Népszabadság, 2003. január (61. évfolyam, 1-26. szám)
2003-01-18 / 15. szám
í NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2003. JANUÁR 18., SZOMBAT I Kodály és tudósa Bácher Iván Van Pesten, közelebbről a Újlipótvárosban egy elsőrangú kutya-macska tápbolt. Még meg is nyírják, fürdetik a jószágot ott. Mikor még pesti is voltam, gyakorta betértem ide, s nem csupán azért, hogy beszerezzem a macska- és ebbetevőt, hanem azért is, hogy diskuráljak egy kicsinyt. A pult mögött ücsörgő hölggyel remekül tudtunk beszélgetni, lévén közös témánk ugyanis: a zene. Visszaemlékeztünk a régi Zeneakadémiára, ahol még a zene és nem a pénz volt az úr, ami még családias volt, emberi, meleg. Beszélhettünk régi professzorokról, figurákról, a hölgy mesélt Kodályról, Szabó Ferencről, Járdányiról, Kocsisról, Kurtágról, Sárközyről, Kroóról, Kórodyról és a többiekről, akikhez órákra járt. Mert a kutyás hölgy zenetudomány szakot végzett, dolgozott is évekig egy zenetudományos intézetben, jelentek is meg közleményei szaklapokban. De aztán belefáradt a fiatal kutatónő a közönybe, érdektelenségbe, s kutyatáp-kereskedőnek képezte át magát. Szereti a jószágokat, szereti vevőit, de azért csak-csak érződik kicsiny szomorúság hangjából, mikor panaszolja: „Senkit nem érdekel ma a zenetudomány, tudja, senkit. Nincsen szükség zenére sem, nemhogy zenetudományra. Meg is szűnik az egész. Nem lesz! És senki észre sem veszi majd, hogy nincsen. Már Kodályt elfeledték. A fiatalok nem tudnak énekelni, nem ismerik a kottát, süketek a zenére, fafülük van, s ami még rosszabb: faszívük. Nem nyílik az meg már, nemhogy zenére, de semmire, nem kell a zene, vége van, vége van. Itt legalább a kutyákat érdekli, amit csinálok. Még egy macskaalom is lesz, ugye...” Ez a kedves hölgy jutott eszembe, miközben végigolvastam Breuer János kollégám legújabb könyvét, mely a Kodály és kora címmel jelent meg a kecskeméti Kodály Intézet gondozásában, Ittzés Mihály szerkesztői segedelmével nemrégiben. Breuer János Kodály-könyve okos, tudós, aprómunkás kötet. A való világgal dacoló. Az első néhány dolgozat szakmabélieknek, karvezetőknek, muzsikusoknak szól leginkább, szigorúan zenéről, apró részletekről, nüanszokról, szakmai finomságokról esik szó bennük, Kodály kórusműveinek előadási idejéről például vagy egy-egy mű különféle variánsairól. De ma, a semmihez sem értők, szaktalanok, kóklerek és sarlatánok triumfálásának korában minden magányos, valóvilág-ellenes olvasónak, legyen bármi is a civil foglalkozása, jóleső egy-egy ilyen megokolt, tényekkel aládúcolt fejtegetést látni. Az okos szó szépsége sugárzik Breuer szakdolgozataiból. Szélesebb kör érdeklődésére tarthatnak számot a szerző Kodály és a színpad, illetve Kodály és a film kapcsolatát feldolgozó tanulmányai. Ha lenne ilyen, mint ahogy nincsen (hacsak nem Kubában), minden magyar szociáldemokrata számára roppant tanulságos lenne a szocdem Jemnitz Sándor és Kodály ádáz küzdelmeit bemutató közlemény. (Csak Jemnitz küzdött egyébként, Kodály nem vett tudomást a hepciáskodóról.) Breuer Kodály-könyve leginkább mégiscsak történelemkönyv. Az elmúlt tizenkét év megfeszített történelemhazudozásai után és közepette üdítő higgadt szavakat olvasni századelőről, Horthy-korról, Rákosi- és Kádár-éráról. Roppant tanulságos például Kodály és társainak, elsősorban Vargyas Lajosnak az a kísérlete, amellyel megpróbálták kivédeni az 1948-as szovjet „zenei határozat” súlyosabb konzekvenciáit, mondván, hogy ők az éppen előírt népnemzetiség dolgában tulajdonképpen előrébb járnak, mint az élenjáró szovjet muzsikusság. Unikumok, mert közgyűjteményekben nem maradtak fenn, a Magyar Dolgozók Pártja Zenei Bizottságának üléseiről készült jegyzőkönyvek, amelyekből Breuerhez került néhány darab, s amelyeket ő lelkiismeretesen kommentálva tár itt most az olvasók elé. Kodály, aki - Breuer számításai szerint - kilenc különböző társadalmi rendszert élt és szenvedett meg, át, túl, Kodály, akinek ötször változott postacíme, miközben ki nem mozdult a Köröndről. Kodály, ez a különben szűkszavú, szinte kellemetlen ember minden rendszerben az üldözöttek, bajbajutottak, segélyezendők, méltatlanul feledettek harcos protektora volt. Breuer Kodálykönyvének utolsó cikke ezen mentegető, segélyt kérő, életet követelő és - mint Mécs Imre esete mutatja - életmentő munkálkodásából közöl csokornyi ízelítőt. Külön is el lehet mélázni 1956 Kodályán. A muzsikus mindvégig hon maradt, s nem volt éppen üldözöttnek sem mondható. Ha kényszeredetten is, de a legvadabb Rákosi-években is élt közéletet, s nyílt ellenállásra nem volt kapható. De kantátát csak-csak nem sikerült szereznie semmilyen vezér nevére, amiként az új Himnusz komponálásától is megóvta bölcsessége, magyarsága, kodálysága, mit tudom én, mije. De 1955-56- ban vért pezsdítő remekművekkel, Zrínyi Szózatával, Nemzeti dallal, Nándori toronyőrrel, Magyarország címere című kórusművével hozta lázba az amúgy is felajzott közönséget. Lázított, ha úgy tetszik, szított és tüzelt - hogy aztán október 23-án reggel felvonuljon Galyatetőre, a Dobi István lakosztálya mellett mindig az ő rendelkezésére álló pártállami apartmanba pihenni, hogy onnan aztán csak a következő év januárjában ereszkedjen alá... És hogy aztán minden tekintélyét latba vetve nekikezdjen segíteni, menteni. A Breuer által most publikált protekciót, segedelmet, kegyelmet és figyelmet kérő Kodály-levélgyűjtemény azonban nem teljes. A napokban odafentről én is kaptam egy küldeményt, amelyben Kodály Zoltán téveszthetetlen kézírásával a következők olvashatók: „ Tisztelt Bächer Úr! Talán tudja, hogy én semmi hatalomnak kegyét, lett légyen bármely színű, soha nem kerestem. Kiváltképp nem kerestem a sajtóhatalomnak kegyeit. Most mégis, ha nem is kegyét, de figyelmét kérem egy kiváló tudós kolléga ügyében. Breuer Jánosról lenne szó, s félre ne értse, nem azért, mert ötven év alatt közel ugyanennyi tanulmánya foglalkozott az én munkásságommal. Arra hívnám föl a figyelmet csupán, hogy Breuer ama lapba, amelynek ön is munkatársa, több mint negyven éve ír hétről hétre zenei kritikákat, cikkeket, alkalmi gondolatokat s nagyobb tanulmányokat. Több ezer közleményről van szó, amelyeket többé nem hagyhat figyelmen kívül senki, aki az elmúlt évtizedek zenei krónikájára kíváncsi lesz. Illőnek érzem tehát, hogy hetvenötödik születésnapján, ha már ezt más nem is tette meg, legalább ön, akinek, ha jól tudom, hírlapírósághoz és muzsikussághoz egyaránt van némi köze, legalább ön egy jó szót szóljon egy zenetudósról, aki az elmúlt félszáz évben - bár rajong értük asszonyával együtt, de - mégsem csak a macskákat etette. Üdvözlettel Kodály. ” Kedves János, biggyeszd hát e lappangó levelet archívumodba, és fogadd ölelésemet. Ötven év, ötven írás Kodályról fotó: teknős miklós HATÁR GYŐZŐ Második könyörgés összefut benne és elönti a szádat a létimádó létimádat hogy tükröm úgy léphessek elébed mint ki hétről-hétre létről-létre ébred ne aritmiáját lesd ne mérd a lázat nehogy a gyanúval elgyalázzad gitárral verd el a halált kapudról szitává lőve míg ki nem curukkol csontmellére térdelj akárhogy béget adja ki páráját hagyjon haladékot csupasz pőrén! viharzengésnek elébe úgy légy a hágó kengyelbe! létbe! amíg a létben élet jója só van lét ne lenne hétrét leáldozóban ne add meg magad a legörbedésnek tündökölj! ragyogj! tűzz fel eszmélet fűlj fel! ölelj! delelj! lelj rá te mámor lássál! különböztess! szem száj! világolj! éhes dudori szem száj! nekimenni s jelenről-jelenre ittlétet teremni összefut benne és elönti szádat a létimádó létimádat Határ Győző (1914) Kossuth-díjas, legutóbbi könyve Darályvilág Buzdugániában címmel tavaly jelent meg a Felsőmagyarországnál. CSENGERY KRISTÓF Vakszöveg Néha olyan az élet, mintha egy szövegből eltűnnének mind a pontok, vesszők, kérdés felkiáltójelek, ékezetek, vegytiszta tompaság és mormolás. A szöveg tagolatlan, halott tenger, melyben lélegzetvétel nélkül úszunk. Nincsenek kezdetek és nincsen semminek se vége. Minden egymásba ér, egymásba nőtt. Aki így él, nem is tud róla. Kiszakadva láthatja csak meg, mi vette körül. Akkor megáll, egy percre visszafordul, s émelyegve nézi, a vakszöveg hogyan hullámzik jelentéstelen. Csengery Kristóf (1957) kötete Távolodások és közeledések címmel 1983-ban jelent meg a Magvetőnél. 29 Hővér Orbán Ottó: Az évnek rémjáró szaka „Hátrahagyott költemények”, „posztumusz kötet”, „a búcsúzás versei”. A recenzens gombóccal a torkában próbálja magát szakmája alapszabályaira figyelmeztetni: a verset önmagában és önmagáért olvassuk, s nem a költő élete meghosszabbításaként, ha a test megtöretéséről beszél a költemény, és élet-halál esélyeit latolgatja, helytelen, sőt méltatlan dolog borzongani rajta, mintha kórlapon borzonganánk, vagy megrendülésünknek adni hangot, mint gyászjelentés olvastán. De hát nincs igazán foganatja az önfigyelmeztetésnek. Még a kötet külleme - Kass János munkája - is az ellenkezőjére biztat. Fekete borító, fekete reklámszalag (ezúttal felirat nélkül), a versekkel átelleni oldalakon szénfekete grafikák hófehér alapon, s végül a kötet első, nagyobbik részét kitevő dalciklus záródarabja, a Dal a Semmiről, ez a három szót - „sötét”, „vak”, „kilátástalan” - és egy tőmondatot - „Nem látni semmit” - sorakoztató-váltogató vers, fordított színmintával, szénfekete alapon hófehér betűkkel; mindez inkább azt a sejtésünket erősíti, hogy a kötet szerkesztői és előállítói is jelképes nekrológnak, metaforikus gyászjelentésnek szánták a gyűjteményt (a harmincegyedik oldallal szemközti lapon még a 66-os szám is feltűnik, igen, nyugtázzuk, mint a particédulán, ennyi évet élt Orbán Ottó). Így a recenzens is könnyebb (könnyebb?) szívvel törődik bele, hogy ezúttal nemigen lesz képes az amúgy kötelező (vagy legalábbis illendő) különbségtételre Költészet és Élet, pontosabban a jelen esetben Költészet és Halál között. Megnyugtatni - mert az olvasói vámpír önzés bizony megnyugtatható - végül maguk a versek nyugtatják meg. Orbán Ottó ezeket a költeményeket - különösen a kötet zömét adó ciklust, a Tizenöt dalt - a köteles halál társaságában írta, s maga is a haladék idő verseinek szánta őket végső tanúságtételként, mondhatnánk, halotti bizonyítványként a maga életéről és költészetéről. „Már nem tudok másfajta verset írni, / Csak olyat, melyben a halál kaszája cseng” - írja (Dal a megrendült eszményekről), s ez a ciklus minden darabjára áll. De a műfaj is az olvasó önző megnyugvásának a kezére játszik: a dal, a költészet ősformája és alapalakja, a tiszta líraiság hagyományosan a legszemélyesebb és legközvetlenebb önkifejezés műfaja. Még akkor is, ha helyzetdal, mint itt is: a véghelyzet dala, amelyben nem önszántából, kísérletképpen, mintegy szerepet magára öltve helyezkedik el a költő, hanem természettől fogva kényszerül bele, kivédhetetlenül. Így aztán a dal is élet és költészet legegyszerűbb, legsúlyosabb, egyben legprózaibb ténykörülményéről szól költőileg. Tudniillik a halálról, s arról, hogy a vers talán legyőzi a halált (persze csak addig, amíg olvasói életben tartják), de a költő maga semmiképpen. Mégpedig a legszemélyesebb és legközvetlenebb módon szól erről: Orbán Ottó haláláról és Orbán Ottó költészetéről szól. Éppen ezért kell így olvasnunk ezeket a dalokat: borzongva és megrendülve. Még akkor is, ha látjuk, hogy kopár közlendőjükön és bátor őszinteségükön most is ott van az orbáni kéznyom, veretes egyszerűségük mélyén áttételek és utalások munkálnak, Orbán költészetének játékai, sőt humora is. „Jön a fűfrizurás tavasz, de nem nekem, / Hozzám kopasz jegével a tél köszönt be, / És eltemetem énekem / Az üres szóközökbe.” Bizarr manierista kép, utalás egy Vörösmartyversre („Most tél van, hó és halál...”), furfangos „nyelvköltészeti” zárópoén: Orbán a költészet, a mesterség segítségével játszik a halállal, cicázik vele, ha már kikukoricázni nem tudja. Vagy ahogy maga írja: „Versünk ha vers egy tigris bajuszát cibálja”, A tigris bajusza című versben, annak a hét utolsó költeménynek az egyikében, amelyek valóban utolsó, hátrahagyott versek, sorbaciklusba már nem rendezhette őket szerzőjük. „Vagyonom és fegyvertáram” - írta kötete élére, épp negyven éve, Kassák Lajos. Vagyonom és fegyvertáram: ebből ad mintát, az orbáni vagyonból és fegyvertárból ez a hét vers. Egy korszakos költészetből, amely immár örökség. Az utolsó versek előtti dalciklus - egyben a kötet - címe idézet Arany Jánostól. Hamlet mondja: „Most van az éjnek rémjáró szaka, / Minden sír ásít, s maga a pokol / Dögvészt leheli ki. Most hő vért meginnám, / S oly szörnyű tettet bírnék elkövetni, / Hogy a napfény reszketve nézne rá.” A szörnyű tett megesett. A költő halott. A posztumusz kötet olvasója viszont, restelkedve ugyan, de végleg megvigasztalódik. Hiszen ami a legfontosabb a költőben, hő vére, verseiben keringő élete itt maradt nekünk, önző vérivóknak, s természetesen nem az üres szóközökben, hanem abban, ami a közök között található: a költő szavaiban. (Magvető, 53 oldal, 1490 forint) Takács Ferenc \