Népszabadság, 1997. szeptember (55. évfolyam, 203-228. szám)

1997-09-13 / 214. szám

1997. szeptember 13., szombat TANDORI DEZSŐ Húgom Van azért a kultúrában humánum, a csúcs Shakes­­peare-drámát a színház egy munkanélkülivel for­­díttatja! De ezt a végére hagyom. Addig, hát persze, maga Shakespeare is így volt ezzel, írta Gábor Mik­lós, kapkodott, mint kötélvég után viharban a ten­gerész, mi lesz a bevétellel, a baltával, a szereposz­tással, szerelmével, vérig sértett hiúságával, mel­lesleg az összefércelendő darabbal, például Hamlet stb. Könyvnap, Zugló. Olyan ráadásnap, mint a „kis” ascoti versenynap a 4 nagy Royal Ascot buli után. Imádom Zuglót, Cserepesház, minden. Ott van szeretett, neogéniuszi borítótervezőm és egyik fényképezőm - jobb tárgya nincs? -, V. Tibor, lelkes a hangulat, jön P. János vagy 37 könyvemmel etc., 1967 óta gyűjti. Na ja. Ott van F. Gyula barátom, a nyelv különös tréfája, hogy Hugó nevű kicsikéje, nem madár, de olyan lény, nemrég halt meg. És itt van, ő látón, X.Y. haver az I-XII., netán V. kerületi, „összkerületi” műintézetekből. Hú, örvendünk egymásnak, ő mer bort hozni nekem, a jelen levő Tandori Ágnes kicsit a fejét csóválja, mindegy, F. Gyuláékkal, Tiborékkal beszélget, én csak végez­tem az aláírás-műveleteket, sivatagi dandártábor­nok, akinek mindenkije meghalt, s erre tér haza a háborúból. Szpéró nincs, Samu nincs etc., Aliz nincs, nagy a Szahara. De a szív felforrósodik. Mert azt kérdi a haver: „Hogy van a húgod?” Khm, ki­csoda?? A Kati, kérdezném, a T. Kati német földön? Ő is csak unokahúgom, és nem fordít engem a disz­nófülű, na, mindegy, én is kirepültem tegnap a Mu­­sil-fordítás ösztöndíjból, nem vagyok szerencsés madár nyilván másnak se. Hanem hogy: a húgom? Mondom a Katit. Nem, nem, az Ágnes, így a haver. Atyaisten! Az a feleségem, felelem én, ott áll­ni! Na, ebben maradunk, s még két dolgot: Musil, ahol Ul­­rich és Agathe, a testvérpár szerelme lett meg „a végén”. Mi meg, nevetünk Tandori Ágnessel, test­vérpárrá lettünk avatva, sejtem, nem kérnél belő­lem így. Hááát... Aztán, jobb hagyni ezt a Jennifer és Jonathan Hart édelgést, nem a mi formánk, mon­dom a húgomnak: te, a színház egy munkanélküli­vel fordíttatja a csúcsdrámát Shakespeare-től. Ve­led, mi? Ezt kérdi Tandori Ágnes. Mert hogy külön­ben megint nincs munkád? Nincs, felelem, ha ezt a cikket befejezem, Shakespeare-től a csúcsdrámát egy munkanélküli fordítja, nem tisztára jóléti kont élünk?! A szabadság kérdőjelei Kis János filozófus a társadalmi igazságosság liberális felfogásáról és az állam kötelességeirő­l­ ­ A Beszélő augusztus-szeptemberi számában jelent meg Márkus György filozófiai tanulmánya a szabadságról, az ön vitacikke, Márkus válasza és az ön viszonválasza. Miért gondolták, hogy most jött el az ideje ennek a vitá­nak? Talán azért, mert a posztkommu­nista országokban - Magyarországon is - egyre kevésbé becsülik a szabadsá­got az emberek? Mert egyre kevésbé te­kintik igazi értéknek?­­ Biztos benne, hogy így van? Aján­lok egy gondolatkísérletet. Képzelje el, hogy népszavazást írnak ki arról, visszatérjen-e az ország az egypárt­­rendszerű diktatúrához. Újraállamo­­sítsák-e a magántulajdont. Felszámol­­ják-e a szólás, gyülekezés, egyesülés szabadságát. Megszüntessék-e az útle­vélhez való jogot. Újjászervezzék-e a politikai rendőrséget. Ön szerint a többség igennel szavazna? Szerintem nem. Elég sokan hiszik, hogy az állam­szocializmussal visszajönne a teljes foglalkoztatás és a szociális biztonság viszonylag magas foka is. De csak egy kisebbség volna hajlandó lemondani megszerzett szabadságáról, cserében a remélt előnyökért. Véd és elősegít - Akkor újra megkérdem: miért érezték úgy, hogy ez a vita időszerű? - A filozófiának, a természettudo­mányoktól eltérően, nincs saját tárgya: mindennapos erkölcsi és világnézeti meggyőződéseinkkel foglalkozik. Az első nagy európai filozófus, Szókratész nem is csinált mást: járt-kelt a piacté­ren, és kérdezgette az embereket, tisz­tában vannak-e azzal, hogy miben hisznek, igazolni tudják-e a vélekedé­seiket. Ha a filozófia elveszítené ezt a szókratészi képességét, többé nem vol­na létjogosultsága. De a filozófus ma már mégsem Szókratész, nem a Nagy­vásárcsarnokban bölcselkedik. A filo­zófia önálló diszciplínává lett, az élet által felvetett kérdések további, má­sod- és harmadfokú kérdéseket szül­tek, melyeket a filozófusok egymással vitatnak, nem a szélesebb közönséggel. Ezért a filozófiai problémák vitatásá­nak ugyanúgy megvan a saját ritmusa, mint a szaktudományos vitáknak. A szabadság modern eszméjének nehéz­ségei, melyekről Márkus György ta­nulmánya szól, legalább két évszázada foglalkoztatják a filozófusokat. Más kérdés, hogy újrafogalmazásuk és a megoldásukra tett új és új kísérletek mindig annak a kornak is szólnak, amelyben a filozófus előveszi őket. A mi vitánknak is van - bármennyire el­vont kérdések körül forog - ilyen üze­nete.­­ Ennek a vitának az is különös je­lentőséget ad, hogy itt az egykori mes­ter és tanítványa cseréli ki az érveit. - Az én nemzedékem filozófusainak - a legtöbbjüknek - Márkus György volt a mestere. Mi a hatvanas évek első felében végeztük tanulmányainkat; az egyetemi filozófiaoktatás, talán a filo­zófiatörténet néhány fejezetét kivéve, akkor még a marxizmus-leninizmus sulykolásában állt. Márkus volt a nagy kivétel. Ő vezetett be minket a kortárs nyugati filozófiába. S ő mutatta meg nekünk, hogy Marx a felvilágosodás kritikus folytatói közé tartozott. Apró­lékos szövegkritikai elemzéssel arra is felhívta a figyelmünket, hogy a marxi megoldások súlyos nehézségeket vet­nek föl. Elindított egy úton, mely aztán túlvezetett a marxizmuson, és legtöb­bünket a rendszerrel szembeni ellen­zék felé vitt.­­ Márkusz egyébként ugyanúgy, az úgynevezett filozófusper során távolí­tották el 1973-ban a Filozófiai Intézet­ből, mint önt... - Igen. Ő azután rövidesen emigrá­cióba kényszerült; idestova húsz éve Ausztráliában él. - Lehet, hogy az önök eltérő állás­pontja a szabadságról eltérő helyzetük­ből is következik? Abból, hogy az egy­két évtizede Ausztráliában élő filozó­fus nagyon-nagyon más tapasztala­tokkal rendelkezik, mint az, aki - elő­ször a demokratikus ellenzék vezér­alakjaként, majd a rendszerváltás ak­tív résztvevőjeként, egy ideig pártpoli­tikusként, sőt pártvezérként - az elmé­letet egy időre felcserélte a legsűrűbb gyakorlattal? - Nem gondolnám. Nem létezik a szabadságnak egy elmélete, mely ma­gyar rendszerváltók számára érvényes, meg egy másik, mely Ausztrália legelő­in volna igaz. A Márkus által újrafo­galmazott nehézséggel mindenkinek ugyanúgy szembe kell néznie, aki sze­rint a szabadság a politika egyik köz­ponti értéke. - Miben áll ez a nehézség? - A korai liberalizmus azt a tételt állította föl, hogy az igazságos és jó társadalomban az egyik ember sza­badságát csak a másik ember hasonló szabadsága korlátozhatja. Az állam­nak tehát nincs más dolga, mint hogy védje minden egyén lehető legnagyobb szabadságát a jogtalan beavatkozá­sokkal szemben. Mivel a védelem célja az, hogy az egyént mások ne akadá­lyozzák céljainak kivitelezésében, ezért ezt negatív szabadságnak, vala­mitől való szabadságnak nevezik. No, de könnyen belátható: a negatív sza­badság csak annak a számára jelent valamit, aki képes saját célokat kitűz­ni és megvalósítani a céljait. Analfabé­ták számára az írott sajtó szabadsága nem érték: akkor sem tudnak újságot olvasni, ha nincs cenzúra, meg akkor sem, ha van. A negatív szabadság csak akkor értékes, ha megvannak a gya­korlásához szükséges erőforrásaink. Meglétüket nevezik pozitív szabadság­nak, valamire való szabadságnak. És itt kezdődik a nehézség. Abból indul­tunk ki, hogy a negatív szabadság na­gyon fontos jószág: az államnak min­­denekfölött védenie kell. S azt talál­tuk, hogy a pozitív szabadság valami­lyen minimuma nélkül a negatív sza­badság semmire sem jó. Ha tehát az ál­lamnak kötelessége egyformán védeni minden polgár negatív szabadságát, akkor fölvetődik a kérdés: nem kell-e ugyanígy egyformán elősegítenie min­den polgár pozitív szabadságát is? Ha jogunk van rá, hogy az állam ne enged­je meg az illetéktelen beavatkozást életünkbe, nincs-e jogunk arra is, hogy bocsássa rendelkezésünkre az erőfor­rásokat, melyek nélkül képtelenek va­gyunk élni a negatív szabadság adta lehetőségekkel? Jómódúak privilégiuma? - Ez a kérdés botránykő a liberáli­sok számára, nem gondolja? A libera­lizmusról ugyan ellenfelei állítják, de talán nem teljesen alaptalanul, hogy álláspontja szerint „mindent szabad, például a híd alatt aludni vagy éhen halni”.­­ A liberalizmus nagyjaira ez az ál­lítás sohasem volt érvényes. Igaz, ők valóban úgy gondolták, hogy jogaink negatív természetűek. Mindenkinek joga van hozzá, hogy mások ne avat­kozzanak be védett tevékenységeibe. De nincs hozzá jogunk, hogy mások a rendelkezésünkre bocsássanak java­kat, melyeket nem az ő hibájukból nél­külözünk. Másfelől azonban a libera­lizmus klasszikusai azt tartották, hogy az emberek többsége valamilyen mér­tékben altruista, együttérez nélkülöző társaival. A szenvedést látni is rossz; a többieknek jobb, ha a nélkülözők ke­vésbé nélkülöznek. Ámde a nélkülözés csökkentéséhez külön-külön mindenki csak elhanyagolható mértékben tud hozzájárulni. Ezért minden altruista azt gondolhatja: ha én alamizsnálko­­dom, a rászorulók helyzete nem javul, ha nem alamizsnálkodom, a helyzetük nem romlik. S ezért aztán az önkéntes alamizsnálkodás nem működik. Szük­ség van állami adóztatásra és újra­elosztásra. Az állami kényszer teszi le­hetővé, hogy mindenki megadja azt a segítséget a rászorulóknak, amit ön­ként is megadna. Milton Friedman, a kapitalista szabadpiac egyik leghíre­sebb modern propagandistája is ezt mondja. Erre hivatkozva javasol „ne­gatív jövedelemadót” (automatikus jövedelemkiegészítést) a létminimum határától lefelé.­­ S ez volna akkor a liberális válasz a kritikára, mely szerint a liberálisok érzéketlenek a szenvedés és nélkülözés iránt? - Ez egy lehetséges válasz, én azon­ban nem hiszem, hogy kielégítő volna. Az egyik bökkenője az, hogy egy nehe­zen ellenőrizhető feltételezésen nyug­szik: azon, hogy majdnem mindenki altruista valamennyire, és majdnem mindenki legalább annyit áldozna ön­ként a nyomorúság enyhítésére, amennyit az állam adóként elvon és újraoszt. A másik baj pedig ezzel az elgondolással, hogy a jómódú emberek jóindulatától teszi függővé, hozzájut­nak-e a rászorulók ahhoz a minimum­hoz, amely nélkül nem lehetnek az ál­lam egyenlő polgárai.­­ Akkor hát mégis pozitív szociális jogokról kell beszélnünk? De akkor miben különbözik a liberalizmus a jó­léti szocializmustól? - A jóléti szocializmus valóban azt állítja, hogy nincs morális különbség a szabadság negatív és pozitív feltétele­inek megteremtése között. Ha az egyik jog, akkor a másik is az, és valamiféle szociális minimumra minden állam­polgár alanyi jogon igényt tarthat. De ez a tézis nem tartható. Előfordul, hogy az állam egyszerűen nem képes minden rászorulót ellátni a minimáli­san szükséges javakkal. Nem tud annyi adót beszedni, amennyi ehhez kellene. Jogot sért-e, ha nem teszi meg, ami nem áll hatalmában? - De ha a szociális jogok túl erősek, a közösségi altruizmus pedig túlságo­san gyenge, akkor mi marad? - Véleményem szerint a társada­lomnak nem azért kell az állam útján támogatnia nélkülöző tagjait, mert így tudja koordinálni a többség segítő szándékát, hanem azért, mert a több­ségnek kollektív kötelessége a segítés. De ez a kötelesség nem egyéni jogon alapul. Az állam kötelessége abban áll, hogy minden körülmények között ke­resse a leghatékonyabb technikákat, melyekkel az elkerülhető hátrányt ki lehet küszöbölni, a csökkenthető egyenlőtlenséget mérsékelni lehet. - Megfogható dolog ez? Miben kü­lönbözik az ilyen kötelesség egyfelől a szociális jogoktól, másfelől a közösségi altruizmustól? - Az a kötelesség, amelyről én beszé­lek, nem kikényszeríthető, a költségve­tés elosztható bevételeit nem lehet bí­rósági határozattal növelni. Másfelől a gyengék és elesettek iránti együttérzés hiánya erkölcsileg kifogásolható ugyan, de nem lehet intézményes úton számon kérni. Az a kötelesség, amely­ről én beszélek, elvben számon kérhe­tő. A Bokros-csomagról hozott alkot­mánybírósági határozatokat jórészt hibásnak tartottam, mert az Alkot­mánybíróság kívánta eldönteni, hogy szükségesek-e a költségvetési megszo­rítások. Azt viszont lehetségesnek, sőt kívánatosnak is tartanám, hogy kiala­kuljon egy eljárás, amelyben az Alkot­mánybíróság állást foglal a kormány szorító intézkedéseiről, rámutatva ag­gályos pontjaikra, a parlament pedig mérlegeli a bírák megfontolásait, mi­előtt a végső döntést meghozza. Hogy ez az eljárás hogyan működjék, azt végig­gondolandó részletkérdésnek tartom. Taktikai eltérések - Amikor tavaly nyáron a parla­mentben meghiúsult az alkotmány­­koncepció elfogadása, a szocialisták úgy érveltek, hogy az alkotmánynak szerintük a szociális jogokat is magá­ban kell foglalnia... Lehet, hogy éppen erről folyt akkor a vita?­­ Ma is azt gondolom, hogy a szocia­lista vezetők ebben a kérdésben egy­szerűen következetlenek voltak. 1995- ben tiszteletre méltó bátorsággal kiáll­tak a Bokros-csomag mellett. 1996- ban pedig ragaszkodtak hozzá, hogy olyan alkotmánya legyen az ország­nak, amely egyértelműen tiltaná azt, amit 1995-ben csináltak.­­ Mindaz, amit a modern liberaliz­mus szociális tartalmáról leírt és most elmondott, fölfogható-e mint egyfajta ajánlat a magyar liberálisok számára? Hogy tisztán és egyértelműen tudják magukat megkülönböztetni egyfelől a szabadpiaci neokonzervativizmustól, másfelől a jóléti szocializmustól?­­ Azt figyelembe véve, hogy a filo­zófiai érvelés ritkán fordítható le köz­vetlenül politikai programpontokra, a válaszom: igen, két megszorítással. Először: a társadalmi igazságosság nem az egyedüli kérdés, melyben a li­beralizmus sajátos álláspontot képvi­sel. Ott vannak például az emberi jogi határesetek, a népszerűtlen kisebbsé­gek (így ma a romák vagy a melegek) jogai. Másodszor: a rendszerváltástól napjainkig az igazságosság problémá­ja megosztotta ugyan a magyar liberá­lis főket, de ennek a nézeteltérésnek nem voltak politikai következményei. „Friedmanisták” és „keynesiánusok” mind egyetértettek abban, hogy az ál­lamot vissza kell szorítani, és hogy a stabilizáció minden fájdalmával együtt elkerülhetetlen. A liberális tá­bort elsősorban az különböztette meg a többiektől, hogy ebben a két kérdés­ben jóval következetesebb volt, mint mások. Most pedig elsősorban az kü­lönbözteti meg, hogy egyértelműbben vállalja a magyar társadalom és gaz­daság nyitottá válását, betagozódását a nyugati világgazdaságba, mint bárki más. Amíg a magyar politika vízvá­lasztó kérdése lehet, hogy vásárolhat-e külföldi állampolgár földet Magyaror­szágon, addig a liberálisok között a döntő politikai ügyekben legföljebb taktikai nézeteltérések lesznek. Rádai Eszter A szociális minimum tézise nem tartható Rédei Ferenc felvétele IHiMMlWKffMflHMWWBiHnPWWP# ■anHtaitiiiiiHiiiaBaMBaBiMi zási sportágból, hát igen, de attól még nem baj, hogy 1947-ben nem mentem el megsegítendő háborús gyereknek Hollandiába, itt vagyunk. Sárga bringa Megy megint a Tour de France, fut az egyik leg­nagyszerűbb dolga e világnak, oly gyönyörűséges nevű helyek közt gurulnak, csorognak, szöknek kis csapatok vagy színes trikós egyének, mint hogy azt mondja Le Puy du Fou, Plumelec stb. Erről azonban nekem nem az a hongkongi vicc jut az eszembe, hogy: „Nekem kínai. Összetévesztem a Tu Fut a Pi­­errot le Foux-val”, na, szóval az egyik egy kínai köl­tő, a másik a Bolond Pierrot, nem, hanem: nézd, mit látsz, mutatom Tandori Ágnesnak, a Cipollini, a tegnapi szakaszgyőztes, ugye, aki az összetettben aztán egy adott nap után vezet, sárga trikót kap, tegnap a Cipollini, magyarázom, még amerikai ga­tyában volt, egy az egyben a csillagos-sávos lobogó volt a nadrágja, ma már az is sárga, mint a trikó, sárga a napszemüvege, a kesztyűje, és a tévében a csudálatos közvetítő, Rudi Altig mondja: csak a ha­ja nem, az túl feltűnő lett volna. De a bringája! Amerikából estéről reggelre kapott egy sárga brin­gát a Cipollini, tiszta ottani szeretetből. Ezek az iga­zi dolgok! Boldog is a második szakaszgyőzelmével a nagy mélák Szupermárió, Mario Cipollini, és na­gyon szerény közben, tudja, a Champs Élysées-n aligha ő viseli majd a trikót, de sebaj, minden ily nap tiszta nyereség, tiszta büszkeség. Egy igazi vi­lág, mutatom Tandori Ágnesnak, aki keserveset só­hajt, tudja, miért mondom ezt, hol és mely foglalko­ HÉTVÉGE Fogyó sáv Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál? Nem. Virág, titkos féreg fogától? Tegnap befejeztem a Gustav Adolf-novella fordítását, a múlt századi svájci Con­­rad Ferdinand Meyer gyönyörű műve, a körverse­nyen bezzeg nem megy a nagy svájciaknak, Remin­ger bukott, Zülle is feladta, készül inkább a spanyol hurokra. De a C. F. Meyer nyerő! Megsirattam a kis hölgyapródot, na, nem mondom el a poént. Ezek a régi romantikusok! Meg az egész szépség művészet. Dal, tánc, ének, ekhó. Villon, tavalyi hó. Szomorú ez a fogyó sáv, a kultúráé, már hát ha centrálisan nem „adogassák”, jobban nyugszik, kétségtelen, a sírvers szerint Kassák, ám jelen soraimat én inkább Nagy Lajos emlékének ajánlom, keserű a szám az Odol el­lenére is. Fogyó sáv a kultúra, mesélem a XII. ker­­műintézetben szuperintelligens nyomdász barátom­nak, ő is verebes, ő is vigaszra vár, kezes fiókára vá­runk mindketten. Majd. Mondom, jöhetne ily ma­dár, mert épp a legújabb - külhoni - ösztöndíjból hajítottak ki engemet, na, mindegy, legalább szabad maradtam, kutyák és farkasok, ha már a múlt szá­zadnál tartunk. De a fogyó sáv, mondom, az nekem utoljára a bikininél volt szép, ahogy mondja Ottlik, az emberek, de főleg - kizárólag! - a lányok szép pu­cér hasát illetően, Lukács uszoda. Az szép fogyó sáv volt, az úgynevezett fürdőruháé. De különben? Ez a kulturálisan fogyó sáv? Szerencse, mondom, én már 59 éves leszek, nem kell sokat lehúznom itten. De akkor inkább hirtelen halni, mint Gustav Adolf! Rágyújtunk mindig­ más-az é íze rossz ciginkre. Esély a gyorsabb elmúlásra? Égsz, kérdi nyomdász barátom. Égünk, mondom. Mert azért hát, hát nem? , NÉPSZABADSÁG 97

Next