fejeztük be a Petőfi híd újjáépítését, és a tervek szerint az Árpád híd munkálataihoz kezdtünk hozzá. A Szabadság híd állapota azonban annyira leromlott, hogy be kellett avatkoznunk. Láttuk, nem tudunk az egész feladattal megbirkózni, de mivel a Petőfi hidat határidő előtt fejeztük be, így volt néhány hónapunk, hogy a legfontosabb munkákat elvégezzük. A teljes felújítás pedig 1985—1986-ra maradt. Ami a hat évvel ezelőtti feladatokat illeti, valóban halaszthatatlanok voltak. 1979-ben például a pesti alsó rakparton állvánnyal támasztották meg a híd szerkezetét, mert az egyik kereszttartó úgynevezett övlemeze deformálódott. Fel kellett újítani a 90 éves híd ellensúlytartó-szerkezetét is, mert a múlt századi építés óta nem vizsgálták meg alaposan. Hasonló módon rendbe kellett hozni a pályaszerkezetet, ki kellett cserélni egyes pályalemezeket, új villamosvágány került a régi helyébe, és az útburkolat is megújult. Miután mindez elkészült, az építők az Árpád híd nagyszabású munkálataihoz láttak hozzá. S amikor ott végeztek, ismét a Szabadság hídhoz vonultak. Apáthy Endre, a generálkivitelező Hídépítő Vállalat budapesti fő-építésvezetőségének vezetője azt említi először, hogy a további vizsgálatok a vártnál rosszabb állapotokat tártak fel. Egyes elemek erősen megrozsdásodtak, s mivel a szerkezet sem volt egységes, mindent alaposan meg kellett rajta nézni — mondja. — Nagy munka volt, de most már teljes biztonsággal kijelenthetjük, ismét hosszú évekig biztonságosan szolgálja majd a közlekedést. Tartják a határidőt Íme, mit végeztek az építők. A munkák során meg kellett erősíteni a híd fő tartószerkezetét, magukat a hídkapukat, azok minden szegecsét átvizsgálva kicserélték a hibásakat. Elbontották a járdákat, új kerül majd mindkét oldalon a helyükbe. A részletes vizsgálatok után kicseréltek minden rozsdás szerkezetet, s a következő napokban helyreállítják a híd műemléki szempontból fontos, az egykori újjáépítés során fel nem szerelt díszeit is. A legtöbb gondot a budai déli oldal 6-os számú oszlopa okozta, amelynek egy részét — mivel az korábban elmozdult a helyéből — teljesen ki kellett cserélni. Megerősítettük a függőleges acél tartóoszlopokat is. Most már valóban elmondhatjuk, hogy teljesen megújul a főváros második legnagyobb tömegközlekedést lebonyolító hídja, amelyen naponta 140— 150 ezer utas halad át. Dolgoztak is a hídon szombaton és vasárnap, nyújtott műszakban, de ha kellett, még éjjel is. Anyagot szállítottak, állványoztak, elemeket cseréltek, miközben — kisebb-nagyobb korlátozások mellett — lényegében a tömegközlekedési járművek áthaladhattak. — Tartani tudjuk a határidőt — teszi hozzá a főépítésvezető. — Régi, évek óta összeszokott csapat dolgozik itt. Katonás a fegyelem is. Aztán ha anyag, ember hiányzik, azonnal intézkednek, hogy időben minden meglegyen. Még megtudjuk,a múlt évben, majd az idén a feszített tempó mellett is plusz 10—15 napos előnyre tettek szert az építők. Az enyhe tél után azonban rendkívül hideg tavasz érkezett, s míg decemberben-januárban különösebb nehézség nélkül végezték feladatukat, március-áprilisban bizony elvesztették korábbi előnyüket. A nagyközönség mindig élénk érdeklődéssel kíséri a Duna-hidak, köztük a Szabadság híd felújítását. Akik ma ellátogatnak a helyszínre, vagy naponta átutaznak a hídon, szorgos munkát végző embereket italálnak mindenütt, akik betonoznak, hegesztenek, szerelnek, festenek, hogy ne legyen, gond a határidővel. 28 ezer kiló festék A budai hídfő egyik sarkában gondosan elkerített építési terület. Itt találjuk Kiss Sándort, a Közúti Gépellátó Vállalat csoportvezetőjét, aki 15 éve dolgozik hídfelújításokon. — A Margit hídra emlékszem, ahol ilyen gyors volt a tempó — mondja, amikor a lakókocsiban elhelyezett irodájában megkeressük. — Ott is, itt is kibontottunk egy szerkezetet, a tervezők megnézték, aztán gyorsan elkészült a rajz, s máris hozzáfoghattunk a felújításhoz. Majd hozzáteszi, főként azért kell igyekezni, mert egyszerre csak egy helyen lehet a szerkezetet megbontani, s míg azt rendbe nem teszik, a másikhoz tilos hozzányúlni. Az Országos Szakipari Vállalat dolgozói már a fél hidat felállványozták, hogy elvégezzék a korrózióvédelmi munkákat. Mint Fekete János építésvezetőtől megtudtuk, 15 ezer tonna homok szórásával távolítják el a régi festéket, majd kétszeri alapozás után három rétegben védik meg a vasszerkezetet. A hídhoz öszszesen 28 ezer kilogramm festéket használnak fel. — Mi vagyunk a sor végén. Ha az előttünk dolgozók nem tartják a határidőt, rajtunk csattan az ostor — mondja. — De a korábbi közös munkának köszönhetően senki sem késik. Mi is megleszünk időben. A kiadott ütemtervet tehát mindenki tartja. Ennek értelmében június első hetének végén éjszaka leállítják a hídon áthaladó jelenlegi forgalmat, hogy az ott levő védőalagutat leszereljék. A tervek szerint június 14—15-én az új villamos-felső vezeték szerelése miatt a hét vége két napjára ismét lezárják a hidat. Az ezt követő szombat-vasárnap pedig új réteget terítenek az úttestre, és a villamospályákat műanyag bevonattal teszik vízzáróvá. A próbaterhelés várható dátuma június 29., utána pedig megindulhat a hídon a gépjárműforgalom. A híd alsó szerkezetének javítása, festése még ezután is folytatódik. Az építők zöme azonban már átvonul a Lánchídhoz, ahol a híd lelkének számító lánckamrában megkezdődtek a felületvédelmi munkák. A következő Duna-híd felújításához, a Lánchídhoz 1987-ben látnak hozzá az építők. Békési István Szépül a hídkapu. Festőtánc a láncon. BOROS . NÉPSZABADSÁG 1986. május 17., szombat OLVASÓINK VÉLEMÉNYE Tudjuk, hogy mit akarnak KISZ-küldöttgyűlések tizennyolc megyében (Megyei tudósítóink és az MTI munkatársainak jelentéseiből.) Április 28. „Milyen KISZ-t akarunk?” — idézi az összeállításból Baranyi András makói olvasónk. — „Olyat, amely felnőtt, de fiatalos, amely mentes a bürokráciától, és értelmes programot ad.” Fiatalok megállapítása, kívánsága ez, amely érett szemléletet tükröz, s becsületére válna a társadalom idősebb nemzedékeinek is. A „Milyen KISZ-t akarunk?” kérdést úgy is fogalmazhatnánk: milyen társadalmat akarunk? Olyat-e, amelyben azok járnak jobban, akik helyezkedni tudnak, amelyben nincs becsülete a főmunkaidőben végzett munkának, vagy pedig olyat, amelyben jó képességű, fiatal és fiatalos vezetők irányítása mellett eredményes a gazdaság egésze, s ahol a valóban jól dolgozók közössége kiveti magából a lógósokat, a társadalmi kapcsolatokra apellálókat? A kérdést és még inkább a választ komolyan kell vennünk, mivel fiatalok tették fel és válaszolták meg azt. Fiatalok, akik ma még bizonyára nehezen igazodnak el a társadalmi ellentmondások szövevényében, s még inkább csak „egyensúlyoznak” a gondjaikat egyre nehezebben felvállaló és megoldó iskola, a szülői otthon, a családalapítás, a szakmaválasztás, a lakásszerzés stb. kérdőjelei között. Tudjuk tehát — felnőttek és fiatalok egyaránt —, hogy mit szeretnénk. A vágyakat, a terveket most már csak valóra kell váltani, s ez a nehezebb. A gépzene nem pótolja Benedek István Gábor: Tudunk-e mulatni? Április 9. Magam is elgondolkodtam azon, miként a szerző is, hogy miért felejtettük el a szép énekeket, a népdalt, a szívet-lelket gyönyörködtető mutatást — kezdi levelét Csikós László budapesti olvasónk. — Azok, akik hat-hét évtized távolából emlékeznek vidéki gyerekkorukra, könnyebb helyzetben vannak. Amikor megsütötték a „gyürkés héjú cipót”, vagy ünnepre, búcsúra, lakodalomra készültek, bizony sokszor hangzott fel a dal. És persze munka közben is, kint az istállóban, a szántóföldön. Tehát volt mód otthon is dalt tanulni a gyerekeknek. A régi paraszti munkát azonban a gazdasági és technikai fejlődés lassan teljesen megszünteti. Nincs már kemence, ahol cipót lehet sütni, a ma asszonya sütés-főzés közben rádiót vagy magnót hallgat (sokszor akaratán kívül, a gyerekek jóvoltából), a kertekben, a fóliasátrakban is ott szól a táskarádió, az „helyettesíti” a dalolást. A művelődési házban, az eszpresszóban gépzene szól. S mi a helyzet a tanintézetekben? Tapasztalatom szerint az óvodában ragad a legtöbb dal a gyerekekre, itt még szomjúhozzák a közös éneklést. Az általános iskolában már a beatzenei tudás fitogtatása a sikk, a „menő együttesek” jelvényeinek gyűjtése, hordása, spirulni való a népdalok tudása, éneklése. A középiskolában is inkább eltagadják egymás előtt — véletlen — ének is méretüket a diákok. Természetesen azért magam is derűlátó vagyok, hogy csak-csak valóra válik az a remény, hogy újra megtanulunk baráti társaságban, családi összejöveteleken, rendezvényeken dalokat énekelni, kanap, személyes ügyelet és helyenként az ügyintézés napjának okos bevezetése). Ezek meghonosítása javíthat ugyan a helyzeten, de nem oldhatja meg teljesen a gondokat. A megoldáshoz véleményem szerint lényeges módosításokra volna szükség. Például úgy, hogy a hivatalok váltakozó „műszakban” tartanának félfogadást, vagy, ha hetente legalább két napon a szokásos reggeli munkakezdés helyett később nyitnának (s persze később is zárnának), így, a már valóban nyújtott ügyfélfogadással bizonyosan kevesebb munkaóra veszne kárba. Az ilyen nyitva tartásnak is éppúgy kialakulnának a hagyományai, mint a mai, túlságosan kötött ügyfélfogadásnak. Természetesen az ilyen mélyreható, a társadalmi viszonyokhoz igazodó változás nagy körültekintést, gondos előkészítést és bizonyos munkaerő-átcsoportosítást is igényelne. Pótolható a hiány Forgács Iván: Klasszikus angol költők (Könyvszemle) Május 13. A kétkötetes versantológiáról szólva Forgács Iván három esetből kettőben rosszul írja a nevemet: Lászlónak nevez, holott Miklósnak hívnak — jegyzi meg levelében Vajda Miklós író (Budapest). — Ez még hagyján; az 1960-ban megjelent, Szabó Lőrinccel közös vállalkozásunk, az „Angol költők antológiája” című kötethez írt előszavamat idézve szememre veti, hogy kihagytam ebből a mostani válogatásból a mai angol költészet egyik legmélyebb lírikusát, Stephen Spendert. Ez ugyan igaz, de a kötet tüzetesebb olvasásából rá kellett volna jönnie, hogy ebben a kötetben élő költők nem szerepelnek, ezért maradt ki a válogatásból Spender. Ezért hiányos a mai költészet képe is — ezt a koncepciót nem én találtam ki, hanem a kiadó próbált meg ilyen módon határvonalat húzni, s ezt a címben is világosan jelzi („klasszikus költők”); remélhetőleg egy külön antológia pótolja majd egyszer a hiányt. Olyat kér tehát számon a könyvtől Forgács Iván, ami per definitionem nem is lehet benne. Nem érvényes az a fanyalgó megállapítása sem, hogy „az angol líra Elioték után már (még) nem volt képes igazi megújulásra” — élő költők műveivel könnyen cáfolható lenne. Kár, hogy azt sem vette észre: Elioték mellett, még a század elején, egészen más indíttatással, milyen izgalmas modern költészet sarjadt például a panteista-misztikus D. H. Lawrence gyötrelmes életéből. Egy tucat fontos verse itt szólal meg először magyar fordításban. A munkaórák védelmében Palkó Sándor: Drága az ügyfél ideje Április 29. Milliókat érintő problémát fejteget a cikk — írja dr. Kovács Péter Budapestről —, a munkaidő védelmét, a hivatali ügyintézés lehetséges egyeztetését kutatja, az ígéretes kezdeményezéseket ismerteti. A gondok megoldásához nélkülözhetetlen nyíltság és őszinteség jegyében azt is megállapítja a cikk, hogy a hivatali dolgozók sem lelkesednek a megszokott munkarendjük felborításáért, mert hát a hivatalban is nagy úr a szokás, a hagyomány. Ez — úgy vélem — sarkalatos pont, s egyik fő oka a nehezen mozdulásnak. Ma már köztudott, hogy a munkafegyelem védelme, megszilárdítása elodázhatatlan és országos problémánk. Aligha vitatható, hogy a hivatali dolgozóknak kell alkalmazkodniuk a több milliónyi állampolgár munka- és szabadidejéhez. Az új munkarend kialakítása érdekében történtek is sikeres kezdeményezések (ügyfélszolgálat, nyújtott min t tapasztalatokból merítve Szöghy Katalin: Partnerszerepben Április 28. Találó az írás címe, mert a lényegre utal: a gazdasági, politikai vezetés és a jogtanácsosok közötti kapcsolatra — írja levelében dr. Mocsai Ferenc (Budapest). — A vállalati tapasztalatokból merítve azonban néhány megjegyzést hadd fűzzek az elmondottakhoz. A harmonikus partneri kapcsolat, ahogy erre a cikk is utal, egyelőre inkább csak jogos óhaj. Vajon miért? Gyakorlatomból említhetek néhány jellemző esetet. Előfordult például, hogy a vezetőt figyelmeztetni kellett a szabályok megtartására, s adódott olyan helyzet is, amikor úgy vélték: a jogtanácsos nem korrekt módon használta fel az általa megismert belső gyengeségeket. Mindez oda vezethet, hogy a jogtanácsost igyekeznek minél kevésbé beavatni a belső ügyekbe. Az ilyen légkör kölcsönös bizalmatlanságot szül, s ilyenkor már jobb megválni egymástól. Persze, előfordul az is, hogy a jogtanácsos értékeli túl a jogi munkát. Ez véleményem szerint legalább olyan hiba, mint az előbb említettek. Sajnos még az is tapasztalható, hogy a jogtanácsosi munka legfontosabb mércéjének a megnyert perek számát tekintik, ezzel szinte rákényszerítik a jogászt a minél több sikeres peres ügy produkálására. A jogi munka sokoldalúságával, tartalmasságával — az ezzel ellenkező hiedelemmel szemben — nincs ellentétben bizonyos szakosodás. Egy-egy szakterület jogásza nem könnyen, hanem több év alapos munkája alapján nevelődik ki. Magam sok évet töltöttem el az építőiparban, s az itt felhalmozódott ismeret biztonságot adott a helyes döntésekhez. A jó partneri kapcsolathoz — úgy vélem — arra is szükség van, hogy a jogász otthonosan mozogjon az adott szakterületen.