Népszabadság, 2015. november (73. évfolyam, 256-280. szám)
2015-11-19 / 271. szám
ior Fórum Kommentek a Nolan Paksnak megálljt parancsol Brüsszel Marbunta: Szegény felcsúti! Megmenti az EU-t és nem engedik neki, hogy szabadon mutyizzon a gazdijával! Csúnya Brüsszel, majd jól megmeneteltetjük őket a cöfögőkkel! fromilid: Ezek rengeteget lopnak, így ha egy-két manőver nem is jön be, még mindig marad bőven konc. Az állampolgárok meg néznek ki a fejükből, nem értik elsőre. Ha Brüsszel elintézi azt, hogy Paks csak szinttartó beruházás maradjon, beírok nekik egy nagy piros pontot. Ha támogatni fogja a lakossági félig önerős energiakiváltási miniprojekteket, akkor még egyet. Minta: Ilyen következményekkel járhat a szabadságharcolás azokkal szemben, akik a bankot adják... Nagy menzateszt az ország körül Mai napon: Én tanárként ma is a menzán ettem a gyerekekkel, és igencsak jó volt az étel. Nem értem, hogy miért kell ezzel a témával kiemelten foglalkozni. Nem hiszem, hogy nincsenek sokkal fontosabb témák... Hivatlan (látogató): A gyermekeim, ahova általános iskolába jártak, a szokás az volt: gyerekeknek mindenből kellett kérniük, és annyit kaptak, amennyit kértek (akár repetázhattak is), de egy minimummennyiséget mindenből enniük kellett. Maradék nem volt szokás. Amennyit kértek, azt meg kellett enniük. pamfil: A cikkből úgy tűnik, szakácsfüggő az ehető menzaétel. A szakmai tudásán múlik, hogy a rendeletileg előírtak betartásával mégis készülhessen a gyerekeknek is tetsző étel. Felrajzoltuk a Mészáros-birodalmat Aronbácsi: Mészáros Lőrinc egy olyan nagy nemes úr lesz, mint Csányi Sándor. Egyre több nemes lesz az országban, és a baloldal semmit sem tehet ellene. martongunar: Egy nagy nulla ez az ember, és újra az lesz, amikor Orbán börtönbe megy! NÉPSZABADSÁG 2015. november 19, csütörtök Útban a pokolba Fábry Béla pedagógus, a Magyar Pedagógiai Társaság alelnöke Az út, amire a menekültek ügyének kezelésével Orbán Viktor terelte Magyarországot, amire rákényszerítette ezzel az Európai Uniót, nem jó szándékkal, hanem önző, kisstílű, aljas haszonszerzéssel van kikövezve. A háború pokla elől menekülők ügyének kezelésével Orbán pokollá tette az unió együttműködésének rendszerét. Sosem volt vita nélküli az unió közös házában lakók élete. E házba senkit nem kényszerítettek, mindenki önként vállalta a közösen kialakított együttélési szabályok betartását. Korábban is voltak nézeteltérések. Ez természetes. Ahol az eltérő helyzetű lakók - országok - érdekei eltérőek, ott vita is van. De ezek a viták rendre megegyezéssel záródtak. A tagországok politikusai belátták, hogy a megegyezés, s annak alapján a közös cselekvés mindenkinek érdeke. A közös érdek, a közös előnyök késztették Európa országait, hogy a közösség tagjai legyenek. A háttérben ott volt a globális gazdasági verseny kihívása. Az európai országok vagy kihasználják az együttműködésben rejlő erőt, és akkor lehet esélyük az USA-val, Kínával, Japánnal, Oroszországgal, Indiával, Brazíliával lépést tartani, vagy megszűnik az együttműködés, és ekkor az európai országok lemaradnak. Na és? - kérdezi a gyanútlan magyar polgár -, akkor mi van? Akkor az van, hogy kevesebb jut az asztalra, a kamrába. Még kevesebb, mint ma. Kevesen látják át az összefüggést az éléskamrájuk és a világ GDP-jének 40%-át előállító országok, a versenytársak Csendes-óceáni Partnerség nevű szabad kereskedelmi megállapodása között. Pedig egyszerű ez. Ha Európa ott van a gazdasági verseny élvonalában, az az európai cégeknek megrendeléseket, az európai embereknek munkát, megélhetést, anyagi biztonságot, a jóléti szolgáltatások magas színvonalát, emelkedő életszínvonalat jelent. Ha Európa lemarad, az visszaesést, növekvő munkanélküliséget, csökkenő állami és családi bevételeket jelent, a jóléti szolgáltatások finanszírozásának ellehetetlenülését, az életszínvonal csökkenését eredményezi. Kevesen vannak felkészülve, felkészítve arra, hogy a személyes sorsuk és a világgazdaság folyamatait egyben lássák. Orbán erre a felkészületlenségre épít. Azt az óriásplakátot, mely szerint a más kultúrájú emberek elveszik a magyar ember munkáját, azok is felháborodva nézik, akik még életükben nem láttak „más kultúrájú” embert, legfeljebb a tévében. Azt, hogy sok ember veszítette el a közelmúltban a munkáját, sokakat közülük közmunkásként foglalkoztatnak ugyanott, ugyanarra éhbérért, a magyar emberek nem a hírekből tudják. Ez a hétköznapi tapasztalatuk. És félnek, ha jönnek ezek a „más kultúrájú” emberek, még annyi sem lesz, amennyi eddig volt. Bár magyar honfitársaik rúgták ki őket, de félni azoktól kell. Derék keresztény honfitársainkra nem lehet azt mondani, hogy terrorista gazemberek, velük még a szörnyű párizsi merényletek után sem lehet riogatni a kisdedeket. Még akkor sem, ha a puha diktatúra rendszerét, a maffiaterrorizmus gyakorlatát a mai Magyarországon ők, a magukat kereszténynemzeti elkötelezettségűnek hirdető honfitársaink alakították ki. „Tedd meg magadtól, amit kérünk tőled, akkor nem lesz bántódásod. Fizess vissza abból, amit adunk neked, akkor holnap is kapsz valamit. Ha nem adod nekünk szépszerűit, amire szükségünk van, majd törvényt alkotunk, s úgy vesszük el tőled. Az adódat arra fordítjuk, amire akarjuk, s ha ellene szólsz, az adóellenőrök majd találnak nálad hibát, az ügyészség talál olyan paragrafust, amire hivatkozva téged vezetőszáron lehet vinni az előzetesbe. Hogy felmentenek?! Majd négy év múlva! Kell ez neked?” Ezt értik a magyar emberek. Ennek megfelelően reagáltak a konzultációs levélre, akik reagáltak. Erre hivatkozva Orbán olyan folyamatot indított el a háború pokla elől menekülő emberek ügyében, ami szétzilálja az unió együttműködési rendszerét. A közös kasszából az eurómilliárdok kellenek, a közös értékek, a közös feladatok nem kellenek. Mindenki oldja meg a problémáját, ahogy tudja. A hozzánk áramló pénz útjába nem állítunk gyors telepítésű drótakadályt. Ezek a más kultúrájú emberek, ezek a probléma. Ezt mi megoldottuk, mondja Orbán. Mint amikor a kigyulladt házból egy csapatnyi ember menti a menthetőt, s közben mindenki egy kicsit megpörkölődik, füstös lesz, s az egyik, miután a magáét a többieket akadályozva kimentette, kiszáll. Jó tanácsokat kiabál messziről, hogyan tevékenykedjenek. Ha valaki kiszáll, másokra nagyobb teher jut, kisebb az esélye, hogy sikerül a mentés. Különösen, ha mások is töprengeni kezdenek, hátha ők is kiszállhatnának a mentésből. És ahogy gyengül a mentésben közreműködők aktivitása, együttműködésük a mentésben, egyre erősödik a pusztító láng, pokolra jut a ház, így oldotta meg Orbán Viktor a „más kultúrájú” emberek problémáját. Ő, aki a közös értékeinket magában foglaló ház mentéséből elsőnek szállt ki, csak kicsit pörkölődött-füstölődött meg. Az unió lángoló háza pedig Orbánt nem érdekli. Pokolba kívánja ezt a házat az együttműködéssel együtt, ha az nem a húsosfazékból való gondtalan kanalazgatást, hanem a közös teherviselést, a munkát jelenti. Látható, vannak ennek az önző, csak az egyéni - csak a nemzeti - sors alakulására figyelő, a konyhaasztal-perspektívát jelentő hozzáállásnak követői. S ahogy egyre többen szállnak ki a tűzoltó csapatból, a tűz martalékává válik az évtizedek alatt épített közös ház, s benne a szegényebb lakóknak - köztük nekünk - legfontosabb húsosfazék is. A közös munka elől menekülő, önző konyhaasztal-politikusokat nem érdekli, hogy Európa országai kiesnek a nemzetközi verseny élmezőnyéből, s hogy ez az európai polgárokat, köztük a tűzoltásból kiszállt országok polgárait is drámaian fogja érinteni, így jut pokolra az unió. Szerencsére itt még nem tartunk. De errefelé haladunk. Óvatosan befordulhatunk!... Nem látok se migránst, se civil aktivistát, aki ránk uszíthatna egy migránst, se brüsszeli bürokratát, aki ránk uszíthatna egy civil aktivistát, hogy uszítson ránk egy migránst! maradu rajza Olvasói levél Szétgurult pirulák A szurkolók nemzedékei által évtizedek óta vágyott siker, a magyar labdarúgó-válogatott eredményesen megvívott Eb-selejtezője megdöbbentő módon megosztja a lakosságot. Már ez is. Az internet tele van magukat értelmiséginek tartó, balliberális emberek fröcsögő gyűlöletével. Ezrek és ezrek vallják büszkén, hogy Norvégiának szurkoltak, hogy sajnálják, hogy a magyar csapat nyert, és remélik, jól leégnek majd Franciaországban. Mert - álláspontjuk szerint - Orbán Viktor ennek örül, és olyan dolog nem létezhet, amivel kapcsolatban egy derék Orbán- és Fidesz-ellenes demokrata közös platformra kerülhet a kormányerőkkel. Nem lehet ilyen még egy sportsiker sem. Ez ugyanis Orbán dicsőségét növeli, neki meg vesznie kell, aki tehát örül ennek, Orbán csicskája, Fidesz-bérenc. A nyomdafestéket nem tűrő véleményeket most nem ismertetném. Mindezt állítólag „liberális” és „értelmiségi”, nemritkán ismert közéleti személyektől olvashatjuk. Az érintettek persze nem gondolnak arra, hogy ezen logika alapján a talán általuk is nagyra tartott hajdani legendák, Puskás, az Aranycsapat, Papp Laci, vagy a Helsinkiben, Melbourne-ben és a későbbi olimpiákon eredményesen szereplő sportolók nem nekünk, magyaroknak, hanem a kommunista diktatúrának szereztek dicsőséget, ergo a sportlegendáinkat kivétel nélkül meg kellene vetnünk. Akik még akkoriban meccsekre jártak, zsúfolásig megtöltötték a stadionokat, a sportcsarnokokat, nyilván kivétel nélkül kommunisták voltak, Rákosi és Kádár elvakult hívei. Ahogy persze nyilván komcsik voltak a ma dicsőségtáblákon szereplő hajdani nagyjaink is. Kemény Dénes háromszoros olimpiai bajnok csapata (nomen est omen) már „keményebb” dió, ők se nem komcsik, se nem jobbosok, hanem akkor nyilván elvtelen köpönyegforgatók, mert Orbántól Medgyessyn keresztül Gyurcsányig mindenkinek szereztek dicsőséget. De továbbmegyek. Miért csak a sportra vonatkozna ez? Például Szent-Györgyi Albert, a neves tudós a Nobel-díjával nyilván Horthynak szerzett dicsőséget, ahogy Rubik Ernő meg ugyebár Kádárnak. Ebben a sémában „gondolkodó” honfitársaink nem veszik észre, hogy semmiben nem különböznek azoktól a szélsőjobbosoktól, akik Kertész Imre Nobel-díja kapcsán - hogy finoman fogalmazzak - „fanyalogtak”. Csak a másik térfélen állnak. Ők is megfosztják-megfosztanák ezt a szerencsétlen nemzetet még attól is, hogy nagy ritkán felhőtlenül örülni tudjon, mert az esztelen gyűlölet már mindenhová beférkőzött, már mindent megfertőzött, mint a szörnyű betegség által már legyőzött szervezetben alattomosan terjedő rák. Hogy létezik-e hozzánk hasonló elmebeteg ország ezen a földtekén, ahol lassan már mindenkinek elgurult a gyógyszere, nem tudom. De nem hiszem, hogy más országokban ne lenne legalább olyan siker, amit az ott élők a mindenkori politikai hatalomhoz fűződő viszonyuktól függetlenül magukénak éreznének. Nem rémlik, hogy a katalánok vagy a baszkok fanyalogtak volna a spanyol válogatott közelmúltbéli sikerei miatt. Zárásképpen csak a nemrégiben Zuglóban Karácsony Gergely polgármester által kitüntetett - tehát nyilván echte kommunista - Laár András Besenyő Pista bácsiját tudom idézni: „Normális???” Sebes Andor Cikkünk nyomán Jogos Tamás Gáspár Miklós jogosan bírálta a Népszabadság november 12-i számában a két nappal korábban megjelent írásomat. Figyelmetlenségből valóban hibásan írtam nagy kezdőbetűkkel az aide-mémoire és a non-paper kifejezéseket. Ráadásul lemaradt egy szóvégi e betű és egy ékezet is. Ezért megkövetem Tamás Gáspár Miklóst és a Népszabadság olvasóit. Attól tartok, hogy a Horn-, majd a Medgyesy-kormány külügyminisztereként ennél nagyobb hibákat is elkövettem. Örülök, hogy ezeket az általam nagyra becsült filozófus nem olvasta a fejemre. Kovács László korábbi külügyminiszter A Fórum oldalán megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.