Népszabadság, 1990. március (48. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-15 / 64. szám
MÁRCIUS TIZENÖTÖDIKE NÉPSZABADSÁG 15 SÜKÖSD MIHÁLY: KÖZELÍTÉSEK „Ellentétek keresztezési pontja ...’» (Nicolaus Cusanus—Vas István) Kemény Zsigmond: forradalom előtt Megint őt kell közénk hívni, mivel példája nem elégszer idézhető, ősünket, meghatározónkat, elődünket, báró Kemény Zsigmondot. 1848-ban harmincnégy éves. Viszontagságos ifjúkorának tapasztalatait igyekszik folyamatosan hasznosítani. Sokat tanult, történelmet, jogbölcseletet, némi természettudományt is. Sokat élt, gyönyörködött és szenvedett. Számos újságcikk után közreadta első, rá jellemző politikai röpiiratát, a sok részletében máig talányos korteskedés és ellenszereit. Már megírta első, végleges regényét, a Gyulai Pált. Több, mint képességes prózaíró, kitűnő zsurnaliszta, tehetséges politikus, mindent ígérő magyar értelmiségi: itt tart báró Kemény Zsigmond, amikor Erdélyből Pestre teszi át a székhelyét, 1847-ben. „Kevéssel azelőtt érkeztem Pestre, s még az ellenzék vezetői nem tekintettek valamelyik színezethez lekötöttelek. Régibb irataimból inkább municionalistának, az újabbakból inkább centralistának látszottam.”Ne bajlódjunk most e régi jelzők átfordításával mai magyar nyelvre. Pontosabb ennél, hogy Pestre érkezve egyszerre kerül kapcsolatba Széchenyivel, Kossuthtal és Eötvössel, a centralistákkal. Három — egymással rokon és egymással ellentétes — politikai eszmekör és gyakorlati program ismerője lesz. Kemény mindhárommal rokonszenvezik és ellenkezik, együtt és egyszerre. Állásfoglalást kérnek és várnak tőle, nyílt színvallást, ő azonban bonyolultabb kedély és mélyebb intellektus annál, semhogy egyszerűsített igenekre és nemekre hajlamos legyen. Ekkori publicisztikájának és értekezéseinek legjellemzőbb fogalma: a súlyegyen. Azonnal megértjük, ha a szópárost megcseréljük: egyensúly, azaz harmónia. A liberális értelmiségiek egyik vezérigéje a reformkorban. A különböző, egymással ellentétes érdekek kiegyenlítésére irányul, mindenkor ügyelve a gyakorlati végrehajtás nehézségeire. Széchenyit azóta bámulja, mióta a Hitelt elolvasta. Később majd, a forradalom után ragyogó politikai jellemrajzot alkot róla. Ez a bámulat azonban- most, 1847—48-ban- a legkevésbé sem zavarja, hogy polemikus újságcikkeiben ne vitatkozzék Széchenyivel. Kossuth pedig Kemény Zsigmond Kossuth személyiségétől és nézeteitől akkor is idegenkedik, amikor — nem kevés alkalommal 1847-ben és 1848-ban — stratégiájuk közeli vagy éppen egyező. Zsigó bárónak Kossuth-komplexusa volt, mondaná egy modern (revizionista) pszichoanalitikus, léhán, de nem alaptalanul. Ez az elképzelt, kellőképp ironikus lélekbúvár amúgy is látványos személyiségrajzot alkothatna Kemény Zsigmondról. A kínzó ellentmondásokról, az ellentmondások lehetséges feloldásáról. Közülük talán a legsúlyosabb: a nagy mű megalkotásának állandó gondja. Kemény Zsigmond — magánlevelei némely passzusaiból s tanulmányai szemérmes-szemérmetlen utalásaiból egyként tudjuk — csakis írni akart. Szépprózát, regényt, könyvet, miinél több és minél jobb könyveket. Közben szinte egész élete során publicisztikát is írt. Újságcikkeket, hetente egyszer,kétszer, néha naponta, olykor rendszertelenül megjelenő lapokba. A forradalmat megelőző időszakban, 1847 januárjától a Pesti Hírlap cikkírója. Kemény Zsigmond igen okos, ráadásul nagyon hiú ember volt, tudta, hogy a nagy magyar regény halhatatlanságot biztosít (akkor is, ha az ő regényeit tizedannyian sem veszik és olvassák, mint a Jókai Mór által szerzetteket). A rotációs papírra írt újságcikk ellenben, ma megjelenik, holnapra megfakul, holnaputánra érvényét veszti, jó esetben a késői utókor dokumentuma. Kemény Zsigmond ezzel a tudattal összezárva, robotosként írta újságcikkeit, napról napra, hétről hétre. Azért is, hogy pénzt keressen, költséges szükségleteit fedezni tudja. De rejtettebb okokból is. Kötelesség-tudásból. Úgy vélte, ez is a dolgához tartozik. Bizalmas magánlevélre ritkán szánta el magát. A forradalom előtti időben a címzett ilyenkor majdnem mindig az erdélyi Wesselényi Miklós. Az egyetlen, akit Kemény viszonylag közel érezhetett magához, akivel ezért tőle telhetően őszintén és gátlások nélküli kommunikált. Neki írja 1847. december 5-én: „Betű szerint kérlek érteni azon mondásomat, hogy betegségig dolgoztam. A sok kávé és éjjeli írás miatt nervusaim annyira ingerlékennyé lettek, hogy midőn borbélyom beretvál és arcomra teszi a kezét, szemem reszket s oly kiállhatatlan, érzés foglal el, hogy négyszer is félbe kell hagyatnom borbélyom működését...” 1848 elején Zsigmond báró arról panaszkodik Miklós bárónak: szenved a regényírás hiányától. Attól, hogy régóta elképzelt témáját még felvázolni sincs ideje. Újságcikkeket kell írnia, gyűlésről gyűlésre sietnie. Torkig volt, romokban hevert, de azért folytatta tovább. Kemény Zsigmond nagy regényíróként nagy missztiifikátor is volt: élete során különleges gondot fordított személyiségének, életformájának, gondolkodásmódjának stilizálására. Ez a stilizáció sokszor nem egyezett a tényekkel, de mindig valamilyen eszményt követett, ideáltípusra vágyott, amilyennek Kemény Zsigmond képzelte önmagát. Amilyen lenni, de legalább látszani szeretett volna, így hát szorgalmasan írta cikkeiit a Pesti Hírlapba. Akarta a forradalmat, közben rettegett a forradalom következményeitől, már a Habburgház trónfosztása előtt is. Mégis — botcsinálta politikus — követte a forradalmi kormányt Debrecenbe. Később, a Békepárt tagjaként végképp elege lett Kossuth személyiségéből és nézeteiből. Azért még Aradna is követte a vég felé menekülő kormányt. Még később, a bukás után megírta nevezetes, máig Vitatott röpirataiit, a Forradalom utánit és a Még egy szó a forradalom utánt. Az osztrák rendőrség letartóztatta és internálta, mint a forradalom hívét. Kortársaiinak jelentékeny része megtagadta, mint a forradalom árulóját. Kemény Zsigmondnak vékony volt az értelmiségi arcbőre, szenvedett a kétoldalú bántalmaktól, de leginkább munkájára gondolt. Amint szabadabb levegőhöz jutott, nekikezdett a regényíráshoz. Második regénye, A szív örvényei 1851-ben jelent meg. Harmadik regénye 1852-ben. Hívő volt, fatalistának is mondható. A tételes vallások istenképzetében nem hitt, de valamilyen, világi akarat, világszellem létezésében bizonyos volt. Ennek értelmében végezte a dolgát. Szánjuk és csodáljuk eszményünket, Kemény Zsigmondot. Talleyrand vetése A hosszú Sztálin-korszak történetírása kevés maradandó terméket hagyott az utókorra. A kivételek közé tartozik Tarle két nevezetes életrajzi kötete: a Napóleon és a Talleyrand. Évtizedekkel ezelőtt olvastam mindkettőt, élvezettel és haszonnal. Gyakori beszédtéma lett értelmiségi asztaloknál: vajon Tarle — a marxista történetfilozófiát meghökkentő autonómiával alkalmazó értelmiségi — hogyan úsizhatta meg a tisztogatásokat? Miként írhatta meg könyveit a harmincasnegyvenes években? A Szovjetszkaja Kultúra múlt év decemberi számában az olvasható, hogy Tarlét már 1931-ben letartóztatták. Érdemes az időpontra odafigyelni, jó néhány évvel a nagy csisztkák előtt. Száműzik Alma-Atába ó, mily kedvelt deportálási hely akkoriban), aztán, visszaengedik Moszkvába. Látszatra minden rendben van, Tarle dolgozhat, írhat. 1937-ben, egyazon napon, mérgezett bírálatot közöl a Napóleon-monográfiánál a Pravda és az Izvesztyija. Aztán másnap rövid szerkesztőségi jegyzet érvényteleníti az előző napi bírálatokat. Sem a támadás, sem a védelem nem történhetett a Gazda akarata nélkül. Mint tudjuk, kevéske szabadidejében Sztálin az elit értelmiség sorsát is kitüntető figyelemmel kísérte. Körülbelül úgy játszadozott Tanlévtal, mint kandúrmacska az óriásegérrel. Különleges egér, nemzetközileg is hasznos egér, ,ne mégiscsak egér. Páros években kergessük halálra vagy legalább halálveszélybe, páratlan években tüntessük ki a macskáról elnevezett Sztálin-díjjal. A Szovjetszkaja Kultúra cikke után kedvem támadt újból átolvasni a Talleyrand-életrajzot. Nincs csalódás, a szöveg romlatlan maradt. Különösképp Talleyrand mindenkori politikai színeváltásainak ábrázolását élvezhetjük. Közismert, hogy ez a kiváló képességű államférfi egymás után szolgálta és kiszolgálta:Bourbon XVI. Lajost, aztán a forradalmat, később a direktóriumot, majd Napóleonit, rákövetkezően Bourbon XVIII. Lajost, végül Lajos Fülöpöt. Ha jól számoljuk, Talleyrand esetében — különleges képességein túl — két tényező készteti ámulásra az utókort: a tökéletes erkölcsi-pszichológiai gátlástalanság s az abszolút politikai elvtelenség. Minden uralkodó eszmét ismert, de mindegyiket megvetette, ezért félredobta. Életösztönnel párosult intellektusa azt sugallta, az eszmék arra valók, hogy a mindenkori politikai gyakorlat nyelvére lefordíthatók legyenek. Mivel Talleyrand korának egyik legpallérozottabb elméje volt, a mindenkori fordítás kötéltáncmutatványai nem okoztak számára különösebb nehézséget. Sok élvezettel töltötték el. Környezete gyűlölte, félt tőle, de tisztelte, sőt csodálta. Úgy érezték, Talleyrand sérthetetlenül örökkévaló, mert szükség van rá. Odafent, valahol, valakinek. És környezetének ebben mindenkor igaza volt. Hogy gátlástalan, hogy pénzért vagy hatalmi juttatásért bárkit bármikor elárul, bárkit bármikor másvalakire cserél, a mindenkori hatalom mindenkori birtokosai tudták. Mégsem nélkülözhették Talleyrand-t. Túl okos volt, a mindenkori új rezsimek neofitáihoz mérve különösképp. Túl sokat tudott mindenkiről, s túl jó volt a memóriája. Túl sok helyütt osztotta szét célirányosan a tudását. Tarle könyvét újból átolvasva az zsibbasztott el leginkább, hogy hőse, a bölcs öreg, már elevenen is rengeteg tanítványt teremtett. Kül- és belpolitikusokat, diplomatákat, írókat, újságírókat. Személyüket többnyire nem kedvelte, de a közös mesterség szabályaira szigorúan ügyeit. Gőgösen és szigorúan elmagyarázta nekik, mi kell ahhoz, hogy efféle pályán érvényesülni lehessen. Hit? Ilyen kérdésre Talleyrand csak megvetően beszopta a vékony alsó ajkát. Meggyőződés? Már jobban hangzik. A meggyőződést kötelező megtanulni, profi módon. Az egyik meggyőződést is, a másikat, harmadikat is. Leginkább azért, hogy lehetőség és szükség esetén az egyik meggyőződést a másikra, a másikat a harmadikra kicserélni képesek legyünk. Talileynand örökös tanulásra buzdította lelkes (bár általa megvetett) tanítványait. Minden héten két új könyvet elolvasni, minden második évben egy új nyelvet felsőfokon megtanulni, minden harmadik napon új informatív kapcsolatot létesíteni, alapvető követelmények. A mester megbékélten hajtotta örök álomra fejét, 84 éves korában. Tanítványai Franciaországból szerterajzottak a világba, utódokat és további tanítványokat nemzettek, különféle országokban. Ma is köztünk élnek. A morális, gátlástalanságot hiánytalanul eltanulták a mestertől. Az intellektuális igényességet hézagosan. Kemény Zsigmond: Talleyrand. remtő, szerfölött ügyes szónoki fogással azt ecsetelgette, mit tapasztalna a költő, ha élne. Természetesen, csupa szépet és jót: lendületes fejlődést, hazaszeretetet, szabadságot, nemzeti összefogást, szabad sajtót, általános kulturálódást stb. Jókai — profi dramaturgként — a legnagyobb poént persze a befejezésre tartogatja: „És még egyet láthat. Azt, hogy van még egy népeitől szeretett és népeit szerető király, s az Magyarországé.” A dús fantáziájú írónak tehát sikerült föltennie a pontot az i-re. Egybefonta a „Nincsen többé szeretett király” elszánt, határozott republikanizmusának Petőfijét és Ferenc József alakját, korát — elmésen társította a tüzet és vizet. Jókai később eldicsekedett azzal, hogy e kétségkívül nem akármilyen bravúrt maga az uralkodó is elismerte, állítólag e szavakkal: „nagyon szép volt az emlékbeszéd, amit ön Petőfi szobránál tartott”. E meglehetősen vállveregető gesztus feltétlenül kijárt neki. Hogy Petőfitől mit kapott volna? Aligha dicséretet... Gátlás nélkül A kisajátítások történetében ennél sokkalta durvább esetek is előfordulnak. Ezek közé tartozik például az, amikor — túltéve az ilyen-olyan főhercegi tósztokon, túl a Pekár- vagy Klebelsberg-féle hol giccses, hol tudálékos fráziszuhatagokon — a legelvakultabb antiszemitizmus platformjáról próbálták megidézni a költő nevét. Sértő Kálmán — egyik versként árult otromba tákolmányában — azon füstölög: milyen kár, hogy Petőfi életművében egyetlenegy zsidóellenes megnyilatkozást sem lelhetünk. Nem bizony, sőt híressé vált forradalmi naplójában szinte a legélesebben épp azokat bélyegzi meg, akik a régebbi diszkriminációk felelőtlen fölújítására törekedtek: „Az egyetértés, mely eddig kivétel nélkül uralkodott a fővárosban, bomlani kezd. Német polgárok, bevádollak benneteket a nemzet és az utókor előtt, hogy azt ti bontottátok föl! e kettő ítéljen fölöttetek. Ők nyilatkoztak először, hogy a nemzetőrségbe maguk közé zsidót nem vesznek, és így ők dobtak először sarat március 15-ikének szüztiszta zászlajára!”... Ez Petőfi szava, félre aligha érthető álláspontja. A gyöngécske rigmusfaragót azonban ez — tehát az igazság — egy cseppet sem zavarja, ő ennek ellenére megkísérli a lehetetlent: sötét szándékaihoz igazítani, ezek szintjére lerántani Petőfi szellemét. Azzal a sanda képtelenséggel, hogy bezzeg, ha itt lenne közöttünk (a „vers” 1939-ben jelent meg), mennyire másként vélekedne... De a rámissokat sem feszélyezi a költő valódi öröksége, a „magyar valóságot” emlegetve ők is szemrebbenés nélkül idézgetik Petőfit. A gátlástalanságnak tényleg nincs határa. Más típusa a kisajátításnak az, amikor a negyvenes évek végén, az ötvenesek elején az ünnepi megemlékezések fölöttébb merészen fogalmazó szónokai — rutinosan alkalmazva a Jókai által bevezetett fogást — cáfolhatatlan, bárki számára oly nyilvánvalónak tetsző bizonyosságként állították: immár elértük mindazt, amiről Petőfi álmodott. Horváth Márton önleleplező szavait idézve: „Igaz, hogy Petőfi programját teljesítettük és túlteljesítettük. Magától értetődik, hogy a munkásosztály megvalósult uralma messze túljutott, túlnőtt a polgári forradalom legradikálisabb jakobinus célkitűzésein is ...” Magától értetődik ... Igen, ha zárójelbe tesszük a valóságot. Azt, hogy e hamis, önáltató propagandisztikus érv mily masszív kövületté vált. híven bizonyítja: amikor a hatvanashetvenes évek fordulóján (!) Fekete Sándor felhívta a figyelmet arra, mennyire elhamarkodottak, a mindennapi tapasztalatokkal éppen nem igazolhatóak az efféle kijelentések (Petőfi és Kossuth — ma: Kortárs 1970), akkor ez a teljességgel jogos és ártalmatlannak tűnő kritika komoly felzúdulást keltett, némelyek egyenesen az ismert Petőfi-kutató újabb megleckéztetését követelték. Amin persze, nem is csodálkozhatunk akkor, ha tudjuk, hogy az ötvenes évek végén a politikai karrierjének elején álló Komócsin Zoltán Petőfi-idézettel igyekezett csinos történelmi igazolást adni az 1956-ot követő megtorlásnak: „Köztünk van a legnagyobb ellenség, / A cudar, az áruló testvérek! / S egy közülök százakat ront el, mint / A pohár bort az egy cseppnyi méreg. / Könnyű bánni külső elleninkkel, / Ha kivesznek a belső bitangok.” (Mellesleg: Komócsin — vélhetően „praktikus szempontok” alapján — igen nagyvonalúan idéz. Citátumának utolsó két sora előtt kihagy egy teljes strófát. Aki kíváncsi rá, mi maradt ki, nézze meg A nemzethez című költeményt...). A példákat — szemléletesebbnél szemléletesebbeket — még hosszan lehetne sorolni. Mindenekelőtt annak tanúbizonyságaként, hogy csaknem valamennyi, akár gátlástalan, akár szemérmesebb politikai kisajátítás , végül is — torzítás. A különbség jobbára csak a mértékekben rejtőzhet. Torzítás, mégpedig szükségképpen, hiszen Petőfi életműve — szuverén szellem alkotása, egyszeri, megismételhetetlen történelmi-emberi konstelláció szülötte, ideálok, normák, vágyak vissza nem térő kombinációja. E bonyolult ötvözetből még a legjobb szándékú politika is törvényszerűen csak egy-két sajátosságot emelhet ki, mindössze némely részlet aktualizálására vállalkozhat, s így menthetetlenül deformál. Ha nem is mindegyik ugyanolyan arányban. Mert az sem kétséges, hogy a kisajátítók, a Petőfit idézők között azért lényegi különbségek vannak. A valóban nagyobb szabadságra, társadalmi igazságosságra törekvő, az emberi kiszolgáltatottsággal szembeszálló, szociális érzékenység, plebejus elkötelezettség jellemezte politikai erők — az ilyen általánosságok, a történelmi folytonosság sajátosságai jegyében — nehezen elvitatható hitellel hivatkozhatnak Petőfire, az ő esetükben eleve jóval kisebb a torzítás veszélye. Míg a kiváltságokat konzerváló, esetleg új arisztokráciát teremtő, a tömegek valódi érdekeit semmibe vevő, velük manipuláló rezsimek, csoportok kizárólag előbbutóbb lelepleződő demagóg képmutatással idézhetik alakját, ők mindenképp végletesen megcsonkítják-hamisítják örökségét. Meggyőződésem szerint a politikában mind kisebb szerepet kellene kapniuk a múltbeli tekintélyekre apelláló, merőben propagandisztikus szólamoknak, az elődkeresés érveinek. Ha a közéletben a konkrét, markáns programok és a mérhető, ellenőrizhető teljesítmények lesznek a meghatározóak, ha az észelvűség normái háttérbe szorítják a szenvedélyeket és indulatokat, az előítéletek változatait, akkor az effajta hivatkozások egyre anakronisztikusabbakká válnak. A politikának — e vonatkozásban — Petőfi utóéletéből is ki kellene vonulnia. Bárkié lehet Kié Petőfi? Költészete, a magatartásában testet öltött maradandó példa — természetesen mindenkié. Mert ha omnipotens, mindentudó vezérekre többé nem is, de a választásainkat, céljainkat befolyásoló mintákra — divatos szóval: paradigmákra — változatlanul szükségünk lesz. Arra az eszményre, melyről Illyés Gyula ezt írta: „Kínzó örökség. Orgazdának érezheti magát, aki csak verseinek 'szépségét’ élvezi, és elzárkózik a bennük rejlő parancstól. Annak teljesítésével válthatunk csak jogot, hogy hívőnek mondjuk magunkat”. Végül: ne kelljen őt szeretni! A kultuszok idejét e tekintetben is jó lenne immár lezárni. Ne legyen kegyeletsértés, exkommunikációért kiáltó botrány, nemzetgyalázás, ha valaki nem őt ítéli a legnagyobbnak, a legkedvesebbnek. Weöres Sándor szavaival: „maradjon a költő sérthetően eleven, s a méltán vagy igaztalanul megtámadott Petőfit százezrek fogják újra olvasni, vitatni, szidni, védeni.” Kié Petőfi? Oly kézenfekvő a válasz: a verseit olvasóé. Azé, aki — József Attila egyik verssorát asszociálva — ismeri és szereti. Akire hatnak művei, akit egy-egy verse, gesztusa nem hagy nyugodni. Bárkié lehet tehát: a tied, a mienk — valamennyiünké. Balogh Ernő Dagerrotípia 1847-ből.