Népszabadság, 2002. április (60. évfolyam, 76-100. szám)
2002-04-20 / 92. szám
önálló nemzeti lét) kezdetben a pánszerb felfogás dominált, így Podgorica 1997-ig azonosult Belgráddal. Akkor azonban a reformer kormányfőt, Milo Djukanovicsot választották elnökké, és megkezdődött a távolodás. A pánszerb érzelmek kihűltek, a népesség egynegyedét alkotó albánok és muzulmánok eleve a függetlenség pártján álltak, a Djukanovicscsapat pedig arra építette fel legitimációját, hogy megszabadítja Montenegrót a belgrádi gyámkodástól (nem kis utópizmussal abban bízva, hogy a független Montenegró sokkal több nemzetközi segélyt kapna). Ezt a politikát támogatta a Nyugat is, mivel a Milosevics-rezsim felbomlasztásának egyik eszközét látta benne, Belgrád pedig, minthogy Koszovóval volt elfoglalva, nem kockáztatta meg a fegyveres beavatkozást, így Djukanovics-kormányzat kiépíthetett egy csaknem független államot, saját vámrendszerrel, külön pénzzel és önálló külpolitikával. A kapcsolatok meglazulására jellemző, hogy Montenegró a koszovói háború idején semleges politikát folytatott, és már 1999 augusztusában javaslatot tett a JSZK felszámolására, helyette egy duális szövetség létrehozására. 2000 őszén nem kapcsolódott be a Milosevics-ellenes egységfrontba sem. Milosevics bukása sem változtatott a helyzeten, mert az új belgrádi vezetés föderalista válaszplatformot dolgozott ki (2001. február), amely csak erősítette a montenegróiak azon hitét, hogy a szerb politika mindenkor hajlamos paternalista módon viszonyulni hozzájuk. Montenegró is eljutott tehát oda, ahová tíz évvel korábban a többi elszakadó köztársaság. Azt leszámítva, hogy Montenegróban is jelen van a jugoszláv hadsereg, a JSZK már évek óta csak papíron létezik. Mégsem lehet egykönnyen megszüntetni, mert a korábbi szecesszióktól eltérően, amikor az egyes nemzetek belső konszenzusra jutottak a szétválást illetően, ezúttal belül alakultak ki a törésvonalak: a montenegróiak és a szerbek között egyaránt vannak hívei mind a szétválásnak, mind a közös államnak. A rendezetlen állapotok senkinek sem voltak jók. Djukanovics a függetlenséget nem tudta elismertetni sem a közvélemény megosztottsága, sem a megváltozott nyugati prioritások miatt: már nem a Milosevics-ellenes harc elemét látják törekvéseiben, hanem a dominóeffektus esetleges újabb megindítóját, a kényes koszovói, macedóniai és boszniai egyensúly felbillentőjét. Belgrád is a közös állam fenntartását szorgalmazta. A tengeri kijárat biztosítása és a belgrádi elit montenegrói származású részének érzelmei mellett ebben elsősorban a stabilitás igénye játszott szerepet (ki akarna beruházni egy olyan országban, amelynek még a neve meg a határai is bizonytalanok?), valamint Koszovó jövőjének a kérdése. Az ENSZ BT 1999. júniusi, 1244-es számú határozata szerint ugyanis a tartomány Jugoszlávia része - de minek lesz a része Koszovó, ha Jugoszlávia megszűnik? A kompromisszum A nézeteltérések miatt az is kétséges volt, hogy van-e még egyáltalán kölcsönösen elfogadható modell. A Solana-egyezmény (noha egy kissé közelebb áll a belgrádi elképzelésekhez) igazi kompromiszszummá sikeredett, hogy minimálisan elégedettek lehessenek az unionisták, és megőrizhessék reményeiket a függetlenségiek. De még így is sokan kritikusan fogadták. Csalódottak a montenegrói függetlenség hívei, olyannyira, hogy a népszavazást már többször beígérő Djukanovics akár el is vesztheti az őszi elnökválasztást. A koszovói albánok elutasítják a BT-határozat érvényességének kiterjesztését. A kettős gazdasági rendszer miatt pedig a szerb közgazdászok jósolnak működésképtelenséget. Az egyezménynek valóban vannak homályos részletei, és leginkább a daytoni Boszniához hasonló államszövetséget vázol fel. Vagyis biztosan nem jelent végleges megoldást. De nem is ez a lényeg. Mert lehet, hogy a szerbeknek és montenegróiaknak nincs szükségük egy új unióra, de egy időt és rendezett átmenetet biztosító egyezményre igen. Ezért legalább rövid távon a Solana-kompromisszum előnyös lehet. Montenegró legalizálhatja a félfüggetlenséget, és nemzetközi garanciát kapott a népszavazásra. Szerbia ígéretet kapott arra, hogy Montenegró kiválása esetén is érvényes marad a koszovói BT-határozat, a nemzeti és állami egység megőrzésére törekvő Kostunica pedig személyes sikert is elkönyvelhet, amire égető szüksége van a Djindjiccsel vívott harcában. Az EU sikerélménnyel kezdheti meg az újabb balkáni szerepvállalását. S ami talán a legfontosabb, hogy az eddigi kaotikus állapotok helyett a szerb-montenegrói egyezmény az újrakezdés vagy a rendezett szétválás elősegítésével a következő három évben hozzájárulhat a regionális stabilitás biztosításához. JUGOSZLÁVIA KIALAKULÁSA ELSŐ JUGOSZLÁVIA MÁSODIK JUGOSZLÁVIA UTÓDÁLLAMOK NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. ÁPRILIS 20., SZOMBAT 23 Keresztválasz Füzes Oszkár Ha ügyvédnek állt volna, mindenki jobban jár - morogja csak úgy magának egy jogtudor, ám a terem kicsi, sok újságíró meghallja, és írja is a világsajtó, hetek óta. A hágai jogász ugyanis egy vádlottá lett szerb kollégáról beszél, aki a nemzetközi bíróság színe előtt önmaga ügyvédjeként nem akármilyen teljesítményt nyújt. De nem jogtanácsosként lett világhírű. Meglehet, most erről az oldaláról is elhíresül. Szlobodan Milosevics otthonosan lubickol az angolszász büntetőeljárási jog hullámai között. Az ügyészeket gyakran, de olykor a bírákat is kioktatja, amiért persze rendre megfeddik, olykor kikapcsolják a mikrofonját, máskor szinte könyörögnek neki: térjen a tárgyra. - Mindig azon vagyok - feleli, és már mondja is a következő, logikailag és jogilag hibátlan okfejtést, már ha csak a tényeknek azon csoportját nézzük, amelyek őt látszanak igazolni. Ám ezt aligha lehet a szemére hányni, ez az ügyvéd dolga a perben, főleg, ha önmagát védi. Még inkább, ha az egész eljárást törvénytelen, koncepciós politikai kirakatpernek tartja. A vádirat szerinte nem más, mint drága pénzen bilivel összehordott hazugságtenger, szakmailag meg olyan, hogy egy elsőéves joghallgató galacsinná gyúrva dobná ki az ablakon. A főtárgyalás elején még úgy tűnt, hogy Milosevics meg sem fog szólalni a bíróság előtt, vagy ha mégis, akkor politikai deklarációkat tesz. Nem így történt. Nem csak így történt. Milosevics nem válaszol, vagy politikai nyilatkozatokat tesz, ha rá nézve terhelő és nehezen cáfolható állításokat hall. Vádlottként joga van ehhez. Ám ha csak picit is kétségbe vonható valami, amit a rovására írnak, Milosevics makulátlan ügyvéddé válik. Magát védi, ehhez is joga van. Ahhoz is, hogy keresztkérdéseket tegyen fel a vád tanúinak. Elképesztően jól keresztkérdez. Mahmut Bakali egykori koszovói albán kommunista pártvezető a vád tanújaként jelent meg a hármas tanácsteremben. Négy óra múlva megszégyenülten távozott, mert az derült ki, hogy elvtelen, jellemtelen, megbízhatatlan. Összezavarodott, mellébeszélt, hol így, hol úgy, hol sehogy nem emlékezett ugyanarra, és még a dátumokat is összekeverte. Ha az ügyészség koronatanúnak szánta, nagyon melléfogott. Milosevics azt „szedte ki” Bakaliból, hogy a koszovói albánok valójában mindig kiszakadni akartak Szerbiából, a szerb-jugoszláv elnök csak állama épségét védte. Mi több, amikor a NATO-bombázásoknak véget vetendő, elfogadta a nemzetközi közvetítők ultimátumát, Csernomirgyintől és Ahtissaritól biztosítékot kapott: Koszovó Jugoszlávia része marad. Maradt is, papíron világosan. Akkor hol itt a bűn? Bakali próbálkozik, az albánok jogfosztása, elüldözése, irtása. Nyilvánvaló tényekről beszél, Milosevics mégis ízekre szedi. Jogfosztás? A koszovói albánok maguk nem éltek alkotmányos jogaikkal. Elüldözés? A NATO bombái elől menekültek. Irtás? Ugyan már. Hány szerb élt 1998 előtt Koszovóban? 360 ezer. Mennyi van most? Hetvenezer. Kit üldöztek és irtottak? Bakali kezdené, hogy na de, és mondaná a nyilvánvalóan más okokat és tényeket, de ilyenkor Milosevics vagy rögvest visszavedlik sértett vádlottá, vagy témát vált, és megkeresztkérdezi a tanút, ugyan definiálná az apartheid fogalmát, ha már használta. Bakali besétál a csapdába, Milosevics pedig fejből és hibátlanul idézi a nemzetközi jogi meghatározást, az apartheid töröltetik a jegyzőkönyvből. Ekkor már Richard May tanácsvezető bíróról is azt suttogják, hogy kissé elege van az ügyészekből is, akik nagy igyekezetükben nem eléggé precízek. May vasbeton-szilárdságú eljárást és támadhatatlan ítéletet akar, tudva: az egész nemzetközi büntetőbíráskodás jövőbeli hitele, talán puszta léte is a Milosevics-per hitelességétől függ. Ezt tudja, sőt mondja Carla del Ponte főügyésznő is. A svájci „vaslódi” nagy érdemeket szerzett abban, hogy Milosevics a hágai bíróság elé került. Ám - már hazájában is így tartották - szakmailag legfeljebb közepes ügyész. Helyettesei és szakértői pedig olykor tényleg kapkodnak. Hol túl sok, hol túl kevés tanút akarnak becitálni, hol ezt, hol azt veszik elő a hatvanhat vádpont közül. Politikailag nyilvánvaló, hogy Milosevics szerb pártvezetőként, majd állami vezetőként, és főleg a szerb-jugoszláv hadsereg főparancsnokaként felelős mindazokért a rémtettekért, amelyeket szerb katonák, rendőrök, karhatalmisták és szabadcsapatok elkövettek. De ez itt egy bűnper. Itt jogilag („minden ésszerű kétséget kizáróan”), tanúkkal és dokumentumokkal kell bizonyítani, hogy a vádlott döntéshozói felelősséget visel, tudott alárendeltjeinek bűntetteiről, és nem tett semmit ellenük. E pillanatban még a vád a meggyőző tanúkkal és dokumentumokkal is adós. Akik eljöttek tanúskodni, azokat lásd fent, akik nem, azok közül néhányan öngyilkosok lettek. Akik még majd jönnek, azokról nem tudni, hoznak-e, hozhatnak-e anyagokat a belgrádi archívumokból. Eddig nem hozhattak. Ráadásul utána Milosevics tanúi következnek. Ha ők hozhatnak dokumentumokat, ki tudja, mi lesz bennük. Ha nem hozhatnak, a vádlott érvelhet: hol itt a korrekt eljárás? Lesz még izgalom. Papíron a horvátországi háború az ottani szerbek és a horvát állam belső konfliktusa volt, amihez Milosevicsnek látszólag semmi köze. (Tudjmannak annál több.) „Mindenki” tudja, de az ügyészségnek jogilag kell bizonyítania, hogy Milosevics tudott a horvátországi szerb szabadcsapatok dúlásairól. Aztán papíron Boszniában is egy háromoldalú, helyi polgárháború zajlott. Inkább polgárok elleni háború: a katonák nem annyira az ellenség katonái, mint inkább civiljei ellen „harcoltak”. Aminek éppen Milosevics is segített véget vetni, kezet is fogott vele a „nemzetközi közösség” Daytonban és Párizsban. Hogy kirobbantani is segített, azt megint papírokkal kellene igazolni. S ha ez sikerül, még akkor sem biztos, hogy a kegyetlenkedésekért jogilag felelőssé tehető. Koszovóban pedig egy jogellenesen felfegyverzett kisebbség harcolt az állam fegyveres, de törvényes hatóságai ellen. Már a vádirat felolvasásakor kitűnt: az ügyészség abból indul ki, hogy a tényekből, az időrendből, Milosevics saját (dokumentált) szavaiból és tetteiből olyan zárt logikai lánc alakul ki, amely bizonyítja a vádlott bűnösségét. A vádirat felolvasása után úgy látszott, ez így is van. Ám a vádirat felolvasásának végére Milosevics rájött: van keresni valója, ha felhagy a bíróság bojkottálásával, és szembeszáll a vádirattal. Ha széttépni nem is, de öszszekuszálni képes a láncszemeket. Egy olyan bonyolult politikai-történelmi folyamatban, mint amilyen a volt Jugoszlávia elmúlt tizenöt esztendős története, bőven akad nem leegyszerűsíthető tény, ok és okozat. S ha hozzátesszük a világvezető hatalmak hosszas tévelygéseit a jugoszláv válság „kezelésében”, akkor Milosevicsnek még esélye is lehet. Legalább arra, hogy kétségeket támasszon a per jogi megalapozottsága ellen. Arra, hogy erkölcsileg áldozatnak állítsa be magát. Se arra mindenképpen, hogy igazolja: nem ő az egyedüli bűnös a „fejesek” közül. Akkor miért csak ő van Hágában? Jó kis keresztkérdés, pedig könnyű rá a válasz. Azért, mert a még élő, akkor állam- és kormányfők közül nyilvánvalóan ő az egyetlen, aki népirtásra, emberiség elleni bűntettekre irányuló állampolitikát folytatott és folytattatott embereivel. Tudjman már halott, Izetbegovicsot ezzel vádolni nem lehet. De marad még egy keresztkérdés. Lehet, hogy Hasim Thaci koszovói albán vezért is egyszer Hágába idézik? Képletes, de igaz, hogy Hágában Nagy-Szerbia, Nagy-Horvátország és Nagy-Albánia együtt ül a vádlottak padján. Háromféle nemzeti színű álarcban, de egy arccal, az erőszakos nacionalizmus rémképében. Ezúttal Milosevics (egyébként is álságos) Nagy-Szerbiája volt a legerőszakosabb és legbűnösebb, a horvát, a muzulmán és az albán esetben felmerülhet a védekező nacionalizmus mentsége, de gyakran túllépték a jogos önvédelem határait. Ám ez történelmi megítélés tárgya. A bűnpernek más a tárgya. Keresztkérdés: szabad-e, érdemes-e ennyi időt, pénzt és munkaerőt arra áldozni, hogy egy politikai játszma vesztesének jogi bűnösségét megállapítsuk (vagy jogi ártatlanságát állapítsuk meg)? Erre csak „keresztválasz” adható. Milosevics már nem a világpolitika, hanem a nemzetközi jog kezében van. Jó, hogy úgy érzi, ez jó neki. Jó, hogy jó ügyvédje önmagának, ha már nem kért más ügyvédet, akkor a tárgyalás így korrekt. De a legjobb tényleg az, hogy Milosevics már a jog kezében van. Bármi legyen az ítélet, mindenki jobban jár: a jog a világ ügyeinek legjobb védője. Hága, 2002. április